SF archive at acélpatkány SF blogja

'SF' kategória archívuma.

Az opricsnyik egy napja

2010. március. 13. SF, olvasmányok és maintream-ban. 2 Hozzászólás

Vlagyimir Szorokint a kortárs orosz próza olyan nagyságai közt szokták emlegetni, mint Nabokov vagy Pelevin. Ő az, aki könyveivel sorra veri ki a biztosítékot a konzervatív olvasóknál és kritikusoknál, aki az orosz hivatalos irodalom “nagy ellensége”, ennek ellenére világhírű és közkedvelt szerző.

“A törvény és a rend - ez volt és ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve.”

Az opricsnyik egy napja. 2023, valahol Moszkva környékén Andrej Danyilovics Komjaga kábultan ébred. Ezzel kezdetét is veszi az ő egy napja, az övé, az opricsnyikok egyik kiválóságáé, aki az újjászületett cári Oroszországot és annak Uralkodóját szolgálja, Szóval és Tettel. Az ő szemén át követjük végig útját, ahogy kutyafejet tetet vörös Mercijének elejére, felakaszt egy kegyvesztett nemest, megerőszakolja a feleségét, egyezkedik a kínaiakkal, drogkábulatba esik, végignéz egy lincselést, és még hasonló dolgokban vesz részt. Hisz ez az opricsnyikok dolga! Ők a cár keze, akik odacsapnak, ahova kell, lesújtanak az ellenségre, legyen az idegen vagy honfi.

Mintha újraélnénk a XVI. századot. Újra élnek a Prikázok, a nemesség, újra a karhatalom rémuralma érvényesül, az országot Fallal vették körül. Európa dekadens hely, ahol csak az arab cyberpunkok élnek meg, Kína újra Mennyei Birodalom, és Oroszország Anyácskában nyugalomban érnek a kalmükök, cserkeszek, karélok, csecsenek, mansik, oszétok, és minden más nép. Minden szép és jó - legalább is Komjaga szerint. Ő, aki opricsnyikként bármit megtehet és megszerezhet - akár tiltott dolgokat is - az ő világképében minden tökéletes. Az Uralkodó bölcs, mert kivezette szeretett hazáját a “vörös és fehér zavaros időkből”, az opricsnyikok derék harcosai a hazának, akik a Rend szavával és a Törvény öklével sújtanak le, a nép boldog, az élet jó. Ennek ellenére mindenki korrupt, Oroszhon ha nem is a Nyugattól, de Kínától függ, mindenkit elnyomnak, félelem tartja egyben az államot. Ez a diktatúra pont olyan, mint anno a kommunizmus - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy Sztálinról szóló dicshimnuszt szóról szóra átvesz a szerző az Uralkodóra vonatkoztatva. Itt az opricsnyikok legnagyobb ellensége nem a hazaáruló ellen, hanem a prikázok és a konkurens tisztségviselők, akikkel többször is összetűzésbe kerülnek.

Szorokin, aki a Jég-trilógiával lett ismert, ebben a regényben nem a sci-fit teszi meg központi témává. Az csak arra jó, hogy érezzük a kontrasztot. Újra itt van a feudalizmus, és újra itt az önkény (amiből Oroszországnak mindig is kijutott). Ha előkerül valami újítás - pl. az aranyhalak vagy a modern “holografikus telefon” - az csak annyi, hogy megemlítik, nem tér ki rá a szerző. Minden természetes, az új és a régi is. És épp ez az, ami sajátos ízt ad a regénynek. Hisz olyan dolgokat látunk, amik elsőre évszázadosnak tűnnek - aztán rájövünk, hogy ez megy a mai világban is, csak nem vesszük észre. Legfeljebb nem opricsnyiknak és Uralkodónak hívják a “gonoszokat”. A könyv kegyetlen, erőszakos, van itt minden, ami elidegenítheti az olvasót, de mi csak sodródunk tovább, a torkunkat szorongatja ez a légkör, az elvakultság, a harag, a lenézés. És még van tovább is, még, még, megállíthatatlanul. Hisz ez csak egy nap az opricsnyik életéből. Mennyi fájdalom és elnyomás létezhet ott, ahol ilyen egy nap? És milyen világ létezik ott, ahol egy szerző ilyen könyvet ír? És milyen világ létezik ott, ahol az olvasó azonosulni tud egy ilyen regénnyel?

Valóságkeresés Philip K. Dick-kel

2010. március. 4. SF, olvasmányok és Philip K. Dick-ban. 8 Hozzászólás

Az Agave kiadó idén megjelentette a Csúszkáló valóságok (Shifting Realities ) című kötetet, melyben Philip K. Dick írásai kaptak helyet. Kezdetben úgy gondoltam, nem fogom érdekesnek találni a kötetet. Dick nem az én világom, elismerem, hogy olyat tett le az asztalra, amit kevesen, de minél inkább elmélyülök benne, annál inkább úgy érzem, túlment azon a határon, amit szeretni tudok.

Ennek ellenére valahogy mindig belebotlom ebbe a fránya Dick-be. És már csak kíváncsiságból is, de beleolvastam a kötetbe. Az életrajzi önírásokat átugrottam, így is többet tudok róla, mint ami érdekel - lásd, hogy fiatalon olyan szegény volt, hogy lóhúst evett, vagy a 74-es eset amiből a Valist írta. A kötetben ami számomra érdekes lehet, az Az ember a Fellegvárban folytatásának két fejezete (amit a Fellegvárról ír az annyira nem fogott meg), és az esszéi. Ezekért érdemes kézbe venni ezt a kötetet.

Ezek két részre bonthatóak. Az első rész nem is igazán esszék sora, inkább innen-onnan összeszedett írások a sci-firől. Nagyon érdekes, hogy látja egy olyan szerző, mint Dick - aki nem ragaszkodik szóról szóra az SF tematikához - a science fictiont. A másik csoportba a tényleges esszéi tartoznak. ezek közt a legkönnyebben befogadható Az android és az ember, ill. párja, az Ember, android és gép, melyekben ide-oda csapong a szerző, ill. a Hogyan építsünk olyan univerzumot, ami nem esik szét két nap múlva. A többi is érdekes, de sokkal nagyobb odafigyelést követelnek, és témáik is sokkal bonyolultabbak.

Szóval akit érdekel Dick, az mindenképpen járjon utána a kötetnek. Akit pedig az SF érdekel, az kérje kölcsön és olvassa el az esszéket. Furcsa kép bontakozik majd ki a szemünk előtt: Dick néha zseniális, ötletes, sziporkázó, néha azonban paranoid, teológiai szónok, meg merem kockáztatni, hogy őrült. Mi, akik nem kételkedünk a realitásban - vagy legalább is kötünk egy kompromisszumot -, idegennek találhatjuk ezt az embert. Pedig kaotikus gondolataiban több igazság rejlik, mint gondolnánk.

A Sors csikorgó kereke

2010. február. 28. SF és olvasmányok-ban. 4 Hozzászólás

Kyra Potter (Fazekas Beáta) ~~első~~ regényét publikálta a Cherubion Kiadó A Sors Kereke antológiájában. Az azonos című írás egy korábban megalkotott cherubionos univerzum, a Dark Space keretein belül játszódik, az emberiség és az idegen hódítók, a katharok közti háború idején.

Maga a történet nem túl bonyolult. A kegyetlen katharok betörnek a Naprendszerbe, ahol az emberiség – pontosabban kezdetben csak az un. Briton Birodalom, a Brit Birodalom jövőbeli analógiája – elkeseredetten veszi fel a harcot az idegen inváziós flottával. Az emberiség vesztésre áll, maga a Föld is elesik, de felcsillan a remény egy fiatal tiszt Yord Callen személyében. A különlegesen tehetséges ifjú sorsa azonban összekapcsolódik a katharok több száz éves jóslatával is, ami szerint egy próféta fog kiemelkedni az elkeseredett védők közt, és győzelemre viszi a leigázottak háborúját.

Magával a történettel első hallásra nem is lenne különösebben gond. Láttunk, olvastunk már ilyet, de mindettől függetlenül még lehetne szórakoztató a regény, hisz valljuk be, nem mindig a magvas gondolatokat keressük egy SF történetben. Sajnos azonban az író(nő, csakhogy mindenki boldog legyen, feministák és soviniszták egyaránt) nem képes életet lehelni ebbe az amúgy sem túl bonyolult cselekménybe. Már a regény kezdő fejezetében láthatjuk, miről is fog szólni a regény: az öncélúság határát súroló erőszakos képekből és az elmaradhatatlan szexről – legyen szó azonos vagy különböző fajúak közti erotikáról, bár szerencsére ezt nem részletezi a szöveg. Nincs azzal semmi baj, ha valaki a tizenéveseknek akar könyvet írni, hisz az SF hagyományosan népszerű a tinédzser fiúk közt, akik ugye szeretik a nagy csatahajókat és az erotikát. De akkor legalább tisztes iparos módjára járjunk el! Vigyünk egy kis életet a regénybe. A szereplők érdektelenek, szinte senkinek a sorsa sem mozgat meg bennünk semmit. Meghalhat akármelyik főbb szereplő, ne remélje az író, hogy akárcsak egy könnycseppet is elmorzsolunk érte. Hiába különleges a főhős – a klasszikus „hőseposzok” mintájára (lásd: J. Campbell: The Hero With A Thousand Faces) rejtélyes származás, különleges képesség, bár a többi kicsit sántít, mert ugyan megszenved, és talán egy kicsit érettebben jön ki a dologból, de egyáltalán nem beszélhetünk semmilyen „megvilágosodásról” – az olvasó számára ő is idegen. Egy kölyök – legyen akármilyen idősnek is mondva, bár a „tinédzser SF” hagyományaihoz hűen a húszas évei elejét tapossa –, aki számára a háború csak egy kaland, tele legyőzendő ellenséggel és bámulatos űrhajókkal.

De ha ettől eltekintünk, akkor sem nagyon találunk pozitív dolgokat. Ugyan gyorsan olvasható a regény, de a narráció hetvenöt százaléka nem tartalmaz semmilyen releváns információt – se a környezetre, se a helyzetre, se a szereplőkre vonatkozva. Írhat benne ugyan egy hajóbelsőről, a főhős érzéseiről, de akkor is csak oldalkitöltő szövegek lesznek. A párbeszédekkel is hasonló a helyzet. „érdektelen emberek váltanak érdektelen mondatokat.” A jelenetek nagy részének sincs funkciója.

Talán rövidebben (sokkal rövidebben) megírva a történet még érdekes is lenne. Itt azonban nem erről van szó. A kiszámítható fordulatok, a súlytalan traumák – amiket ugyan igyekszik a szerző komolynak beállítani, és bevallom, néha sikerült is neki, persze csak a sokkhatás alkalmazásával, de később már nem lehet őket komolyan venni –, a súlytalan ütközetek, összecsapások, a sablonkarakterek – lehet a sablont kreatívan is mozgatni –, mind annyira unalmassá teszik az egész könyvet. Az idegenek brutálisak, meg kegyetlenek, undorítóak, pont olyanok, mint az ördögök (tényleg). Tetteik mögött nem sok értelmet találni, csak végiggonoszkodják a regényt, és ennyi. De ugyanez elmondható az emberi szereplőkről: a dicső kapitányok, a morcos és undok tisztek, a dicső közbakák, a kötelező áruló, a hős szerelme, az önfeláldozó barát (és annak ZS-halála) and so one. Sablonvilágban, persze, ahol valahogy mindent tudnak a titokzatos ellenről, holott korábban épp az ellenkezőjét állították. Van itt fordítógép, legendákat felderítő hírszerzőszolgálat, és még amit el tudunk képzelni. Ez talán még oké is lenne mondjuk a második világháború idején, ahol azért egy férfi még nem válik feltűnővé a frontvonalak mögött. De hogy ezt ebben a helyzetben hogy oldják meg – nos, ez maradjon a jótékony feledés homályában. Mielőtt végleg felhagynék a regény jellemzésével, pár szót ejtenem kell a szövegről is, mint nyelvtani fogalomról. Először is, a beékelődő „jövendölések” attól nem fognak antiknak hatni, ha úgy írjuk le őket, mint ahogy az átlagember egy középkori szöveget elképzel. A kevesebb néha itt is több. (Plusz ha egy szöveget fordítunk idegenből, még ha az régies hangzású is az adott nyelven, a fordítás nyelvén még használhatunk modern szöveget. És láták vala hogy ez jó vala. Vala.) Másodszor magára az egész szövegre ráfért volna egy alapos szerkesztő. Továbbá a szóhasználatra is lehetne kicsit nagyobb gondot fordítani, néhol túl lazának, “irodalmiatlannak” éreztem a mondatokat, de persze lehet, hogy ezek a szavak csak engem zavartak.

Szóval ha nagyon póriasan és sarkítottan akarnék fogalmazni, mondhatnám azt, hogy a regény még a papírt sem éri meg, amire nyomták. De én ilyet nem mondok, kulturáltabb gyerek valék én ennél. Hogy egy tinédzsernek tetszik-e ez azt nem tudom. De hogy nekem tetszett-e, azt igen.

Az apropó apropóján

2010. február. 27. SF és Magán-ban. 136 Hozzászólás

Sokat gondolkodtam h megírjam-e ill. hogy kitegyem-e. Nem én találtam fel a spanyolviaszt, de ez már úgy nyomott egy ideje. Lehetett volna kicsit irodalmibb, de ez a téma mindig felidegesít. Szóval lesz ami lesz.

Én azok közé a hülyék közé tartozom, akik mindig beleütik az orrukat olyanba, amibe nem kellene. Hiába, ez vagyok én. Most is valami olyasmibe fogok, amihez lehet, hogy semmi közöm. Persze ez hülyeség, majd elmondom, miért.

Nos, mint az sokan már sejtik, idén is nekiállok és szépen sorra veszem a Zsoldos Péter-díjra jelölt műveket. A regények közül négyet már olvastam és véleményeztem. A fennmaradó négy közül csupán hármat fogok elővenni, ugyanis véleményem szerint a Vámpírkard című írást a zsűri rövid úton kizárja (ha nem, akkor én kérek elnézést). A kisregényekkel most nem foglalkozom, hisz mint kiderült, három nevezővel nem osztják ki idén a díjat (nagyon helyes :egyetértőbólogatás: ). Az 53 jelölt novellát viszont szándékom szerint hiánytalanul végigvenném. Értelemszerűen (és az egyszerűség kedvéért) először a regényeket, aztán a novellákat veszem elő.Ennek az egésznek ugye tavalyról van előzménye, amikor egy másik blogon a jelölt novellák közül 24-et néztem végig. Bár akkor nem történt semmi komolyabb incidens ennek kapcsán, azért volt olyan reakció, ami elfogultságról beszélt. Továbbá az elmúlt fél évben több helyről is érkeztek olyan reakciók, amik hasonlót hangoztattak. Természetesen hiába mondogatnám, hogy engem nem érdekel, egy-egy mű ki fia borja, hogy engem az írói teljesítmény érdekel, és nem a szerző elleni támadás az, ha a művéről negatív hangnemben szólok. Hiába mondanám, hogy amikor azt írom egy regényre, hogy buta, akkor azt halálosan komolyan gondolom, vállalva a véleményem okozta hullámokat. Lehet rólam is sok mindent mondani. Mindössze az olyan dolgokért kapom fel a vizet, amikor infantilisnek, hülyének, szűk látókörűnek, rosszindulatúnak, manipulatívnak és hasonlóknak neveznek, amikor el akarják hitetni velem, hogy bizony én voltam a gonosz rossz, aki magával a patás Ördöggel cimborál. Ha kiforgatják a szavaimat, és azt fordítják ellenem azt még inkább utálom.

De ezzel át is eveztünk egy másik vízbe. Pontosabban egy pocsolyába. A magyar SF pocsolyájába.

Hogy milyen is ez a pocsolya? Olyan mint a többi: vannak benne kisebb és nagyobb halacskák (ebi- és normálisak is). Van, aki csak a fejét dugja be ide, van, aki teljesen elmerül benne (és van, aki csak a hátsó felét dugja ide, de ezt most hagyjuk). Sokan vannak, akik az iszapba temetik a fejüket, és azt hiszik, egy tengerben vagy egy óceánban vannak. Hogy ők a nagy halak, ők diktálnak, és amit ők mondanak, az úgy van jól. Aztán van néhány ebi- és másmilyen hal, akik viszont tisztában vannak vele, hogy ez csak egy pocsolya. Koszos kis víz, ami korántsem az a virágzó, tiszta vizű tó, aminek sokan hiszik.

Személyeskedhetnénk, persze, ahhoz nagyon értünk. Nem vagyok öreg róka (sem öreg patkány, bár amióta a nickemet is leszólták erősen gondolkodom hogy megváltoztatom csótányra, az sokkal hangulatosabb), tudom hogy sok mindent nem láttam. De láttam eleget.

Tudjátok, túl sok az SF próféta és irgalmas szamaritánus errefelé. Lassan annyi lesz, hogy nem lesz, akit követőjükké fogadhatnak. Nem kívánok beállni ebbe az illusztris sorba, de pár dolgot már régóta szeretnék kiböfögni magamból. Mondjuk, részeg vagyok, és ez egy kocsmapult, OK? Bármi, amit mondok, nem használható fel ellenem a bíróságon, vérpadon, statáriális és hadi törvényszéknél, bitónál, kivégző osztag előtt satöbbi. Ezeket csak úgy mondom, nem is tudom, miket beszélek.

Na szóval és tetvel!

Kezdjük monnyuk ott, hogy milyen is a mai magyar SF irodalom. Már ha szabad ezt a szót használni. Azt ugye minden kis bakfis tudja errefelé, hogy az SF nem minőségi jelző. Van itt minden a dugós-űrszörnyes förmedvényektől a nagyondenagyonmély gondolatiságot megcélzó írásokig. Ez így helyes, panem et circenses, akinek meg ez nem elég, olvasson Goethét és kussoljon. Na de nem is evvel lenne itt a probléma.

Hogyan is nyúljunk hozzá a témához, lássuk csak, lássuk csak… Asszem így.

Vegyük Asimovot. Alapítvány, három robottörvény, Elijah Baley. Ezek mint faszásak. De Asimov 20 éve halott. Legnagyobb művét, az Alapítványt 70 éve írta. Namármost. Ha valakit azért kiáltunk ki ma nagy SF írónak, mert olyat ír, mint Asimov 70 éve, az okés? Persze, írjon úgy, ha ez megy neki, mindig lesz, akinek bejön majd mondjuk Balzac vagy Petőfi. De nehogy már ez legyen a legjobb, amit a magyar SF ki tudjon termelni magából! Térjünk már észhez! Odakint a cyberpunk is kifújt már több mint két évtizede. Dan Simmons non plus ultra Hyperionja is 20 éves! És mit csinál a mai hazai SF szerzők többsége? Ennél is régebbi téglákból építkezik. Lehet azt mondani, hogy „hádeháde nekünk nem voltak nagy íróink, meg hádeháde!” Kit érdekel? Olvastatok Bestert? És Vonnegutot? Vagy valami kortársat, mondjuk Egant? Ott a példa! Még ha nem is tanul meg az ember ánglisul (bár manapság egyre kevesebben vannak ezzel így), akkor is egy valag olyan SF-t tud beszerezni (főleg mostanság, amikor a kiadók annyi témába vágó írást dobnak piacra, hogy nem győzzük venni, sőt, olvasni sem!), amiből elleshet ezt-azt. Ne tessék félni a modern témáktól, a kísérletezéstől, a sablonok elvetésétől! Vagy ha sablonokból is dolgoztok, akkor próbáljátok meg azt úgy használni, ahogy előtte nem nagyon. És senki ne jöjjön azzal, hogy már mindent megírtak! Frászkarikát. Ahány ember, annyi könyv.

És akkor rá is térhetünk egy másik témára. Az olvasóra. Hogy mi is ez az állatfaj? Amiből a kiadók élnek. Meg akikből az írók (is) szeretnének megélni. Namármost. Nem kéne tiszteletben tartani az olvasót? Pardon, helyesbítek: nem kéne figyelni az olvasóra? Monnyuk írok egy könyvet. Azt mondják rá, hogy nem az igazi. Ki a hibás? Az olvasó, mert nem értette meg? Vagy esetleg, horribile dictu, az író? Persze nem beszélhetünk itt ilyesmiről, hogy hibás. Így jött neki össze, nem tehet róla. De ettől még ne (már elnézést) szarjunk az olvasó nyakára. Nincs olyan, hogy rossz olvasat. Nincs meg nem értett zseni. Nincs olyan, hogy hülye az olvasó mert nem értette meg. Ahány ember, annyi könyv. Ez egy rossz berögződés, hogy egy műnek csak egy olvasata létezik, és az a Szentírás. De mielőtt nagyon elragadtatnánk magunkat, álljunk meg egy percre. Ezek szerint nem is lehet megmondani egy könyvről, hogy „jó” vagy „rossz”? Na itt lép be a tehetetlenség elve. Tudjátok: amerre a tömeg húz. Ugyanis az SF író nem a szűk bölcsészrétegnek ír, akik vaskos ókuláréjukban örömködnek egy-egy írói kikacsintásnak. Ha nekik akar írni, írjon mást. Vannak ilyenek, Vonnegut meg hasonló. Ha meg végképp nem érti őt a közönség, írjon posztposztposztmodernt.

Nem az az író, akit kiadnak, hanem akit olvasnak.

(Egyébként szerintem a hazai SF élet szereplői örüljenek, hogy az SF olvasók nagy része nem is követi figyelemmel az itt folyó dolgokat, ugyanis rövid úton kiábrándulna az egészből.)

—–

Na de nagyon elkalandoztam. Elnézést. Jót tett ez a 3 óra szünet. Szóval.

Zsoldos-díj.

Ugye, mint mondtam, van már négy írás. Pár szóval röviden, meg linkkel. László Zoltán Nulla pontja ügyes és újító, olyasmi, amiről föntebb beszéltem. Nem tökéletes könyv, erről már többen beszéltek (karakterek nem elég mélyek, a sztori első fele indokolatlan, nagyon belefullad a fejtegetésekbe stb.), még lehetett volna javítani egy csöppet, de megkapja a jelest. Szélesi Sándor A beavatás szertartásával mintha apaságát próbálta volna szavakba önteni. Ezzel annyi a baj, hogy számomra hiteltelen az egész, a karakterek nem kidolgozottak és koherensek, a konfliktus hajánál előráncigált. Sokkal kevesebbet ért el, mint amit vállalt. Csepregi Tamás novellafüzére regény kategóriában indul. Ami egyrészt érdekes, mert én pl. összecsengő novellák sorozatának tartom, de pl. az Alapítvány is ilyen, mégis regényként jegyzik. A Szintetikus álom a klasszikus cyberpunk panelekből építkező mű, tisztes iparos munka, ami ha nem a lerágott kliséket használja, akkor talán el is nyeri a tetszésem (de elismerésem, elsőkönyvesként szép teljesítmény). Antal József Justitiája bizony elég nagy port vert fel. Maga a szerző is kifejtette a véleményét a bejegyzésemmel és személyemmel kapcsolatban, ebbe nem kívánok belemenni. Mindenestre tartom magam ahhoz, hogy a könyv gyengén megírt hiteltelen szöveghalmaz. Számomra csak maréknyi elfogadható aspektust tartalmazott (itt jegyezném meg: lehet azt mondani, hogy a szerző nem a Dűnéből vett át dolgokat, hanem a történelemből, de amikor fél tucat dolog egyezik, az szerintem már más tészta.) Ha érdekel valakit az enyémhez hasonló végeredményű, visszafogottabb hangvételű írás, annak ajánlom az Új Galaxis 14-ben megjelent S. Sárdi kritikát.

A novellákkal kapcsolatban azt szeretném megjegyezni, hogy terveim szerint minden írásra sort kerítek. Akik esetleg figyeltek, tudják, hogy tettem egy olyan ígéretet Antal Józsefnek, hogy nem fogok írni többet egy írásáról sem. Aztán beszélgettem egy kedves barátommal, aki rávilágított: ezzel gyakorlatilag beismerem balfrász igazát. Nos, én nem ismerem be. Majd befogja a fülét és a szemét, ha egyáltalán véletlenül erre téved. (Egyébként ha van notesze, észreveheti, hogy nem személyes indokok vezettek anno.)

És akkor most pár sort a vélemény/kritika/bejegyzés sorozatban.

Akik ismernek, tudják, hogy néha elszalad velem a ló, és elég keményen fogalmazok. Ez van. A bejegyzéseim is ilyenek. A blog alapvetően egy szórakoztató műfaj. Ha teszem azt a solariára írok valamit, akkor ott visszafogom magamat. De a bejegyzéseimben megengedhetem magamnak a szabadszájúságot.

Ha valakinek baja van, ide írjon. Vagy küldjön emailt, az is fenn van sok helyen.

Olyan, hogy kritika nem létezik, OK, ezt már megtárgyaltuk (megtárgyalták mások). Bár vannak olyan bejegyzések itt a blogon, amik talán megütik ezt a mércét (lásd A beavatás… bejegyzést).

A vélemény olyan, mint a segg: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra. Vagyis: amit én begügyögök a netre, az saját személyes vélemény, nem pedig kinyilatkoztatás. (Egyébként ez is megkülönbözteti az ebihalat meg a nagy halakat egymástól.) Lehet nem komolyan venni, nem foglalkozni vele, leszólni, estébé. De ez van.

Lehetne még sorolni a dolgokat. Mivel nem akarok személyeskedést, ezért inkább nem is kezdek bele mélyebben a dolgok piszkálásába. (Privátban szívesen elcseverészek én bárkivel, tudom, ez alakosság.) Írók, kiadók, az AVANA (ami kívülről egy személyes érdekek miatt működésképtelen valaminek tűnik, de javítsatok ki, ha tévedek), mindnek lenne miért változnia. Persze, az olvasóknak is, ezt tudom. Nekem is. A lényeg, hogy korántsem mondhatjuk azt, hogy SF aranykorban élünk, vagy hogy a hazai SF haldoklik. Inkább nem képes továbblendülni.

Az alaptémáról, az értékelésről még annyit, hogy tudom, hogy nem nagyon egyezik az ízlésem a zsűrijével. Ez van. De hogy mégis miért van nekem közöm a díjhoz? Mert nekem szól. Nem? Az olvasónak. Ha ugyanis kiosztanak egy díjat, annak elsősorban azt kell sugallnia: igen, ezt érdemes elolvasni. Magyarul azt mondják: figyu, ezt skubizd! Ennek ellenére nem mindig ezt történik, de ugye fiatal még a díj, meg kevés a nevező, meg hasonló. De azért szeretném, ha szép lassan a ZSP-díj minőségi jelzővé válna, nem pedig pár ember véleményévé, ami néha egyezik a többségével, néha nem (és ráadásul anyázásba fulladó vitákba torkollik). Tudom, nem egy Hugo, ahol a nevezett művek is megérnek egy misét, de nem hiszem, hogy nem lehetne ezen javítani.

2010-es szegedi SF kurzus

2010. február. 24. SF és Magán-ban. 9 Hozzászólás

Ahogy 2007 eleje óta, idén is volt/van SF szeminárium az SZTE-BTK-n. A mostani egy csöppet különbözik az eddigiektől.

A tavalyi év tapasztalatai miatt Réka, a kurzust tartó tanár úgy döntött, egy kicsit keményebbre vesszük a figurát. Mivel csúfosan szembesültünk azzal, hogy a diákok fele nem hogy ppt-t nem tud készíteni, de a témájával (a saját maga választott témájával!) sincs tisztában, ill. előadásaik a történet elmesélésébe fulladnak (arról ne is beszéljünk, hogy néhányuk prezentációja beszédstílusukból adódóan érthetetlen és zavaros volt), ezért idén a kurzust két részre lett bontva. Az elsőn (ez volt most szombaton) a diákok hallgattak nagyokat. Ebben segédkezett Tamás (a blogon fonokt néven rohangál) és szerény személyem két-két prezentációval. Így összesen 6 különböző előadást hallgathattak végig a kurzuson ott lévők (olyanok is voltak, akik nem is vették föl az órát). És akkor most szép lineáris sorrendben a témák:

én kezdtem, beszéltem általánosságban az SF-ről, a meghatározásáról, rövid történetéről, témáiról, a felmerülő kérdésekről és az ehhez kapcsolódó dolgokról - szép színes, csili-vili prezentációval, filmbetétekkel és poénokkal megtűzdelve. (Majd egyszer valahova fölkerül a ppt is és a begépelt előadás is, ígérem. )
Tamás az adaptáció kérdéskörét járta körbe: mi az adaptáció, milyen fajtái vannak, miért jó/rossz és így tovább. Hallottunk mindent a Pókember musicaltől a Valis operáig mindenről.
Réka egy gyors kis ppt-vel megmutatta, mi is a ppt - vagyis hogyan ne csináljunk prezentációt.
Ugyancsak ő a Star Wars és Joseph Campbell The Hero With A Thousand Faces című könyve közti párhuzamról beszélt.
Tamás, illusztrálandó a korábbi prezentációját a Különvélemény filmről/novelláról értekezett, hasonlóságokról és különbségekről.
Én pedig szokásosan túlvállalva magamat a Hyperion-t kezdtem el elemezgetni abból a szempontból, hogy milyen kulturális utalások jelennek meg benne, ill. hogy milyen stílusokat kever, mely zsánerek jegyei bukkannak fel a történetben. Mondanom sem kell, látszott az arcokon, hogy egy kukkot nem értenek abból, amit mondok, de ez inkább az én hibám volt. Túl kemény anyagot választottam, ráadásul a történettel sem volt tisztában senki rajtam kívül.

Mindezeket követően kiválasztottuk a hallgatókkal közösen, hogy ki milyen témáról fog beszélni májusban. Legnagyobb sajnálatunkra alig volt aki konkrét művel (irodalmi alig volt, a filmek domináltak, de így is kevés volt) kapcsolatos témát hozott. Nagyon sok volt a “mi valósult meg a… ” kezdetű témákból, amiket megpróbáltunk kicsit közelebb hozni az óra témájához. Ez van, úgy látszik, hogy az SF alatt még mindig nem azt értik egyesek, mint mi.

Mint ahogy az a fentiekből is látszik, ez az SF szeminárium gyökeresen eltér az ELTÉ-s szemináriumtól. Ennek a kurzusnak a célja az, hogy a különféle SF műveket tudományos szempontból vizsgáljuk, hogy olyan megközelítését adjuk az SF-nek, ami ma még idehaza nem kimondottan elfogadott. Lehet ez bármilyen megközelítés: pszichoanalitikus, történelemtudományi, vallástudományi, sőt, még akár természettudományos is. Mindemellett szeretnénk, ha a kurzuson részt vevők fejlesztenék az előadó képességüket, megtanuljanak jól prezentálni. És persze főleg hogy jól érezzék magukat.

Dinoszauruszok az Édenkertben

2010. február. 12. SF, olvasmányok és GFK-ban. 3 Hozzászólás

Még ma sem tisztázott teljesen, mi okozta 65 millió évvel ezelőtt a nagytestű hüllők - a dinoszauruszok - és több más állatfaj kipusztulását. Annyi bizonyos, hogy ha nem következik be ez a katasztrófa, ma egészen másként nézne ki a világunk. Harry Harrison ezzel a gondolattal játszik el 1985-ös Édentől nyugatra (West of Eden) című regényében.

A jilanék (az intelligens, két lábon járó hüllők) új kolóniát készülnek alapítani Gendaszi (~~Afrika~~Amerika) trópusi kontinensén, hogy átvészeljék a közelgő jégkorszakot. Az új földrészen azonban olyasmivel találkoznak, amivel azelőtt soha. Furcsa, felegyenesedett, eszközhasználó emlősökkel - ahogy ők nevezik, usztuzoukkal -, akik megtámadják őket. Ezek az emlősök, a magukat tanakoknak nevező emberek szintén a hideg elől húzódtak délre, és ők sem láttak még ilyen lényeket, mint a jilanék, mivel azonban engesztelhetetlenül gyűlölik a maragokat - a hüllőket, de különösen a dinoszauruszokat -, gondolkodás nélkül megölik az első utukba akadó jilané csoportot. Persze a bosszú nem maradhat el, és megölik az embereket. Egy túlélő marad, Kerrick, a fiatal fiú, akit a jilanék vezetője, Vainté életben hagy, hogy megtudjon minnél többet az újfajta emlősökről.

Harrison ebben a vaskos könyvében egy igencsak érdekes világot tár az olvasó elé. Aprólékosan kidolgozta a jilanék felépítését, életét, társadalmát, ahogy a később megjelenő emberek különféle csoportjait is. A könyv legerősebb része egyértelműen a jilanék bemutatása. Ezek a lények ugyan a Földön élnek, mégis olyan szerepet töltenek be, mint az idegen lények, semmi közös nincs az emberek és az intelligens dinók között. Az író felvázolja, milyen is lehet egy olyan civilizáció, mely nem kiaknázza a természet erőforrásait, nem feléli azokat, hanem átalakítja. A jilanék genetikailag módosított élőlényei gyakorlatilag mindenféle funkciót ellátnak a mikroszkóptól a fegyverig. A jilanék közt élő ember fiú szemén át Harrison feltárja nekünk ezt a régi és bonyolult civilizációt, mely ugyan sokkal fejlettebb az embernél, még is rendelkezik olyan jegyekkel, amelyek ellenszenvessé teszik a szemünkben.

Mindazonáltal Harrison látszólag ismerős szerkezetet használ fel. Legalább is számomra így tűnik. A jilané kultúra ugyanis erősen hasonlít a görög-római civilizációra - persze magyarázható ez azzal, hogy az adott civilizáció megrekedt ezen a fejlődési lépcsőfokon. Nem államokról, hanem városokról beszélhetünk, melyeket különféle vezetők irányítanak. A legfontosabb vezető az eisztaá, akinek kiátkozó parancsa halálos sokkot vált ki a városukhoz kötődő hüllőkből. Az egész viselkedésmódjuk és egymáshoz való viszonyuk is a római köztársaságkort idézik, ahol a patríciusok igyekeznek kijátszani a másikat, a pleps (jelen esetben a “beszélni tanuló” frandzsik) pedig lenézett, megvetett népség a társadalmukban. Az emberek ellen viselt “háborúik” pedig kicsit olyanok, mintha a rómaiak harcolnának a “barbárokkal”.

A jilané világ mellett számomra még a később megjelenő emberi közösségek bemutatása tetszett - nem a vadászó tanakok, azok egy érdektelen oda-vissza vándorlásban sikkadnak el a főhőssel, Kerrick-kel együtt -, hanem az Afrika északi részén élő sötét bőrű, törzsi szervezetben élő (tehát a tanakoknál fejlettebb) szaszkuk, és az ő hitviláguk.

Ami még a regény javára írható, az az olvasmányossága. Harrison gördülékeny mondatokat használ, a narráció egyenletes, bár néhol kissé terjengős, és maga a regény is - mint az ilyen volumenű munkák jelentős része - túlírt. Ezt fokozza az, hogy a tanakok és jilanék háborúja egy idő után szinte érdektelenné válik, hol az egyik, hol a másik üt rajta ellenfelén, és ez szinte már olyan mértékben összekuszálja a cselekményt, hogy az olvasó nem is törődik már ezekkel, csak haladjon a könyvvel.

Ennek ellenére az Édentől nyugatra ötletességével és átgondolt háttérvilágával megérdemli a figyelmet, különösen azoknak, akik kedvelik a prehisztorikus történeteket. Érdekes science fiction, a maga módján kiemelkedő, bátran olvashatja az is, aki nem akar “színtiszta” SF-et a kezébe venni.

A hard SF-ről

2010. január. 28. SF és Irkálmányok-ban. 6 Hozzászólás

Felkerült egy cikkem a hard SF-ről.

“Mi is az a hard SF? Egyáltalán mit jelent? Hard, azaz kemény. Kemény, talán abban az értelemben, hogy keményfejű tudósok írják, vagy hogy kemény dió megérteni és élvezni? Korántsem. A hard SF szórakoztató és közkedvelt tematika a science fiction-ön belül. A hard SF nem más, mint olyan írásmű, amiben a tudomány kerül a középpontba, alapja a tudományos eredmények, fejtegetések, legyen szó biológiáról, kvantumfizikáról vagy mechanikáról. Lényegét tekintve nem más, mint tudományos népszerűsítő mű – de egyszersmind több ennél.” [folytatás]

A cikk megírásában sokat segített creidiki két bejegyzése (ez meg ez) és Galántai Zoltán bejegyzése.

Az út - The Road

2010. január. 24. SF és Film-ban. 3 Hozzászólás

„Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg.“

Mit mondhatnánk? A The Road az a fajta film, amiről nem igazán van mit mondani. Egy megrázó, drámai erejű alkotás, szívbemarkoló történettel.

Évekkel ezelőtt történt valami katasztrófa. Atomháború, vegyi háború, természeti katasztrófa, teljesen mindegy. A világ haldoklik. A városok romokban, az élőlények kihaltak, a fák is csak száraz oszlopokként állnak ki a földből. Minden szürke és sivár. Hideg van. Az emberek, már akik megmaradtak, állandóan éheznek, és a túlélésért kell küzdeniük. De nem csak az elemekkel, hanem saját magukkal is, a kannibállá váló társaikkal is. Ezek a kannibálok nem habzó szájú szörnyek, egyszerűen hidegvérű emberek, akik jobb híján más embereket esznek.

Ebben a katasztrófa utáni világban él az Apa és egyetlen Fia. A Fiú már ebbe a világba született, sosem látta a napfényt vagy a zöld erdőket. Egyetlen társasága az Apja, aki, miután felesége a könnyebb utat választotta, magányosan vándorol gyermekével dél felé, a tengerhez. Egyetlen dolog tartja életben, és ez a Fia iránti felelősség. Egyetlen fegyvere egy pisztoly, benne két golyóval: egy neki, egy a fiának, a legvégső esetre. Útjuk pusztaságokon, kihalt erdőkön és elhagyatott utcákon vezet, keresztül a pusztuló világon.

Cormac McCarthy 2006-os Pulitzer-díjas regényéből készült film egy sokkoló erejű mű. Már az első öt percben összeszorul a szívünk, amikor lopva megpillantjuk a Fiú kezében a játékállatkáját. Igazán így tudjuk felfogni a tragédiát. A világ végérvényesen elpusztult. És a gyereknek, a legártatlanabb lénynek a Földön ebben a világban kell élnie. Itt nincsenek magányos hősök, se glóriás jótevők. Itt túlélők vannak, akik csak magukra számíthatnak, nem bízhatnak senkiben, de minden lehetőséget meg kell ragadniuk, ha élni akarnak. Nap mint nap szembe kell nézniük a halállal, és tudniuk kell, hogy ha eljön az idő, nekik kell meghúzni a ravaszt. De a fegyver korántsem biztos, hogy másra fog irányulni. A névtelen alakok mind magukon viselik a halál jeleit. Az Apát játszó Viggo Mortensen szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, csontsovány, arca beesett. Nem csoda, hisz az Apa haldoklik. De mielőtt meghal, teljesíteni akarja küldetését, fel akarja készíteni fiát az egyedüli életre. Nincs miért élnie, csak ezért, de ez sokkal fontosabb számára az életénél is. A Fiút alakító Kodi Smit-McPhee játéka is megkapó. Ártatlansága, gyermeki aggodalma mindenkiben megmozdít valamit. Idő előtt rá kell ébrednie, hogy a világ egy olyan hely, ahol vagy ő öl, vagy őt ölik meg. És hogy mi értelme van akkor mégis az életnek? A láng. Az emberiesség lángja. Bár a film nem fejti ki eléggé (bár ha úgy vesszük, mégis kellőképpen megteszi), a legfontosabb küldetése Apának és Fiának a tűz védelme. Az, hogy nem esznek embert, nem válnak állattá. Megmaradnak embernek, még a legzordabb körülmények között is.

Itt nem az akció a fő. A film trailerei a pár akció dús jelenetet emelik ki, holott a film nem erről szól, alig van benne ilyen rész. Sokkal jobban félünk attól, hogy az Apának egyszer meg kell húznia a Fia halántékához szegezett pisztoly ravaszát. A borzalom nem mindig a közvetlen fenyegetés képében jelenik meg: az állat módjára tartott lesoványodott emberek sokkal inkább félelmet keltenek, mert tudjuk, hogy valaki bezárta őket. Ráadásul a film befejezése sem boldog, sokkal inkább megrázó és fájdalmas.

A zene szinte belesimul a filmbe, és tovább erősíti a szívbe markoló hatást. A The Road nem tökéletes film, bizonyára lesz, aki talál kivetnivalót benne. De mégis, ez egy olyan alkotás, amire még évek múltán is emlékezni fogunk. Apa és Fia története annak, aki látja a filmet, örökké beivódik az emlékezetébe.

(A film eredetijéül szolgáló regény február 1-én jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában)

Mini-Avatar - Battle for Terra

2010. január. 11. SF, Film és animáció-ban. 10 Hozzászólás

Nem, nem csak egyszerűen egy olvasó-csalogató címről van szó. Ez az animációs film tényleg ugyan az, mint az Avatar - csak sokkal erősebb. Hogy mire is értem ezt?

Egy távoli planétán egy békés faj él, együtt a természettel. Szigorú törvényeik vannak, melyek tiltják a bonyolult gépezetek építését, mindazonáltal boldogok, és semmit sem tisztelnek jobban, mint az életet. Azonban egy napon hatalmas szerkezet jelenik meg az égen, majd furcsa repülőgépek szállnak alá és ragadnak el párat közülük. Először azt hiszik, új istenek jelentek meg, de többen - köztük a főszereplő, Mala - másként vélekednek. Egy összecsapás során az egyik szerkezet lezuhan, és egy kétlábú lény mászik ki a gépből, majd összeesik. Mala elviszi magához, és ott megtudja, hogy a lényt Jim Stantonnak hívják, és a bolygó körül keringő űrhajó az otthona.

“Ez volt a világuk… a Föld. Tápanyagban gazdag, de nem határtalan. Végül az emberek felélték a Föld természetes erőforrásait. Terraformálták a szomszédos bolygókat, a Marsot és a Vénuszt. Kolóniákat alapítottak. Két évszázaddal később a kolóniák függetlenséget követeltek, ami háborúba torkollott. Mindhárom bolygó elpusztult. Minden elpusztult. A túlélőknek egy esélyük maradt: megtalálni a naprendszerhez legközelebbi lakható bolygót. Az utazás néhány generáción át tartott, majd itt ért véget. Ezt a bolygót Terrának nevezték el.”

Mala segít Jimnek. Cserébe a férfi is segít neki, hogy visszaszerezze apját, akit magával vitt egy földi gép. De ez nem ilyen egyszerű. Az emberek hajója teljesen elöregedett, az oxigén fogyóban. Egyetlen reményük a Terra - és van, aki ezt akár erőszakos úton is meg akarja szerezni.

Nos, mint az ebből is látszik, ezt a történetet is ezerszer hallottuk már. Nincs új a nap alatt, két eltérő civilizáció szembenállása, egy szinte feloldhatatlan konfliktus: valamelyiknek el kell pusztulnia, hogy a másik élhessen (itt a két faj eltérő légkört lélegzik be). De az alkotók legalább odafigyeltek: hihető konfliktust építettek fel, a karakterek is bár típusfigurák, mégis több eredetiséget hordoznak, mint Cameron figurái. Persze a látvány terén nem tudja lekörözni az Avatart, de minden más tekintetben jobb annál. Ez is egy élő világ, bár nem sokat látunk belőle (de a hatalmas lebegő cethez hasonlító lény maga megér egy misét), itt is együtt élnek a lények a természettel (bár itt azért van egy-két különbség, főleg abban, hogy miért is élnek együtt). A hős itt is inkább választja a másik oldalt, mert az a legszentebb dolgot képviseli: az Életet. A befejezés sokkal jobbra sikerült az Avatarénál (persze ehhez meg kell nézni mindkettőt), és itt nem az az elv érvényesül, hogy amiért vannak rosszak azért mindenki rossz aki nem lesz őslakos…

Biztos vagyok benne, hogy ez a film nem kapott akkora hype-ot, mint a másik, nem lesz akkora rajongótábora mint a másiknak, és nem fogják az év filmjének kikiáltani egyesek (am. 2007-es, szóval senki se kiáltotta ki annak). Hogy miért? Mert nem Cameron, nem Worthington és nem Avatar. Ennyi, semmi más. Ja, meg nem szép CGI-3D. Egyébként inkább ez a film, mint a másik.

2009 és a könyvek

2009. december. 30. SF, olvasmányok és Magán-ban. 3 Hozzászólás

Nos, az elmúlt év nem olyan volt, mint 2008, amikor három olyan könyvet olvastam, ami szépen bekerült a Top5-ömbe, de idén is akadtak jók.

Zsoldos Péter: A feladat - Zsoldos az év egyik nagy felfedezettje nálam. Noha nem olvastam tőle csak ezt a regényt, ezzel már akkora bizalmat kapott, amire kevesen képesek. Csak idő kérdése, hogy újabb Zsoldos-regény kerüljön terítékre.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A kölyök - A testvérpár az év újra felfedezettjei. Olvastam már tőlük, de kisregényeket, amiket ugyan nagyon szeretek, de nem tudhattam, regényekben mire képesek. Ill. olvastam már regényt tőlük, pont ezt, de olyan régen és olyan fiatalon, hogy nem emlékeztem rá. Azt kell mondanom, hogy tudtak valamit, amiért érdemes őket ismerni. Eddig minden regényük (minden írásuk) nagyon tetszett, és csak azért nem a Bogár a hangyabolyban került ide, mert ezt valamivel jobban megírtnak érzem.

Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika - A nagy kedvenc regénye, ami már szépirodalom. Nem is mondok róla többet, valahol írtam róla, olvassa el az, akit érdekel.

László Zoltán: Nulla pont - Pár véleménnyel ellentétben nekem nagyon tetszett ez a regény, egyértelműen a városvilág miatt. Ez a regény valami olyasmi, amire a “hivatalos” magyar SF-nek szüksége van, lehet róla példát venni.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton - Szintén az év nagy felfedezettje a japán szerző. Ez a vastag regény emlékeztetett, hogy mennyire is szeretem az ilyen történeteket, és látatlanban is kedvet csinált más regényeihez.

És akkor most még pár dolog.

Bepótoltam egy nagy hiányosságomat, a Dűnét. Az a helyzet, hogy érzem a regény erejét, de nem ütött meg. Remélem, hogy a folytatások - amelyek úgy lebegnek előttem a regényben feltárt dimenziók után, mint távoli oázisok a sivatagban - közt megtalálom a számításomat. Belekezdtem Thomas Pynchon Súlyszivárványába, életem eddigi legnehezebb olvasmányába. Szinte érzem olvasás közben, hogy dolgozik az agyam, fizikailag megterhelő. Viszont ahogy Tamás kollégával kiszámoltuk, ha így haladunk, négy éven belül befejezzük… Ugyanis fél évente kb. 100 oldalt bírunk elolvasni belőle…

És akkor most jöjjenek a csalódások. Csalódtam Richard Morgan Dühöngő fúriákjában, mert egyszerűen túlpörögte saját magát és szépen egy remek lehetőséget bagatelizált le akció-sci-fibe, abból is az unalmasabbik fajtába. Csalódtam Antal József Justitiájában, mert egy buta, rosszul megírt és gyenge regény, amire nem is szeretnék több szót vesztegetni, mert rám fogják hogy szemétkedek.

Az év legjobb vétele egy angol nyelvű képes SF filmes könyv. Emellett sikerült olyan ritkaságszámba menő könyvekre bukkannom, mint a Csillagdagály, a Dosadi kísérlet, Az Androméda-köd, a Gyűrűvilág vagy a Csillaghajók című Cherubionos antológia. Emellett végleg bebizonyosodott hogy kórosan bibliofil vagyok, szóval kössetek le…
A tervek jövőre számosak. És grandiózusak.

(ui.: ide írom, nem fogok külön posztolni - az év filmje nálam a Moon. És vesszenek a filmforgalmazók! )

A Nulla ponton innen és túl

2009. december. 28. SF, olvasmányok és GFK-ban. 2 Hozzászólás

“A nulla pont az nem más, mint egy bolygó.
Önmaga körül kering, és végül
teljesen eltűnik majd az űrben:
égitest, tulajdonságok nélkül.”

Ahogy tanult kollégám megjegyezte, egy új László Zoltán regény megjelenése eseményszámba megy. Hogy miért? Mert a szerző regényei olyan egyedi színt képviselnek a hazai fantasztikumban, amire igencsak szükség van. Az író előszeretettel keveri a különféle ötleteket, stílusokat - lásd a Hiperballada alternatív történelmi cyberpunkját vagy jelen regény előzményének, a Nagaténak SF-et és fantasy-t kombináló ötletét -, és mindezt kellő odafigyeléssel, gondos írói munkával alakítja egységes, koherens szöveggé. Nincs ez másként jelen regény, a Nulla pont esetében sem.

László Zoltán: Nulla pont A történet Nagatén, ezen a tolkieni fantasy világon játszódik, ami egyetlen hatalmas város, megannyi kerülettel, amelyek azonban az állandóan változó utcák miatt nem érintkeznek közvetlenül. Negyven év telt el azóta, hogy a földi emberek egy csoportja átlépett a dimenziókapun és ezzel örökre megváltoztatta Nagate életét. Hosszan lehetne írni a világról, ami a legfontosabb komponense a regénynek. Mágia és tudomány, kapitalizmus és ősi hagyományok, a két kerület, Kapu és Sumnas viszonya, a háború és a társadalmi feszültségek mind árnyalttá teszik a regény világát, árnyaltabbá, mint bármely kortárs SF-et - viszont éppen csak annyit kapunk belőlük, amennyi feltétlenül szükséges. A történet egy különös varázstárgy körül bonyolódik, amit mind a nagy hatalmú behemót mágnás, Erdeve Befar, mind pedig a grogarista forradalmár, Ciasak meg akar szerezni. Ám a tárgyra nem csak nekik fáj a foguk, hanem a két háborút viselő félnek, Kapunak és az ún. szövetségeseknek is. De egyikük sem tudja, hogy ez a rejtélyes gömb nem csupán önmagában értékes, de általa lehetőség nyílik megismerni a városvilág titkait, rendeltetését - és talán ezáltal uralni is lehetne Nagate sorsát.

“Ahogy az én világomban egy író kifejtette: a megfelelően fejlett technológia működése megkülönböztethetetlen a varázslattól.”

Először is le kell szögeznünk, hogy a regény azok számára is élvezhető, akik nem ismerik az előzményeket - bár maga a regény több helyen is utal a korábbi eseményekre, és itt-ott érezni, hogy jobb lenne, ha olvastuk volna az első kötetet. Másodszor el kell döntenünk (el kell?), hogy mit olvasunk: fantasy-t vagy SF-et. A válasz számomra már az első lapoktól kezdve egyértelmű volt: hiába van itt mágia és mesebeli lények, ez bizony SF. Nem a titokzatos asztronautás betétre gondolok (mely végül érdekes módon kerül a helyére), hanem arra, ahogy a szerző az egész koncepciót kezeli. Úgy viszonyul a különféle jelenségekhez, mintha azok természettudományos módon megmagyarázhatóak lennének. Ezért is vág ide a Clarke-idézet. Ezért, noha a regény elsőre nem látszik annak, színtiszta science fiction. Lehetnek benne tündérek, orkok, varázstudók, a gondolkodása és megkomponáltsága SF-né emeli a regényt. És minderre Del Naja, az öreg földi a legjobb példa, aki még a legkülönösebb jelenség alatt is - ahol a nagatei behemót például már az isteneket emlegeti és szinte eszét veszti - nyugodt gondolatmenettel próbál rájönni a tudományos okokra.

Daniel Docui - The Hub of Time Ami még érződik a könyvön, a tudatos végiggondoltság - a borítótól a legapróbb mondatig. A szöveg szép, eleinte szokni kell, hogy kortárs magyar SF-ben ilyen mondatokat olvasson az ember, de hamar rá tud állni az agy, főleg, ha volt már szerencséje ilyen irodalmi nyelvezethez. A karakterek mind árnyaltak, és nagyon érdekesek. Mindegyik élő, lélegző lény, múlttal, jelennel és jövővel. Mindnek van célja, mind tudja, hol a helye, és mi mozgatja. Még a mellékszereplők sem mondhatóak sablonosnak - vagy ha azok is, pont annyi ideig vannak jelen, hogy ez ne tűnjön fel. A konfliktusok érthetőek.

Külön érdekesség a hármas cselekményvezetés: egyazon történetnek három különféle variációját olvashatjuk, és mindezt két szereplő, Befar és Ciasak váltakozó szemszögéből. Ez egyrészt remek alkalom, hogy ugyanazt a helyzetet két különféle oldalról lássuk, így nagyobb rálátásunk legyen az eseményekre. Másrészt olyan szempontból is különleges, hogy - legalább is számomra úgy tűnik - nem a két központi karakter, hanem egy harmadik szereplő, Del Naja a legfontosabb, hisz végső soron az ő tézisei és antitézisei alkotják a regény legfontosabb részét.

“Bűvészmutatványnak sem utolsó… De nem varázslat. Semmi sem az.”

A Nulla pont végig olyan elmélkedéseket és gondolatkísérleteket vonultat föl, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja. Mindezek kezdetben a gömb, majd később a városvilág, aztán a Föld, végül pedig az egész világegyetem természetével hozhatóak összefüggésbe. A legkülönbözőbb elméletek kerülnek elő, megidéződnek ókori és középkori nagyságok, modern tudományos hipotézisek és puszta szerzői ötletek is, hogy végül egy nagyszabású utazásban teljesedjen ki Nagate keletkezésének rejtélye. És noha a befejezés felemás - a klasszikus “de a kaland csak most kezdődik” vég -, azt kell mondanom, jelen regényben egy ilyen befejezés megállja a helyét. A regény maga olyan intenzív, hogy a nyitva hagyott kérdéseken való elgondolkodás is eltart egy darabig - bevallom, jó pár gondolatot még nekem sem sikerült dekódolnom.

Ha hibákat akarnánk keresni, akkor a következőket róhatnánk fel. Egyrészt az első két ismétlődő fejezet hossza nincs eléggé megalapozva, talán ha nagyobb hangsúlyt kapnának a harmadik fejezetben, vagy sokkal szorosabb lenne köztük a kapcsolat, akkor kiküszöbölhető lenne ez a probléma. Továbbá mint korábban említettem, egyeseknek ez a befejezés talán nem elég meggyőző - bár engem tökéletesen kielégített. Ami a szöveget illeti, meglepően kevés elütést találni - a legdurvább a “gndolta” szó, de ezen kívül csak rossz névelők fordulnak elő elvétve.

Mindent összevetve a Nulla pont az elmúlt évek általam olvasott legjobb magyar SF könyve. Jól végigvitt koncepció, alaposan végiggondolva, egyedi (de nem sablonos) stílusban megírva, egy grandiózus világra támaszkodva (ez azt is vonja maga után, hogy kedvet csinálhat a sokkal vaskosabb Nagatéhoz). Szórakoztató, érdekes, elgondolkodtató, intellektuális és modern regény, olyasmi, amire szüksége van a magyar fantasztikumnak.

Szintetizált álmok

2009. december. 26. SF és olvasmányok-ban. 3 Hozzászólás

Csepregi Tamás első könyves író kötete keltette idén a legnagyobb feltűnést, és lett a hazai SF írásról szóló diskurzus egyik kiindulópontja, olvashattunk róla jót CP-t nem ismerőtől és szakembertől is. A Szintetikus álom egy novellafüzér, ami a klasszikus - és valljuk be, mára kissé kiüresedett - cyberpunk elemekből építkezik. És hogy milyen is maga a kötet? Egyszer már értekeztem róla, de mivel jó eséllyel indul a jövő évi Zsoldosért, ezért gondoltam mivel más vetélytársairól is szót ejtettem, illik itt is elmondom a véleményemet.

Szintetikus álom Az alapszituáció nem túl bonyolult: 2081, körbezárt város (Menekülés New York-ból, Dredd bíró stb.), ami ez esetben ismerős. Legalább is elvileg. A bemutatott Budapest - Pest-Buda Agglomerátum Rt. - azonban néhány ismerős utcaneven és épületen kívül semmivel sem tűnik ki a többi urbánus vízióból - mondom ezt úgy, hogy nem vagyok budapesti. Számomra a város akármelyik város lehetett volna, attól, hogy Vincék és Nórák sétálnak az utcákon, még nem lesz ismerős. De annyit el kell ismerni, hogy a szerző igyekezett annyi multikulturalizmust belevinni a szövegbe, ami tőle telt:

“Csak pár sarkot kell megtennem, de közben tucatnyi náció beszédébe hallgatok bele. Oroszok és más szlávok, pongók, cigányok, a pongók által megvetett egyébb keletiek. Ez a kerület tele van az egykori bevándorlók véreivel, úgy hallottam, itt még az RK is albán. Vagy bolgár.”

Erre a nevekkel csak még jobban rájátszik, igyekszik azt az érzést kelteni, mintha a Szárnyas fejvadász utcáin járnánk, ahol ismerős szavak elvétve hangzanak el. A CP elengedhetetlen távol-keleti vonalát itt a kínaiak jelképezik - ebben halad a korral, ill. a korszellemmel a szerző - és ügyesen ketté is osztja “pongókra” és az ún. Kínai Legitim Körzet öltönyös üzletembereire (itt jegyezném meg, nem tudom, hogy a szerző által leírt szokások és világ valóban jellemzőek-e a tradicionális kínaiakra, de kegyesen hiszünk neki, el tudja velünk hitetni, hogy ez így van - mindössze kicsit olyan érzésem támadt, mintha más CP művek japánjait látnám, csak itt kínaiaknak hívják őket). A könyv egészéről elmondható, hogy a jól ismert cyberpunk minden kellékét felvonultatja: hackerek, elnyomó karhatalom, punkok, drogok, sötét utcák, lepukkant bárok, elnyomott munkások, cyber-implantokkal rohangáló emberek, ésatöbbi. Ami kicsit egyedi elem az a titokzatos vírus és a paranolmalitás belekeverése (ami nélkül szerintem egész jól meglenne ez a kötet). A történetek és a világ olyan, mint egy lerongyolódott pince: sok minden van itt, régen jól el lehetett velük szórakozni, de mára az ember inkább lehozta őket a nappaliból, hogy ne is lássa őket. Persze nosztalgiával tekint rá, de ez nem ugyan az. Csepregi novellái a cyberpunk hullámában megállták volna a helyüket, de most, közel húsz évvel a nagy CP láz (itt az irodalomra gondolok) lecsengése után már nem tudnak teljes erővel hatni. De mindez még nem jelenthetne problémát, ha a történetek átütőek lennének.

De ezt sem mondhatjuk, sajnos, az író minden szövegalkotási érdeme ellenére - ugyanis azt el kell ismernem, hogy néhány ismertebb név is bátran tanulhatna az írótól mondatszerkesztés terén. Nem kísérletezik, de ide nem is nagyon kell a kísérletezés.

A könyv kilenc írást tartalmaz. Az első, a Kontakthiba először egy egyszerű cyber-noirnak indul, lecsúszott főhőssel, rejtélyes gyilkossággal és minden szükséges kellékkel. A vége ugyan csöppet megdöbbentő, de nem sikerült logikus magyarázatot - értsd: hogy jutunk el A-ból B-be a cselekményben - találnom. A következő, A sárkány röpte szintén jól ismert, és az ember valahogy az elejétől kezdve érzi, mi lesz a vége. Semmi nagy csavar, annyi, hogy a szerző az utcákról a felsőbb körökbe vezeti be az olvasót. A Tétre, befutóra már érdekesebb - számomra a kötet legérdekesebb írása. A váltakozó szempontok remek hangulatot kölcsönöznek az írásnak, maga az alapötlet sem lenne annyira rossz, de a befejezés itt is elrontja az élvezetet. Ami viszont utána jött az bevallom nálam kiakasztotta a klisé-faktort. Ugyanis valahol itt kezdtem el reménykedni, hogy nem fogunk olvasni öregről, aki nosztalgiázik a régi időkön. Az Analóg dallamok főhőse egy öreg, aki nosztalgiázik a régi időkön. Ettől a klisétől igazán megkímélhetett volna bennünket a szerző, csak azért bocsájtjuk meg neki, mert legalább értelmes információkat közöl (amiket egyébként bármelyik történetbe beépíthetett volna). Ezt követte az a novella, melyben erkölcsi mondandód véltem felfedezni - rossz tolmácsolásban. Az óriás klasszikus hacker-klisére épül, de a szerelem és az önfeláldozás egy kis erőt ad neki - mindhiába. A tálalás valahogy nem adja át teljesen az mondanivalót, mintha a szánka akarnák nyomni az egészet, ami nem feltétlenül jó. Az utolsó utáni pillanat is hordoz magában némi potenciált, de elsüllyed a történet kliséiben, nem növi ki magát a karakterek drámája, már ha van is egyáltalán. A Puszta formalitás pedig mintha csak a címnek akarna megfelelni: puszta formalitás, hogy szerepel itt ez a történet, annyira nincs súlya. A címadó Szintetikus álom szintén potenciális novellaötlet, de nincs benne erő. Sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a klasszikus cyber-ötletből, mint amennyit a végén kapunk. A viaszbabák valahogy nem nyerik el másodlagos jelentésüket, sajnos. Az utolsó írás, a Negatív visszacsatolás tényleg visszacsatol a kötet első novellájához, így egyfajta keretet képez. A gyanútlan olvasó azt várja, az első írás nyitott kérdéseire kap választ - de nem kap. Így kissé becsapottan zárjuk be a kötetet, ugyanúgy, ahogy becsapottnak érzik magukat az utolsó novella szereplői.

És hogy mindezek ellenére miért tekinthető jónak ez a kötet? Egyrészt a gördülékeny szöveg miatt. Másrészt mert ugyan nem kiemelkedőek az írások, de rossznak sem lehet tekinteni őket. Aki nem ismeri a cyberpunkot annak minden bizonnyal érdekesen fog hatni a világ, még esetleg a város is ismerős lehet számára. De a régi cyber-patkányoknak lerágott csontok, kiégett neonlámpák lesznek csupán. Azonban ez a kötet felvillantja a lehetőséget, hogy szerzője egy kevés kreativitással és csöppnyi nyelvi kísérletezéssel a jövőben jobb írásokat tud alkotni - esetleg kiemelkedő SF regényeket.

És akkor most beavatnak…

2009. december. 23. SF, olvasmányok és GFK-ban. 2 Hozzászólás

Nem tudom, mostanában elgondolkodom, hogy velem van-e a baj. Itt van ez a könyv. Szép kék, a borítókép is tetszik. A címe se hangzik rosszul: A beavatás szertartása. Fönt pedig egy név, alatta meg egy sor: “Európa- és Zsoldos Péter-díjas szerző.”

Ez lenne? Ez lenne amire egy ilyen szerző képes?

Spoileres vélemény következik, igyekeztem hideg fejjel összeszedni pár dolgot, a gondolataimat főleg, és megpróbálom most összetett mondatokba és koherens szövegbe foglalni.

Az alapszituációt mindenki ismeri: van az Endemi, egy világ húszezer fényévnyire a Földtől. Itt él már tizennemtudom hány éve David a fiával, Justinnal. Justin anyja, Pat, régen meghalt, egy diófa alá van eltemetve (ahogy azt vagy féltucatszor kiemeli a szerző). Apa és fia idilli kis világban él, semmi veszély nem leselkedik rájuk (na jó, de, de ahhoz már nagyon vad környékre kell menniük). Ebbe a kis Paradicsomba rondít bele egy űrhajó és a rajta érkező tizennégyezer telepes. Csúnya, rossz telepesek, egy csúnya rossz vállalat szerződésesei, azé a vállalaté, amely Davidet és három társát anno ideküldte, aztán itt felejtette.

Nagyjából ennyi a sztori, a konfliktus ugye első pillanatra világos mindenki számára. Ez egy remek alkalom bármely szerzőnek, hogy remek kis gondolatokat vessen fel, rágjon meg, vigyen végig ill. ütköztessen. Szerzőnk is ezt teszi. Csak véleményem szerint rosszul. A regényen David, az apa, aki a munkáját használva elmenekült a Földről, ahol egy tucat milliárd ember élt, kapja azt a szerepet, hogy ítélkezzen a civilizáción, ill. megpróbáljon átadni a civilizációval kapcsolatos dolgokból minél többet fiának, Justinnak. A helyzet az, hogy két lehetőség áll fen: David a szerző szócsöve, vagy sem. Az első variációt kell feltételeznem, és akkor sajnos azt kell mondanom, a szerző hibás feltevésekből indul ki, és nem megfelelő irányba próbálja elterelni olvasóit. Miért is?

“- Ezek a harcok is a pénzért és a hatalomért folytak?
- Igen - vallotta be David. - De ne ítéld el az embereket! Ahhoz, hogy ide kerüljünk, hogy bolygókat hódítsunk meg, mindez szükséges volt. A fejlődés áldozatokkal jár.” (48.)

Aki felületesen ismeri az emberiség történelmét, az minden bizonnyal könnyen juthat arra a következtetésre, hogy a háborúk tényleg erről szólnak. Viszont ez nem így van, és most könnyen rám ragaszthatnák a szociáldarvinista (neadj, fasiszta) csúnya címkéjét. Ugyanis a háború az emberi fejlődés (ami amolyan evolúciónak fogható fel) egyik formája, sajnos. A harcok nem a pénzért és a hatalomért folytak, azok csak eszközök. A harcok az élelemért, a lakóhelyért, az erőforrásokért folytak. Példa: az első világháború azért tört ki, mert az eltérő gazdasági fejlettségű nemzetek nem megfelelően részesedtek az erőforrásokból. Akinek többre lett volna szüksége, az támadta meg azt, akinek kevesebb is elég lett volna, de a későbbi fejlődés miatt nem mondott volna le róla. De ne ragadjunk le az idézet első soránál. “…bolygókat hódítsunk meg…” - ezzel az a baj, hogy azt az érzést kelti az olvasóban (akit a szerző már ráhangolt a saját nézőpontjára), hogy a háború, ami rossz dolog olyasmit eredményezett, ami szintén rossz, nevezetesen bolygók leigázása - hisz a regény ekkorra már sejteti, hogy a telepesek megjelenése egyértelműen negatív fejlemény, csak rossz származhat belőle. “A fejlődés áldozatokkal jár” - ebben az összefüggésben a fejlődés a második világháborút, az áldozatok pedig a háború áldozatait jelentik. Milyen erős fegyver is a szó!

De a szerző a civilizációról sincs jó véleménnyel. Nála az egyértelműen csak rossz lehet, és a végén meg is kapjuk ennek legszebb bizonyságát, amikor Davidet (és a szerzőt) nem is izgatja rengeteg ártatlan ember halála. Persze, hisz önmagukat okolhatják, meg kellett volna tanulniuk békében élni a természettel - csak az felejtődik el, hogy megtanultak volna. Attól, hogy felhúztak egy város, attól még nem biztos, hogy egy új világot is bűzlő posvánnyá tesznek. Erre vannak is jelek, hisz a biológusnő és mások hozzáállása ezt bizonyítja. igaz, az csúnya és elítélendő dolog, hogy az ~~indiánokat~~ gorukat dolgoztatni akarták, elrabolták őket stb. Elismerem.

Most távolodjunk el a mélyebb mondanivalóktól, és nézzük azt, ami az orrunk előtt van. Kezdjük a karakterekkel. A karakterek majd mindegyikéről elmondható, hogy sablonosak, egy-kettőre nem is lett volna szükség (Overton). A leggyengébb figura Justin. Azt szeretném mondani, minden rosszmájúság nélkül, hogy aki nem tud gyerekszereplőt alkotni, az ne tegye! Van ellenpélda, Card Végjátéka. És hogy miért az az ellenpélda? Mert ott koherensek a gyermekszereplők. Nem csapong a viselkedésük, nincsenek következetlenségek a jellemükben. Ellenben Justinról kapásból azt sem képes az olvasó megállapítani, hogy most öt éves vagy tizennyolc. Ugyanis hol így viselkedik, hol úgy. Egyszer gyermeki egyszerűséggel tekint a világra, másszor meg komplex gondolatokat ad a szerző a szájába. Elhangzik ugyan, hogy tíz év körüli, de jelleme nem igazodik ehhez. Továbbá némely cselekedete kifejezetten irritálóvá teszi a figuráját az olvasó szemében (már ha szabad magamnak az “olvasó” címkét adnom). David figurája csak annyira rossz, amennyire a szájába adott szavak. Túláradó szeretete a fia iránt számomra nem befogadható (tudom, nem érthetem, hisz fiatal vagyok és nem vagyok apuka, de szerintem attól még úgy el lehetne mondani, hogy az is átérezze, akinek nincs gyereke - nincs baj az érzésekkel, de azt jól kellene tálalni). Viselkedése és a többi emberhez fűződő viszonya pedig az én szememben antipatikussá teszi. De ennél a két szereplőnél legalább látszik, hogy a szerző igyekezett. Ellenben a többi szereplő sokkal gyengébb. Guilden figurája annyira egysíkú, hogy nem tudtam elfogadni. Rendben, hogy a céges briganti sablonja, de kijelentései, szavai, viselkedése logikátlanok. Egy kérdés merült fel bennem: miért tenne egy megavállalat egy olyan embert egy több milliárdos vállalkozás fejévé, aki megalomán, kicsinyes, zsarnokoskodó, és első adandó alkalommal a rögeszméje miatt romlásba taszítja a rá bízott tízezreket? A másik szúrós szálka Pat volt. Próbálja az ember elhinni, hogy légies szépség, szerető anya, tökéletes szerető, és hogy mekkora hatalmas szíve van. De lassan megbizonyosodunk felőle, hogy nem képes az embertársaival együtt élni - és ezt nem lehet a civilizáció szörnyű voltára fogni. Ennek legszemléletesebb példája Geoff és Estella (akiket a szerző szépen negatív és ellenszenves figurává formál, csakhogy kiemelje a másik pár nagyságát) távozása.

A történet folyása elég egyszerű, nem követel nagy erőkifejtést a követése. De a deus ex machina (mármint Justin és a goruk mindeddig titkolt kapcsolata) kissé belepiszkít a képbe, de nem túlságosan. A fertőzés magyarázatának kifejtetlenség viszont már annál nagyobb. Nem baj, ha a szerző nem magyaráz meg mindent (erre még visszatérünk), de itt nem erről van szó. Itt konkrétan kapunk az orrunk alá egy tessék-lássék magyarázatot, egy csöppnyi misztikummal megkeverve (az egész könyvet olvasva Holtak szószólója-Fajírtás érzésem volt… ). Engem nem győzött meg. A befejezés pedig csapnivaló. A tragédiákkal semmi probléma, az szokott a legerősebben megmaradni az emberben. De ez a befejezés túlságosan erőtlen. Nincs jól előkészítve (elnézést, sehogy sincs előkészítve - itt jegyezném meg, hogy a címadás is elhibázott, hisz a beavatásnak semmi jelentősége nincs, mégha úgy is végződik ahogy, de a lényegen semmit sem változtat), ez is az arcunkba vágott vég. Szomorkodhatunk, de igazán nem hatja meg az embert.

Ha már a szerzői magyarázatok meg voltak említve, akkor ki kell emelnem, hogy mindent a szánkba rágnak. Majdhogynem szó szerint mindent. Az olvasót hagyni kell gondolkodni.azt hiszem ez a jó írás egyik alapszabálya. Itt ezt nem kapjuk meg, hozzá vagyunk láncolva a szerzőhöz, aki lassan mond el nekünk mindent, és mindent jó alaposan a fejünkbe ver. Guilden és a telepesek rosszak, Patricia éteri, a goruk békések stb. Még a végkifejletet is könnyedén összerakhatja aki figyel - még a váratlannak szánt befejezést is!

Az apró logikai bakikra nem térnék ki (95. oldal: most akkor közel vagy távol vagyunk a Földtől? 208. oldal: kora vagy késő nyár? ). A szöveg stílusára nem lehet panasz (kivéve ha valaki, mint én, nem szereti a megismételt gondolatokat: “Ő azért ennyire könnyen nem tudott váltani. - Azért én még egy kicsit rosszul érzem magam” [111., kihagyás nincs] - és ennél konkrétabb ismétlésekkel is találkozni). Továbbá már elnézést, de a járvány okára az elejtett szavakból az is rájön, akinek nincs diplomája, a szereplőknek mégis napokba telik mire eljutnak odáig.

Tudom, eddig csak a negatívumokat emeltem ki. Aki pozitívumokat akar olvasni, olvasson más véleményt, bennem ezek élnek most. Lehet azzal menteni a könyvet, hogy ifjúsági regény, de nem ezzel lett kiadva. A könyv maga is komolyan veszi magát (egy ifjúsági regény is komolyan veheti magát, nem arról van szó). Ill. előkerülhet az, hogy nem vagyok érzékeny az apa-fiú szálra, mert nincs gyerekem/nem kaptam olyan szeretetet. Hát, asszem előbbivel nem tudok vitába szállni, utóbbi viszont nagyon sértene. De mint mondtam, mindent be lehet mutatni úgy, hogy az is megértse, aki nem élte át.

Azt hívják úgy, hogy írói mesterség.

It was horrorshow

2009. december. 11. SF, Film és Irkálmányok-ban. 4 Hozzászólás

“Stanley Kubrick, a sokak által csak az egyik legnagyobb rendezőként aposztrofált figura filmjei mind-mind egyedi és jelentős alkotások. Kubrick híres volt egyedi látványú és felépítésű filmjeiről, történetei azonban általában egyszerűek voltak. Ilyen történet az 1971-es A Clockwork Orange című alkotásának története, melyet Anthony Burgess 1962-es azonos című regényéből adaptált.”

Ezt mindenki tudja. Én meg megpróbáltam, összeszedni, amit szintén mindenki tud, de nem mondja ki. Magyarul: cikk a solarián A Clockwork Orange filmről.

3, 2, 1… Adás(szünet)

2009. december. 2. SF, Film és maintream-ban. 3 Hozzászólás

A Fekete kefe című film rendezője, Vranik Roland újfent egy rendhagyó és érdeklődésre számot tartó filmet hozott össze. És hogy mi köze az SF-hez? Nos, az Adás története egy posztapokaliptikus miliőben játszódó dráma.

A film egy meg nem határozható tengerparti városban játszódik. A környezet, a házak és az eszközök mind valamikor a jelen idejére teszik a cselekményt. Azonban történet valami. Pár évvel ezelőtt eltűntek a képek. Se a tévékben, se a monitorokon, semmilyen kijelzőn nincsenek képek. Az információs társadalom egy csapásra összeomlott. A civilizáció jelenleg vegetál, próbálja újrakezdeni. Hogy mi okozta a katasztrófát, nem fontos, a film nem is ad válaszokat - maximum bugyuta összeesküvés-elmélet kerül szóba, amit a szereplők is csak kinevetnek. Ebben a lassú és csöndes világban él a főszereplő három fivér. A legidősebb, Henrik (Terhes Sándor) álmatlanságban szenved, főleg öccse, Vilmos (Rátóti Zoltán) gyerekeire vigyáz, vagy erős altatókkal tömi magát. Vilmos egy széteső házasságban él, csak a lányai tartják benne a lelket. A harmadik fivér, Ottó (Hajduk Károly) amolyan tengődő fiatal, egyszerűen csak sodródik a merevgörcsben élő világban. Azonban ezt a statikusságot egy véletlen baleset töri meg: Vilmos egy veszekedés során véletlenül megöli a feleségét. A fivérek titokban elássák a holttestet, és innentől minden elmozdul, a cselekmény pedig lassan el kezd folydogálni.

Vranik Roland kimondottan nem törődik a film hátterével. Őt nem ez érdekli. A film maga - akárcsak az 1 - vizuális orgia. Letisztult képek, sivárság, néha zúg valami, de főleg csönd van, maximum a tengert hallani. A szereplők mind lelassultak, hisz megszűnt a rohanó információs társadalom. Nincs információáramlás, az egyetlen ilyen forma a pletyka és az eltűntek fala. A tévé mint olyan viszont még így is kulcsszerepet játszik: van, hogy csak nézik a sötét képernyőt, a fiatalok arról beszélnek, milyen volt a tévé előtt enni, ésatöbbi. Látni, hogy Vilmos “pótmamának” használta a tévét, hisz se ő, se a felesége nem tudnak mit kezdeni a lányokkal - a nő maga meg is őrül kissé a televízió elnémulásától. A legdurvább eset azonban Henriké: ő a tévé nélkül nem tud elaludni, és félő, hogy ebbe belehal. A film kissé nehezen emészthető, a történet itt sem kap nagy szerepet. Mindenesetre vizualitása miatt könnyen megragad az emberben, melankolikus, halálhangulata miatt mélyen beivódik az emberbe. És noha nehezen dekódolható, a mondandó főbb vonala közérthető, és igen érdekes ahhoz, hogy legalább egyszer megtekintsük a filmet.