olvasmányok archive at acélpatkány SF blogja

'olvasmányok' kategória archívuma.

Az opricsnyik egy napja

2010. március. 13. SF, olvasmányok és maintream-ban. 2 Hozzászólás

Vlagyimir Szorokint a kortárs orosz próza olyan nagyságai közt szokták emlegetni, mint Nabokov vagy Pelevin. Ő az, aki könyveivel sorra veri ki a biztosítékot a konzervatív olvasóknál és kritikusoknál, aki az orosz hivatalos irodalom “nagy ellensége”, ennek ellenére világhírű és közkedvelt szerző.

“A törvény és a rend - ez volt és ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve.”

Az opricsnyik egy napja. 2023, valahol Moszkva környékén Andrej Danyilovics Komjaga kábultan ébred. Ezzel kezdetét is veszi az ő egy napja, az övé, az opricsnyikok egyik kiválóságáé, aki az újjászületett cári Oroszországot és annak Uralkodóját szolgálja, Szóval és Tettel. Az ő szemén át követjük végig útját, ahogy kutyafejet tetet vörös Mercijének elejére, felakaszt egy kegyvesztett nemest, megerőszakolja a feleségét, egyezkedik a kínaiakkal, drogkábulatba esik, végignéz egy lincselést, és még hasonló dolgokban vesz részt. Hisz ez az opricsnyikok dolga! Ők a cár keze, akik odacsapnak, ahova kell, lesújtanak az ellenségre, legyen az idegen vagy honfi.

Mintha újraélnénk a XVI. századot. Újra élnek a Prikázok, a nemesség, újra a karhatalom rémuralma érvényesül, az országot Fallal vették körül. Európa dekadens hely, ahol csak az arab cyberpunkok élnek meg, Kína újra Mennyei Birodalom, és Oroszország Anyácskában nyugalomban érnek a kalmükök, cserkeszek, karélok, csecsenek, mansik, oszétok, és minden más nép. Minden szép és jó - legalább is Komjaga szerint. Ő, aki opricsnyikként bármit megtehet és megszerezhet - akár tiltott dolgokat is - az ő világképében minden tökéletes. Az Uralkodó bölcs, mert kivezette szeretett hazáját a “vörös és fehér zavaros időkből”, az opricsnyikok derék harcosai a hazának, akik a Rend szavával és a Törvény öklével sújtanak le, a nép boldog, az élet jó. Ennek ellenére mindenki korrupt, Oroszhon ha nem is a Nyugattól, de Kínától függ, mindenkit elnyomnak, félelem tartja egyben az államot. Ez a diktatúra pont olyan, mint anno a kommunizmus - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy Sztálinról szóló dicshimnuszt szóról szóra átvesz a szerző az Uralkodóra vonatkoztatva. Itt az opricsnyikok legnagyobb ellensége nem a hazaáruló ellen, hanem a prikázok és a konkurens tisztségviselők, akikkel többször is összetűzésbe kerülnek.

Szorokin, aki a Jég-trilógiával lett ismert, ebben a regényben nem a sci-fit teszi meg központi témává. Az csak arra jó, hogy érezzük a kontrasztot. Újra itt van a feudalizmus, és újra itt az önkény (amiből Oroszországnak mindig is kijutott). Ha előkerül valami újítás - pl. az aranyhalak vagy a modern “holografikus telefon” - az csak annyi, hogy megemlítik, nem tér ki rá a szerző. Minden természetes, az új és a régi is. És épp ez az, ami sajátos ízt ad a regénynek. Hisz olyan dolgokat látunk, amik elsőre évszázadosnak tűnnek - aztán rájövünk, hogy ez megy a mai világban is, csak nem vesszük észre. Legfeljebb nem opricsnyiknak és Uralkodónak hívják a “gonoszokat”. A könyv kegyetlen, erőszakos, van itt minden, ami elidegenítheti az olvasót, de mi csak sodródunk tovább, a torkunkat szorongatja ez a légkör, az elvakultság, a harag, a lenézés. És még van tovább is, még, még, megállíthatatlanul. Hisz ez csak egy nap az opricsnyik életéből. Mennyi fájdalom és elnyomás létezhet ott, ahol ilyen egy nap? És milyen világ létezik ott, ahol egy szerző ilyen könyvet ír? És milyen világ létezik ott, ahol az olvasó azonosulni tud egy ilyen regénnyel?

Valóságkeresés Philip K. Dick-kel

2010. március. 4. SF, olvasmányok és Philip K. Dick-ban. 8 Hozzászólás

Az Agave kiadó idén megjelentette a Csúszkáló valóságok (Shifting Realities ) című kötetet, melyben Philip K. Dick írásai kaptak helyet. Kezdetben úgy gondoltam, nem fogom érdekesnek találni a kötetet. Dick nem az én világom, elismerem, hogy olyat tett le az asztalra, amit kevesen, de minél inkább elmélyülök benne, annál inkább úgy érzem, túlment azon a határon, amit szeretni tudok.

Ennek ellenére valahogy mindig belebotlom ebbe a fránya Dick-be. És már csak kíváncsiságból is, de beleolvastam a kötetbe. Az életrajzi önírásokat átugrottam, így is többet tudok róla, mint ami érdekel - lásd, hogy fiatalon olyan szegény volt, hogy lóhúst evett, vagy a 74-es eset amiből a Valist írta. A kötetben ami számomra érdekes lehet, az Az ember a Fellegvárban folytatásának két fejezete (amit a Fellegvárról ír az annyira nem fogott meg), és az esszéi. Ezekért érdemes kézbe venni ezt a kötetet.

Ezek két részre bonthatóak. Az első rész nem is igazán esszék sora, inkább innen-onnan összeszedett írások a sci-firől. Nagyon érdekes, hogy látja egy olyan szerző, mint Dick - aki nem ragaszkodik szóról szóra az SF tematikához - a science fictiont. A másik csoportba a tényleges esszéi tartoznak. ezek közt a legkönnyebben befogadható Az android és az ember, ill. párja, az Ember, android és gép, melyekben ide-oda csapong a szerző, ill. a Hogyan építsünk olyan univerzumot, ami nem esik szét két nap múlva. A többi is érdekes, de sokkal nagyobb odafigyelést követelnek, és témáik is sokkal bonyolultabbak.

Szóval akit érdekel Dick, az mindenképpen járjon utána a kötetnek. Akit pedig az SF érdekel, az kérje kölcsön és olvassa el az esszéket. Furcsa kép bontakozik majd ki a szemünk előtt: Dick néha zseniális, ötletes, sziporkázó, néha azonban paranoid, teológiai szónok, meg merem kockáztatni, hogy őrült. Mi, akik nem kételkedünk a realitásban - vagy legalább is kötünk egy kompromisszumot -, idegennek találhatjuk ezt az embert. Pedig kaotikus gondolataiban több igazság rejlik, mint gondolnánk.

A Sors csikorgó kereke

2010. február. 28. SF és olvasmányok-ban. 4 Hozzászólás

Kyra Potter (Fazekas Beáta) ~~első~~ regényét publikálta a Cherubion Kiadó A Sors Kereke antológiájában. Az azonos című írás egy korábban megalkotott cherubionos univerzum, a Dark Space keretein belül játszódik, az emberiség és az idegen hódítók, a katharok közti háború idején.

Maga a történet nem túl bonyolult. A kegyetlen katharok betörnek a Naprendszerbe, ahol az emberiség – pontosabban kezdetben csak az un. Briton Birodalom, a Brit Birodalom jövőbeli analógiája – elkeseredetten veszi fel a harcot az idegen inváziós flottával. Az emberiség vesztésre áll, maga a Föld is elesik, de felcsillan a remény egy fiatal tiszt Yord Callen személyében. A különlegesen tehetséges ifjú sorsa azonban összekapcsolódik a katharok több száz éves jóslatával is, ami szerint egy próféta fog kiemelkedni az elkeseredett védők közt, és győzelemre viszi a leigázottak háborúját.

Magával a történettel első hallásra nem is lenne különösebben gond. Láttunk, olvastunk már ilyet, de mindettől függetlenül még lehetne szórakoztató a regény, hisz valljuk be, nem mindig a magvas gondolatokat keressük egy SF történetben. Sajnos azonban az író(nő, csakhogy mindenki boldog legyen, feministák és soviniszták egyaránt) nem képes életet lehelni ebbe az amúgy sem túl bonyolult cselekménybe. Már a regény kezdő fejezetében láthatjuk, miről is fog szólni a regény: az öncélúság határát súroló erőszakos képekből és az elmaradhatatlan szexről – legyen szó azonos vagy különböző fajúak közti erotikáról, bár szerencsére ezt nem részletezi a szöveg. Nincs azzal semmi baj, ha valaki a tizenéveseknek akar könyvet írni, hisz az SF hagyományosan népszerű a tinédzser fiúk közt, akik ugye szeretik a nagy csatahajókat és az erotikát. De akkor legalább tisztes iparos módjára járjunk el! Vigyünk egy kis életet a regénybe. A szereplők érdektelenek, szinte senkinek a sorsa sem mozgat meg bennünk semmit. Meghalhat akármelyik főbb szereplő, ne remélje az író, hogy akárcsak egy könnycseppet is elmorzsolunk érte. Hiába különleges a főhős – a klasszikus „hőseposzok” mintájára (lásd: J. Campbell: The Hero With A Thousand Faces) rejtélyes származás, különleges képesség, bár a többi kicsit sántít, mert ugyan megszenved, és talán egy kicsit érettebben jön ki a dologból, de egyáltalán nem beszélhetünk semmilyen „megvilágosodásról” – az olvasó számára ő is idegen. Egy kölyök – legyen akármilyen idősnek is mondva, bár a „tinédzser SF” hagyományaihoz hűen a húszas évei elejét tapossa –, aki számára a háború csak egy kaland, tele legyőzendő ellenséggel és bámulatos űrhajókkal.

De ha ettől eltekintünk, akkor sem nagyon találunk pozitív dolgokat. Ugyan gyorsan olvasható a regény, de a narráció hetvenöt százaléka nem tartalmaz semmilyen releváns információt – se a környezetre, se a helyzetre, se a szereplőkre vonatkozva. Írhat benne ugyan egy hajóbelsőről, a főhős érzéseiről, de akkor is csak oldalkitöltő szövegek lesznek. A párbeszédekkel is hasonló a helyzet. „érdektelen emberek váltanak érdektelen mondatokat.” A jelenetek nagy részének sincs funkciója.

Talán rövidebben (sokkal rövidebben) megírva a történet még érdekes is lenne. Itt azonban nem erről van szó. A kiszámítható fordulatok, a súlytalan traumák – amiket ugyan igyekszik a szerző komolynak beállítani, és bevallom, néha sikerült is neki, persze csak a sokkhatás alkalmazásával, de később már nem lehet őket komolyan venni –, a súlytalan ütközetek, összecsapások, a sablonkarakterek – lehet a sablont kreatívan is mozgatni –, mind annyira unalmassá teszik az egész könyvet. Az idegenek brutálisak, meg kegyetlenek, undorítóak, pont olyanok, mint az ördögök (tényleg). Tetteik mögött nem sok értelmet találni, csak végiggonoszkodják a regényt, és ennyi. De ugyanez elmondható az emberi szereplőkről: a dicső kapitányok, a morcos és undok tisztek, a dicső közbakák, a kötelező áruló, a hős szerelme, az önfeláldozó barát (és annak ZS-halála) and so one. Sablonvilágban, persze, ahol valahogy mindent tudnak a titokzatos ellenről, holott korábban épp az ellenkezőjét állították. Van itt fordítógép, legendákat felderítő hírszerzőszolgálat, és még amit el tudunk képzelni. Ez talán még oké is lenne mondjuk a második világháború idején, ahol azért egy férfi még nem válik feltűnővé a frontvonalak mögött. De hogy ezt ebben a helyzetben hogy oldják meg – nos, ez maradjon a jótékony feledés homályában. Mielőtt végleg felhagynék a regény jellemzésével, pár szót ejtenem kell a szövegről is, mint nyelvtani fogalomról. Először is, a beékelődő „jövendölések” attól nem fognak antiknak hatni, ha úgy írjuk le őket, mint ahogy az átlagember egy középkori szöveget elképzel. A kevesebb néha itt is több. (Plusz ha egy szöveget fordítunk idegenből, még ha az régies hangzású is az adott nyelven, a fordítás nyelvén még használhatunk modern szöveget. És láták vala hogy ez jó vala. Vala.) Másodszor magára az egész szövegre ráfért volna egy alapos szerkesztő. Továbbá a szóhasználatra is lehetne kicsit nagyobb gondot fordítani, néhol túl lazának, “irodalmiatlannak” éreztem a mondatokat, de persze lehet, hogy ezek a szavak csak engem zavartak.

Szóval ha nagyon póriasan és sarkítottan akarnék fogalmazni, mondhatnám azt, hogy a regény még a papírt sem éri meg, amire nyomták. De én ilyet nem mondok, kulturáltabb gyerek valék én ennél. Hogy egy tinédzsernek tetszik-e ez azt nem tudom. De hogy nekem tetszett-e, azt igen.

Dinoszauruszok az Édenkertben

2010. február. 12. SF, olvasmányok és GFK-ban. 3 Hozzászólás

Még ma sem tisztázott teljesen, mi okozta 65 millió évvel ezelőtt a nagytestű hüllők - a dinoszauruszok - és több más állatfaj kipusztulását. Annyi bizonyos, hogy ha nem következik be ez a katasztrófa, ma egészen másként nézne ki a világunk. Harry Harrison ezzel a gondolattal játszik el 1985-ös Édentől nyugatra (West of Eden) című regényében.

A jilanék (az intelligens, két lábon járó hüllők) új kolóniát készülnek alapítani Gendaszi (~~Afrika~~Amerika) trópusi kontinensén, hogy átvészeljék a közelgő jégkorszakot. Az új földrészen azonban olyasmivel találkoznak, amivel azelőtt soha. Furcsa, felegyenesedett, eszközhasználó emlősökkel - ahogy ők nevezik, usztuzoukkal -, akik megtámadják őket. Ezek az emlősök, a magukat tanakoknak nevező emberek szintén a hideg elől húzódtak délre, és ők sem láttak még ilyen lényeket, mint a jilanék, mivel azonban engesztelhetetlenül gyűlölik a maragokat - a hüllőket, de különösen a dinoszauruszokat -, gondolkodás nélkül megölik az első utukba akadó jilané csoportot. Persze a bosszú nem maradhat el, és megölik az embereket. Egy túlélő marad, Kerrick, a fiatal fiú, akit a jilanék vezetője, Vainté életben hagy, hogy megtudjon minnél többet az újfajta emlősökről.

Harrison ebben a vaskos könyvében egy igencsak érdekes világot tár az olvasó elé. Aprólékosan kidolgozta a jilanék felépítését, életét, társadalmát, ahogy a később megjelenő emberek különféle csoportjait is. A könyv legerősebb része egyértelműen a jilanék bemutatása. Ezek a lények ugyan a Földön élnek, mégis olyan szerepet töltenek be, mint az idegen lények, semmi közös nincs az emberek és az intelligens dinók között. Az író felvázolja, milyen is lehet egy olyan civilizáció, mely nem kiaknázza a természet erőforrásait, nem feléli azokat, hanem átalakítja. A jilanék genetikailag módosított élőlényei gyakorlatilag mindenféle funkciót ellátnak a mikroszkóptól a fegyverig. A jilanék közt élő ember fiú szemén át Harrison feltárja nekünk ezt a régi és bonyolult civilizációt, mely ugyan sokkal fejlettebb az embernél, még is rendelkezik olyan jegyekkel, amelyek ellenszenvessé teszik a szemünkben.

Mindazonáltal Harrison látszólag ismerős szerkezetet használ fel. Legalább is számomra így tűnik. A jilané kultúra ugyanis erősen hasonlít a görög-római civilizációra - persze magyarázható ez azzal, hogy az adott civilizáció megrekedt ezen a fejlődési lépcsőfokon. Nem államokról, hanem városokról beszélhetünk, melyeket különféle vezetők irányítanak. A legfontosabb vezető az eisztaá, akinek kiátkozó parancsa halálos sokkot vált ki a városukhoz kötődő hüllőkből. Az egész viselkedésmódjuk és egymáshoz való viszonyuk is a római köztársaságkort idézik, ahol a patríciusok igyekeznek kijátszani a másikat, a pleps (jelen esetben a “beszélni tanuló” frandzsik) pedig lenézett, megvetett népség a társadalmukban. Az emberek ellen viselt “háborúik” pedig kicsit olyanok, mintha a rómaiak harcolnának a “barbárokkal”.

A jilané világ mellett számomra még a később megjelenő emberi közösségek bemutatása tetszett - nem a vadászó tanakok, azok egy érdektelen oda-vissza vándorlásban sikkadnak el a főhőssel, Kerrick-kel együtt -, hanem az Afrika északi részén élő sötét bőrű, törzsi szervezetben élő (tehát a tanakoknál fejlettebb) szaszkuk, és az ő hitviláguk.

Ami még a regény javára írható, az az olvasmányossága. Harrison gördülékeny mondatokat használ, a narráció egyenletes, bár néhol kissé terjengős, és maga a regény is - mint az ilyen volumenű munkák jelentős része - túlírt. Ezt fokozza az, hogy a tanakok és jilanék háborúja egy idő után szinte érdektelenné válik, hol az egyik, hol a másik üt rajta ellenfelén, és ez szinte már olyan mértékben összekuszálja a cselekményt, hogy az olvasó nem is törődik már ezekkel, csak haladjon a könyvvel.

Ennek ellenére az Édentől nyugatra ötletességével és átgondolt háttérvilágával megérdemli a figyelmet, különösen azoknak, akik kedvelik a prehisztorikus történeteket. Érdekes science fiction, a maga módján kiemelkedő, bátran olvashatja az is, aki nem akar “színtiszta” SF-et a kezébe venni.

Itt a Világvége! Meg a keményre főtt csodaország…

2010. január. 23. olvasmányok és maintream-ban. 3 Hozzászólás

“A világ egyre kiismerhetetlenebb. Maghasadás, a szocializmus bukása, a számítógép előretörése, mesterséges megtermékenyítés, mesterséges szervek, kémműholdak, robotok és a többi. Jómagam, kissé leegyszerűsítve a dolgot, belekeveredtem egy információs háborúba, melyben hovatovább a számítógépet is személyiséggel ruházzák fel.”

Napjaink leghíresebb japán szerzője, a világszerte népszerű Murakami Haruki talán legismertebb regénye, a Világvége és a keményre főtt csodaország (Szekai no ovari to hádoboirudo vandárando, 1985) egy több szinten értelmezhető, nagyszabású és kísérletező mű, mely méltán lett rengeteg pozitív hangú műelemzés tárgya.

A könyv mintha két különböző, egymástól független regény lenne. A két történet, a “Keményre főtt csodaország” és a “Világvége” szereplői névtelen alakok. Az első főhőse egy furcsa szakmát űz: numerátor, feladata a különféle számadatok “keverése” és titkosítása - mindezt pedig saját elméjével végzi, mindenféle gépi segítség nélkül. A könyv elején egy furcsa megbízatást teljesít. Egy különc professzor hívja őt magához, de már az odavezető út is hihetetlen: egy gardróbszekrényen át egy föld alatti barlangba jut, és onnan, holmi titokzatos “setétek” birodalmán át jut el a prof laborjáig. Itt a szórakozott öreg hanggal és hangelvonással kapcsolatos bizarr és óriási jelentőségű kísérleteinek eredményeit bízza hősünkre. Megpróbáltatásai azonban csak ezután kezdődnek: ajándékba egy egyszarvú koponyáját kapja, és hamarosan az információs háború résztvevői is jelentkeznek nála, hogy mindörökre felforgassák az életét.

“Valamit elveszítek, és nem tudom visszaszerezni. Mélységes mély és sötét kút ez, nincs annyi föld, amivel üregét be lehetne temetni.”

A Világvége ezzel szemben egy furcsa városban játszódik. A hatalmas fallal körülvett világba jövevény érkezik, akinek először meg kell válnia árnyékától - lelkétől -, majd az elhalt egyszarvúak koponyájából régi álmokat kell kiolvasnia egy könyvtárnak nevezett helyen. Névtelen főhősünk lassan megismeri a várost, annak különös lakóit, feltárul előtte a maga nemében tökéletes, mégis tökéletlen világ. De hamar rá kell ébrednie: ebben a világban csak lélek nélkül lehet boldog, ehhez viszont meg kell halnia az árnyékának.

Az egész könyv a két világ kettősségén alapul. A regény első felében csak halvány sejtésünk lehet arról, hogy mi köze a két szintnek egymáshoz. Az egyik egy modern világ, első ránézésre a miénk, egy csipetnyi cyberpunkos információháborúval vegyítve, a másik egy ízig-vérig misztikus mesevilág egyszarvúakkal, beszélő árnyékokkal és szabad szemmel érzékelhető lelkekkel. De Murakami nem engedi, hogy ilyen egyszerűen letudjuk a dolgot: a keményre főtt csodaország világa a maga nemében ugyanolyan mesés setétjeivel, hangelvonásával és bizarr alakjaival, mint ahogy a világvége is közel áll a valósághoz, annak azonban inkább a lelki, érzéki aspektusaihoz. Mindkettő az emberi létről beszél, a felelősségről, az élet céljáról, az emberi kapcsolatokról, szeretetről, szerelemről, hiányról. A szerző bemutatja a mai világ jellegzetességeit, hibáit, vicces hétköznapjait, de a mélylélektant is könnyedén használja. Jobb híján mágikus realistának nevezhető könyve noha itt-ott csöppet szószátyárnak tűnhet (ami itt korántsem hiba, hanem tudatos írói eszköz), és néha nehéz követni a beékelődő esszéista részeket - az egyszarvúak kulturális jelenségéről, a biológiáról, stb. -, összességében egy lenyűgöző munka, ami (és én ritkán mondok ilyet) kihagyhatatlan remekműnek számít, amiben sokkal több minden van, mint amire ez a rövidke ajánló rávilágít.

Miért mondja mindig, hogy Bajnokok reggelije?

2010. január. 13. olvasmányok és maintream-ban. 1 Hozzászólás

“Ez a történet arról szól, hogy miként találkozott két magányos, ösztövér, nem éppen fiatal fehér férfi egy gyorsan haldokló bolygón.”

Az egész azzal kezdődött, hogy volt egy Kilgore Trout nevű ismeretlen sci-fi író. Illetve nem is volt, csak Kurt Vonnegut fejében. Illetve a regényeiben. Illetve egy másik valóságban. Mindegy is az most. Szóval, volt ez a Kilgore Trout. Nem volt valami ismert, írásai általában pumás magazinokban jelentek meg ( persze a puma nem az az állat, de ez most nem lényeges ). Ám egy napon érkezett egy levél Mr. Elliot Rosewater-től, melyben meghívták a mi kis sci-fi írónkat a Midland City-ben megtartandó művészeti kiállításra. Mindezzel nem lenne semmi probléma. De ugyanebben az időben, Midland City-ben egy bizonyos Pontiac-kereskedő, Dwayne Hoover a testében lévő vegyszerek hathatós támogatásával épp megőrülni készül. És a végső katartikus őrülethullámot pont Trout egyik regénye fogja kiváltani.

És hogy mi köze van mindennek olyan dolgokhoz, mint a modern művészet, az afroamerikaiak helyzete, a természeti erőforrások kizsákmányolása, a homoszexulitás, a férfi pénisz és a női csípő mérete, a szegénység, a bűnözés, Amerika és a világ többi országának helyzete (és még sorolhatnánk)? Sok minden. Ahogy Vonnegut elmeséli nekünk a Bajnokok reggelije című regényének pofonegyszerűnek tűnő történetét, sorra kitér olyan apróságokra is, mint a művészet pártolására felszólító kitűző vagy egy fuvarozási vállalat nevének értelmetlensége ( ezeket egyébként saját kis skicceivel rendre illusztrálja is ). Az író úgy beszél nekünk a világról, mintha kívülállók lennénk, nem ismernénk se azt, milyen az alma, kik a négerek, vagy hogy miből is készül a hamburger.

“Az ötvenedik születésnapom felé közeledvén, egyre jobban dühítettek honfitársaim idióta döntései, és egyre értetlenebbül álltam előttük. Aztán hirtelen megesett rajtuk a szívem, amikor megértettem, hogy ártatlan és természetes okból viselkednek ilyen förtelmesen és ilyen förtelmes következményekkel. Csak megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy úgy éljenek, mint a költött mesealakok. Ezért lőtték le egymást olyan gyakran az amerikaiak: ez kényelmes írói fogás volt a novellák és regények befejezésére.
Miért bánt úgy sok amerikaival a kormány, mintha papírzsebkendőként eldobható volna az életük ? Mert a kitalált történetekben a szerzők rendszerint így bántak az epizódszereplőkkel.
És így tovább.
Mihelyt megértettem, mitől lett Amerika ilyen veszélyes, boldogtalan ország, melynek lakói teljesen elszakadtak a való élettől, elhatároztam, hogy fölhagyok a mesemondással. Inkább az életről írok. Minden emberfia pontosan ugyanolyan fontos lesz, mint a többi. Minden tény egyforma súlyt kap. Semmi sem marad ki. Teremtsenek mások rendet a káoszban! Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült.
Ha minden író követné a példámat, akkor talán az irodalmi szakmán kívüli civilek megértenék, hogy a környező világban nincsen rend, hogy nem a rend, hanem a káosz követelményeihez kell alkalmazkodnunk.”

Vonnegut ezt a regényt ajándéknak szánta - saját magának ötvenedik születésnapjára. A könyv rengeteg életrajzi utalást tartalmaz, mind Trout, mint Hoover rendelkezik olyan jegyekkel, amiket a szerző önmagáról kölcsönzött. És hogy mi is ez a könyv valójában? Jó kérdés! Éles szatíra az emberről, a világról, rólunk, meg mindenről? Talán. De lehet, hogy az öreg Vonnegut tényleg csak új ember szeretett volna lenni, és ezért írta le ezt a szöveget, amit mindenkinek a kezébe kellene nyomni és azt mondani neki: “Olvasd!” Mert bár belehelyezkedik egy nézői pozícióba, azért tökéletesen kisejlik, hogy nem mindig azt az álláspontot képviseli ( sőt, nagyon is ritkán! ) amit a szereplői. Vonnegut nekünk nem arról beszél, amit szeretnénk olvasni: arról beszél, amit olvasnunk kell. Van itt minden: őrület, erőszak, kihasználás, elhidegülés, elnyomás, megvetés, lelki terror. Mindenkinek van valami problémája - mint ahogy a valóságban. Mindenki áldozat - de egyszersmind felelős a saját sorsáért.

Ez jár nekünk. Ez a bajnokok reggelije.

Macskakrimi

2010. január. 2. olvasmányok és maintream-ban. 7 Hozzászólás

Felidák Macska macskának farkasa. Legalább is ebben a remek regényben. A török származású német szerző, Akif Pirincci Bársonytalpon oson a halál (eredetileg: Felidae) című könyvének főszereplője Félix, egy még talán az embereknél is intelligensebb macska. De nehogy azt higgyük, hogy Félix valami csodalény: nem, a macskák nemzetsége intelligens, mindössze Félix még náluk is intelligensebb. Főmacskák épp új otthonba költözik – egy romos házba, melyről hamarosan kiderül, hogy évekkel ezelőtt klinikaként működött és borzalmak színhelye volt. De Félixnek nem igazán van ideje megismerkedni a régmúlt szörnyűségeivel, hisz a jelen is szolgál eléggel: közvetlenül az első napon egy meggyilkolt macskát talál a ház mögött. Ráadásul a gyilkos a jelek alapján nem más, mint egy másik macska! Ez a tény hihetetlenné teszi az egész történetet, hiszen macska nem öl macskát, pláne nem ilyen kegyetlenséggel. Nyomozóvá átavanzsáló főmacsekunk kutatni kezd a rejtélyes bársonytalpú gyilkos után, közben pedig egyre többet tud meg a majd egy évtizeddel ezelőtti eseményekről, melynek árnyéka még ma is rémséges sötétséggel vetül a negyed macskalakóira.

„A Gonosz a végtelenségig osztódó sejthez hasonlít; ha egyszer megszületett, mind több és több gonoszságot szül.”

Hogy milyen regény is a Felidae? Egy nagyon okosan kitalált és összerakott krimi, de egyszersmind sokkal több ennél. Ugyanis egy teljesen más szemszögből mutatja meg a világot: „felida-szemszögből”. A szerző remekül ragadja meg az alkalmat, hogy szóljon nem csak a macskák ősi fajáról – hanem rólunk, emberekről is. Félix története során megannyiszor előkerül az ember és más fajok viszonya. Az emberi butaság, gőg és bestialitás kerül pellengérre: az emberek rossz állatok, állítja az egyik szereplő. És igen, a regényben leírt szörnyű múltbéli események ezt támasztják alá. Ám a könyv végkicsengése mégis pozitív. Egy csodás utópia képe rajzolódik ki, ahol talán az ember és a másfajták harmóniában élnek majd egymással. Az állatok megbocsátják az ember rém gaz tetteit amit a természet, a szülőanyja ellen elkövetett. Mindemellett igen sok érdekességet is megtudhatunk a macskákról (a szerző a könyv végén fel is sorolja, milyen munkákból dolgozott), a mosdási szokásaiktól kezdve a csoportos viselkedésükig. Noha többször is úgy érezhetjük, hogy a macskákat az író túlságosan antropomorfizálja, vagyis az emberéhez hasonló tulajdonságokkal ruházza fel, ezeken mégis előzékenyen átsiklunk, hisz annyira könnyeden teszi ezt, hogy fel sem merül bennünk, hogy másképp lehetne. Elvégre ha a macskák intelligensek, miért ne viselkedhetnének intelligensen? A regény tele van erős mondatokkal, és egyszerűen lehetetlen letenni, ez talán az első könyv életemben, amit egy nap alatt olvastam el.

A könyv a mai napig hatalmas siker, az egyik legkedveltebb macskaregény, 17 nyelvre lefordították, és a szerző további öt (!) folytatást írt hozzá. Emellett a Felidae-ből 1993-ban azonos címmel (magyarul Karmok harca) egy rajzfilmet is készítettek.

2009 és a könyvek

2009. december. 30. SF, olvasmányok és Magán-ban. 3 Hozzászólás

Nos, az elmúlt év nem olyan volt, mint 2008, amikor három olyan könyvet olvastam, ami szépen bekerült a Top5-ömbe, de idén is akadtak jók.

Zsoldos Péter: A feladat - Zsoldos az év egyik nagy felfedezettje nálam. Noha nem olvastam tőle csak ezt a regényt, ezzel már akkora bizalmat kapott, amire kevesen képesek. Csak idő kérdése, hogy újabb Zsoldos-regény kerüljön terítékre.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A kölyök - A testvérpár az év újra felfedezettjei. Olvastam már tőlük, de kisregényeket, amiket ugyan nagyon szeretek, de nem tudhattam, regényekben mire képesek. Ill. olvastam már regényt tőlük, pont ezt, de olyan régen és olyan fiatalon, hogy nem emlékeztem rá. Azt kell mondanom, hogy tudtak valamit, amiért érdemes őket ismerni. Eddig minden regényük (minden írásuk) nagyon tetszett, és csak azért nem a Bogár a hangyabolyban került ide, mert ezt valamivel jobban megírtnak érzem.

Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika - A nagy kedvenc regénye, ami már szépirodalom. Nem is mondok róla többet, valahol írtam róla, olvassa el az, akit érdekel.

László Zoltán: Nulla pont - Pár véleménnyel ellentétben nekem nagyon tetszett ez a regény, egyértelműen a városvilág miatt. Ez a regény valami olyasmi, amire a “hivatalos” magyar SF-nek szüksége van, lehet róla példát venni.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton - Szintén az év nagy felfedezettje a japán szerző. Ez a vastag regény emlékeztetett, hogy mennyire is szeretem az ilyen történeteket, és látatlanban is kedvet csinált más regényeihez.

És akkor most még pár dolog.

Bepótoltam egy nagy hiányosságomat, a Dűnét. Az a helyzet, hogy érzem a regény erejét, de nem ütött meg. Remélem, hogy a folytatások - amelyek úgy lebegnek előttem a regényben feltárt dimenziók után, mint távoli oázisok a sivatagban - közt megtalálom a számításomat. Belekezdtem Thomas Pynchon Súlyszivárványába, életem eddigi legnehezebb olvasmányába. Szinte érzem olvasás közben, hogy dolgozik az agyam, fizikailag megterhelő. Viszont ahogy Tamás kollégával kiszámoltuk, ha így haladunk, négy éven belül befejezzük… Ugyanis fél évente kb. 100 oldalt bírunk elolvasni belőle…

És akkor most jöjjenek a csalódások. Csalódtam Richard Morgan Dühöngő fúriákjában, mert egyszerűen túlpörögte saját magát és szépen egy remek lehetőséget bagatelizált le akció-sci-fibe, abból is az unalmasabbik fajtába. Csalódtam Antal József Justitiájában, mert egy buta, rosszul megírt és gyenge regény, amire nem is szeretnék több szót vesztegetni, mert rám fogják hogy szemétkedek.

Az év legjobb vétele egy angol nyelvű képes SF filmes könyv. Emellett sikerült olyan ritkaságszámba menő könyvekre bukkannom, mint a Csillagdagály, a Dosadi kísérlet, Az Androméda-köd, a Gyűrűvilág vagy a Csillaghajók című Cherubionos antológia. Emellett végleg bebizonyosodott hogy kórosan bibliofil vagyok, szóval kössetek le…
A tervek jövőre számosak. És grandiózusak.

(ui.: ide írom, nem fogok külön posztolni - az év filmje nálam a Moon. És vesszenek a filmforgalmazók! )

A Nulla ponton innen és túl

2009. december. 28. SF, olvasmányok és GFK-ban. 2 Hozzászólás

“A nulla pont az nem más, mint egy bolygó.
Önmaga körül kering, és végül
teljesen eltűnik majd az űrben:
égitest, tulajdonságok nélkül.”

Ahogy tanult kollégám megjegyezte, egy új László Zoltán regény megjelenése eseményszámba megy. Hogy miért? Mert a szerző regényei olyan egyedi színt képviselnek a hazai fantasztikumban, amire igencsak szükség van. Az író előszeretettel keveri a különféle ötleteket, stílusokat - lásd a Hiperballada alternatív történelmi cyberpunkját vagy jelen regény előzményének, a Nagaténak SF-et és fantasy-t kombináló ötletét -, és mindezt kellő odafigyeléssel, gondos írói munkával alakítja egységes, koherens szöveggé. Nincs ez másként jelen regény, a Nulla pont esetében sem.

László Zoltán: Nulla pont A történet Nagatén, ezen a tolkieni fantasy világon játszódik, ami egyetlen hatalmas város, megannyi kerülettel, amelyek azonban az állandóan változó utcák miatt nem érintkeznek közvetlenül. Negyven év telt el azóta, hogy a földi emberek egy csoportja átlépett a dimenziókapun és ezzel örökre megváltoztatta Nagate életét. Hosszan lehetne írni a világról, ami a legfontosabb komponense a regénynek. Mágia és tudomány, kapitalizmus és ősi hagyományok, a két kerület, Kapu és Sumnas viszonya, a háború és a társadalmi feszültségek mind árnyalttá teszik a regény világát, árnyaltabbá, mint bármely kortárs SF-et - viszont éppen csak annyit kapunk belőlük, amennyi feltétlenül szükséges. A történet egy különös varázstárgy körül bonyolódik, amit mind a nagy hatalmú behemót mágnás, Erdeve Befar, mind pedig a grogarista forradalmár, Ciasak meg akar szerezni. Ám a tárgyra nem csak nekik fáj a foguk, hanem a két háborút viselő félnek, Kapunak és az ún. szövetségeseknek is. De egyikük sem tudja, hogy ez a rejtélyes gömb nem csupán önmagában értékes, de általa lehetőség nyílik megismerni a városvilág titkait, rendeltetését - és talán ezáltal uralni is lehetne Nagate sorsát.

“Ahogy az én világomban egy író kifejtette: a megfelelően fejlett technológia működése megkülönböztethetetlen a varázslattól.”

Először is le kell szögeznünk, hogy a regény azok számára is élvezhető, akik nem ismerik az előzményeket - bár maga a regény több helyen is utal a korábbi eseményekre, és itt-ott érezni, hogy jobb lenne, ha olvastuk volna az első kötetet. Másodszor el kell döntenünk (el kell?), hogy mit olvasunk: fantasy-t vagy SF-et. A válasz számomra már az első lapoktól kezdve egyértelmű volt: hiába van itt mágia és mesebeli lények, ez bizony SF. Nem a titokzatos asztronautás betétre gondolok (mely végül érdekes módon kerül a helyére), hanem arra, ahogy a szerző az egész koncepciót kezeli. Úgy viszonyul a különféle jelenségekhez, mintha azok természettudományos módon megmagyarázhatóak lennének. Ezért is vág ide a Clarke-idézet. Ezért, noha a regény elsőre nem látszik annak, színtiszta science fiction. Lehetnek benne tündérek, orkok, varázstudók, a gondolkodása és megkomponáltsága SF-né emeli a regényt. És minderre Del Naja, az öreg földi a legjobb példa, aki még a legkülönösebb jelenség alatt is - ahol a nagatei behemót például már az isteneket emlegeti és szinte eszét veszti - nyugodt gondolatmenettel próbál rájönni a tudományos okokra.

Daniel Docui - The Hub of Time Ami még érződik a könyvön, a tudatos végiggondoltság - a borítótól a legapróbb mondatig. A szöveg szép, eleinte szokni kell, hogy kortárs magyar SF-ben ilyen mondatokat olvasson az ember, de hamar rá tud állni az agy, főleg, ha volt már szerencséje ilyen irodalmi nyelvezethez. A karakterek mind árnyaltak, és nagyon érdekesek. Mindegyik élő, lélegző lény, múlttal, jelennel és jövővel. Mindnek van célja, mind tudja, hol a helye, és mi mozgatja. Még a mellékszereplők sem mondhatóak sablonosnak - vagy ha azok is, pont annyi ideig vannak jelen, hogy ez ne tűnjön fel. A konfliktusok érthetőek.

Külön érdekesség a hármas cselekményvezetés: egyazon történetnek három különféle variációját olvashatjuk, és mindezt két szereplő, Befar és Ciasak váltakozó szemszögéből. Ez egyrészt remek alkalom, hogy ugyanazt a helyzetet két különféle oldalról lássuk, így nagyobb rálátásunk legyen az eseményekre. Másrészt olyan szempontból is különleges, hogy - legalább is számomra úgy tűnik - nem a két központi karakter, hanem egy harmadik szereplő, Del Naja a legfontosabb, hisz végső soron az ő tézisei és antitézisei alkotják a regény legfontosabb részét.

“Bűvészmutatványnak sem utolsó… De nem varázslat. Semmi sem az.”

A Nulla pont végig olyan elmélkedéseket és gondolatkísérleteket vonultat föl, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja. Mindezek kezdetben a gömb, majd később a városvilág, aztán a Föld, végül pedig az egész világegyetem természetével hozhatóak összefüggésbe. A legkülönbözőbb elméletek kerülnek elő, megidéződnek ókori és középkori nagyságok, modern tudományos hipotézisek és puszta szerzői ötletek is, hogy végül egy nagyszabású utazásban teljesedjen ki Nagate keletkezésének rejtélye. És noha a befejezés felemás - a klasszikus “de a kaland csak most kezdődik” vég -, azt kell mondanom, jelen regényben egy ilyen befejezés megállja a helyét. A regény maga olyan intenzív, hogy a nyitva hagyott kérdéseken való elgondolkodás is eltart egy darabig - bevallom, jó pár gondolatot még nekem sem sikerült dekódolnom.

Ha hibákat akarnánk keresni, akkor a következőket róhatnánk fel. Egyrészt az első két ismétlődő fejezet hossza nincs eléggé megalapozva, talán ha nagyobb hangsúlyt kapnának a harmadik fejezetben, vagy sokkal szorosabb lenne köztük a kapcsolat, akkor kiküszöbölhető lenne ez a probléma. Továbbá mint korábban említettem, egyeseknek ez a befejezés talán nem elég meggyőző - bár engem tökéletesen kielégített. Ami a szöveget illeti, meglepően kevés elütést találni - a legdurvább a “gndolta” szó, de ezen kívül csak rossz névelők fordulnak elő elvétve.

Mindent összevetve a Nulla pont az elmúlt évek általam olvasott legjobb magyar SF könyve. Jól végigvitt koncepció, alaposan végiggondolva, egyedi (de nem sablonos) stílusban megírva, egy grandiózus világra támaszkodva (ez azt is vonja maga után, hogy kedvet csinálhat a sokkal vaskosabb Nagatéhoz). Szórakoztató, érdekes, elgondolkodtató, intellektuális és modern regény, olyasmi, amire szüksége van a magyar fantasztikumnak.

Szintetizált álmok

2009. december. 26. SF és olvasmányok-ban. 3 Hozzászólás

Csepregi Tamás első könyves író kötete keltette idén a legnagyobb feltűnést, és lett a hazai SF írásról szóló diskurzus egyik kiindulópontja, olvashattunk róla jót CP-t nem ismerőtől és szakembertől is. A Szintetikus álom egy novellafüzér, ami a klasszikus - és valljuk be, mára kissé kiüresedett - cyberpunk elemekből építkezik. És hogy milyen is maga a kötet? Egyszer már értekeztem róla, de mivel jó eséllyel indul a jövő évi Zsoldosért, ezért gondoltam mivel más vetélytársairól is szót ejtettem, illik itt is elmondom a véleményemet.

Szintetikus álom Az alapszituáció nem túl bonyolult: 2081, körbezárt város (Menekülés New York-ból, Dredd bíró stb.), ami ez esetben ismerős. Legalább is elvileg. A bemutatott Budapest - Pest-Buda Agglomerátum Rt. - azonban néhány ismerős utcaneven és épületen kívül semmivel sem tűnik ki a többi urbánus vízióból - mondom ezt úgy, hogy nem vagyok budapesti. Számomra a város akármelyik város lehetett volna, attól, hogy Vincék és Nórák sétálnak az utcákon, még nem lesz ismerős. De annyit el kell ismerni, hogy a szerző igyekezett annyi multikulturalizmust belevinni a szövegbe, ami tőle telt:

“Csak pár sarkot kell megtennem, de közben tucatnyi náció beszédébe hallgatok bele. Oroszok és más szlávok, pongók, cigányok, a pongók által megvetett egyébb keletiek. Ez a kerület tele van az egykori bevándorlók véreivel, úgy hallottam, itt még az RK is albán. Vagy bolgár.”

Erre a nevekkel csak még jobban rájátszik, igyekszik azt az érzést kelteni, mintha a Szárnyas fejvadász utcáin járnánk, ahol ismerős szavak elvétve hangzanak el. A CP elengedhetetlen távol-keleti vonalát itt a kínaiak jelképezik - ebben halad a korral, ill. a korszellemmel a szerző - és ügyesen ketté is osztja “pongókra” és az ún. Kínai Legitim Körzet öltönyös üzletembereire (itt jegyezném meg, nem tudom, hogy a szerző által leírt szokások és világ valóban jellemzőek-e a tradicionális kínaiakra, de kegyesen hiszünk neki, el tudja velünk hitetni, hogy ez így van - mindössze kicsit olyan érzésem támadt, mintha más CP művek japánjait látnám, csak itt kínaiaknak hívják őket). A könyv egészéről elmondható, hogy a jól ismert cyberpunk minden kellékét felvonultatja: hackerek, elnyomó karhatalom, punkok, drogok, sötét utcák, lepukkant bárok, elnyomott munkások, cyber-implantokkal rohangáló emberek, ésatöbbi. Ami kicsit egyedi elem az a titokzatos vírus és a paranolmalitás belekeverése (ami nélkül szerintem egész jól meglenne ez a kötet). A történetek és a világ olyan, mint egy lerongyolódott pince: sok minden van itt, régen jól el lehetett velük szórakozni, de mára az ember inkább lehozta őket a nappaliból, hogy ne is lássa őket. Persze nosztalgiával tekint rá, de ez nem ugyan az. Csepregi novellái a cyberpunk hullámában megállták volna a helyüket, de most, közel húsz évvel a nagy CP láz (itt az irodalomra gondolok) lecsengése után már nem tudnak teljes erővel hatni. De mindez még nem jelenthetne problémát, ha a történetek átütőek lennének.

De ezt sem mondhatjuk, sajnos, az író minden szövegalkotási érdeme ellenére - ugyanis azt el kell ismernem, hogy néhány ismertebb név is bátran tanulhatna az írótól mondatszerkesztés terén. Nem kísérletezik, de ide nem is nagyon kell a kísérletezés.

A könyv kilenc írást tartalmaz. Az első, a Kontakthiba először egy egyszerű cyber-noirnak indul, lecsúszott főhőssel, rejtélyes gyilkossággal és minden szükséges kellékkel. A vége ugyan csöppet megdöbbentő, de nem sikerült logikus magyarázatot - értsd: hogy jutunk el A-ból B-be a cselekményben - találnom. A következő, A sárkány röpte szintén jól ismert, és az ember valahogy az elejétől kezdve érzi, mi lesz a vége. Semmi nagy csavar, annyi, hogy a szerző az utcákról a felsőbb körökbe vezeti be az olvasót. A Tétre, befutóra már érdekesebb - számomra a kötet legérdekesebb írása. A váltakozó szempontok remek hangulatot kölcsönöznek az írásnak, maga az alapötlet sem lenne annyira rossz, de a befejezés itt is elrontja az élvezetet. Ami viszont utána jött az bevallom nálam kiakasztotta a klisé-faktort. Ugyanis valahol itt kezdtem el reménykedni, hogy nem fogunk olvasni öregről, aki nosztalgiázik a régi időkön. Az Analóg dallamok főhőse egy öreg, aki nosztalgiázik a régi időkön. Ettől a klisétől igazán megkímélhetett volna bennünket a szerző, csak azért bocsájtjuk meg neki, mert legalább értelmes információkat közöl (amiket egyébként bármelyik történetbe beépíthetett volna). Ezt követte az a novella, melyben erkölcsi mondandód véltem felfedezni - rossz tolmácsolásban. Az óriás klasszikus hacker-klisére épül, de a szerelem és az önfeláldozás egy kis erőt ad neki - mindhiába. A tálalás valahogy nem adja át teljesen az mondanivalót, mintha a szánka akarnák nyomni az egészet, ami nem feltétlenül jó. Az utolsó utáni pillanat is hordoz magában némi potenciált, de elsüllyed a történet kliséiben, nem növi ki magát a karakterek drámája, már ha van is egyáltalán. A Puszta formalitás pedig mintha csak a címnek akarna megfelelni: puszta formalitás, hogy szerepel itt ez a történet, annyira nincs súlya. A címadó Szintetikus álom szintén potenciális novellaötlet, de nincs benne erő. Sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a klasszikus cyber-ötletből, mint amennyit a végén kapunk. A viaszbabák valahogy nem nyerik el másodlagos jelentésüket, sajnos. Az utolsó írás, a Negatív visszacsatolás tényleg visszacsatol a kötet első novellájához, így egyfajta keretet képez. A gyanútlan olvasó azt várja, az első írás nyitott kérdéseire kap választ - de nem kap. Így kissé becsapottan zárjuk be a kötetet, ugyanúgy, ahogy becsapottnak érzik magukat az utolsó novella szereplői.

És hogy mindezek ellenére miért tekinthető jónak ez a kötet? Egyrészt a gördülékeny szöveg miatt. Másrészt mert ugyan nem kiemelkedőek az írások, de rossznak sem lehet tekinteni őket. Aki nem ismeri a cyberpunkot annak minden bizonnyal érdekesen fog hatni a világ, még esetleg a város is ismerős lehet számára. De a régi cyber-patkányoknak lerágott csontok, kiégett neonlámpák lesznek csupán. Azonban ez a kötet felvillantja a lehetőséget, hogy szerzője egy kevés kreativitással és csöppnyi nyelvi kísérletezéssel a jövőben jobb írásokat tud alkotni - esetleg kiemelkedő SF regényeket.

És akkor most beavatnak…

2009. december. 23. SF, olvasmányok és GFK-ban. 2 Hozzászólás

Nem tudom, mostanában elgondolkodom, hogy velem van-e a baj. Itt van ez a könyv. Szép kék, a borítókép is tetszik. A címe se hangzik rosszul: A beavatás szertartása. Fönt pedig egy név, alatta meg egy sor: “Európa- és Zsoldos Péter-díjas szerző.”

Ez lenne? Ez lenne amire egy ilyen szerző képes?

Spoileres vélemény következik, igyekeztem hideg fejjel összeszedni pár dolgot, a gondolataimat főleg, és megpróbálom most összetett mondatokba és koherens szövegbe foglalni.

Az alapszituációt mindenki ismeri: van az Endemi, egy világ húszezer fényévnyire a Földtől. Itt él már tizennemtudom hány éve David a fiával, Justinnal. Justin anyja, Pat, régen meghalt, egy diófa alá van eltemetve (ahogy azt vagy féltucatszor kiemeli a szerző). Apa és fia idilli kis világban él, semmi veszély nem leselkedik rájuk (na jó, de, de ahhoz már nagyon vad környékre kell menniük). Ebbe a kis Paradicsomba rondít bele egy űrhajó és a rajta érkező tizennégyezer telepes. Csúnya, rossz telepesek, egy csúnya rossz vállalat szerződésesei, azé a vállalaté, amely Davidet és három társát anno ideküldte, aztán itt felejtette.

Nagyjából ennyi a sztori, a konfliktus ugye első pillanatra világos mindenki számára. Ez egy remek alkalom bármely szerzőnek, hogy remek kis gondolatokat vessen fel, rágjon meg, vigyen végig ill. ütköztessen. Szerzőnk is ezt teszi. Csak véleményem szerint rosszul. A regényen David, az apa, aki a munkáját használva elmenekült a Földről, ahol egy tucat milliárd ember élt, kapja azt a szerepet, hogy ítélkezzen a civilizáción, ill. megpróbáljon átadni a civilizációval kapcsolatos dolgokból minél többet fiának, Justinnak. A helyzet az, hogy két lehetőség áll fen: David a szerző szócsöve, vagy sem. Az első variációt kell feltételeznem, és akkor sajnos azt kell mondanom, a szerző hibás feltevésekből indul ki, és nem megfelelő irányba próbálja elterelni olvasóit. Miért is?

“- Ezek a harcok is a pénzért és a hatalomért folytak?
- Igen - vallotta be David. - De ne ítéld el az embereket! Ahhoz, hogy ide kerüljünk, hogy bolygókat hódítsunk meg, mindez szükséges volt. A fejlődés áldozatokkal jár.” (48.)

Aki felületesen ismeri az emberiség történelmét, az minden bizonnyal könnyen juthat arra a következtetésre, hogy a háborúk tényleg erről szólnak. Viszont ez nem így van, és most könnyen rám ragaszthatnák a szociáldarvinista (neadj, fasiszta) csúnya címkéjét. Ugyanis a háború az emberi fejlődés (ami amolyan evolúciónak fogható fel) egyik formája, sajnos. A harcok nem a pénzért és a hatalomért folytak, azok csak eszközök. A harcok az élelemért, a lakóhelyért, az erőforrásokért folytak. Példa: az első világháború azért tört ki, mert az eltérő gazdasági fejlettségű nemzetek nem megfelelően részesedtek az erőforrásokból. Akinek többre lett volna szüksége, az támadta meg azt, akinek kevesebb is elég lett volna, de a későbbi fejlődés miatt nem mondott volna le róla. De ne ragadjunk le az idézet első soránál. “…bolygókat hódítsunk meg…” - ezzel az a baj, hogy azt az érzést kelti az olvasóban (akit a szerző már ráhangolt a saját nézőpontjára), hogy a háború, ami rossz dolog olyasmit eredményezett, ami szintén rossz, nevezetesen bolygók leigázása - hisz a regény ekkorra már sejteti, hogy a telepesek megjelenése egyértelműen negatív fejlemény, csak rossz származhat belőle. “A fejlődés áldozatokkal jár” - ebben az összefüggésben a fejlődés a második világháborút, az áldozatok pedig a háború áldozatait jelentik. Milyen erős fegyver is a szó!

De a szerző a civilizációról sincs jó véleménnyel. Nála az egyértelműen csak rossz lehet, és a végén meg is kapjuk ennek legszebb bizonyságát, amikor Davidet (és a szerzőt) nem is izgatja rengeteg ártatlan ember halála. Persze, hisz önmagukat okolhatják, meg kellett volna tanulniuk békében élni a természettel - csak az felejtődik el, hogy megtanultak volna. Attól, hogy felhúztak egy város, attól még nem biztos, hogy egy új világot is bűzlő posvánnyá tesznek. Erre vannak is jelek, hisz a biológusnő és mások hozzáállása ezt bizonyítja. igaz, az csúnya és elítélendő dolog, hogy az ~~indiánokat~~ gorukat dolgoztatni akarták, elrabolták őket stb. Elismerem.

Most távolodjunk el a mélyebb mondanivalóktól, és nézzük azt, ami az orrunk előtt van. Kezdjük a karakterekkel. A karakterek majd mindegyikéről elmondható, hogy sablonosak, egy-kettőre nem is lett volna szükség (Overton). A leggyengébb figura Justin. Azt szeretném mondani, minden rosszmájúság nélkül, hogy aki nem tud gyerekszereplőt alkotni, az ne tegye! Van ellenpélda, Card Végjátéka. És hogy miért az az ellenpélda? Mert ott koherensek a gyermekszereplők. Nem csapong a viselkedésük, nincsenek következetlenségek a jellemükben. Ellenben Justinról kapásból azt sem képes az olvasó megállapítani, hogy most öt éves vagy tizennyolc. Ugyanis hol így viselkedik, hol úgy. Egyszer gyermeki egyszerűséggel tekint a világra, másszor meg komplex gondolatokat ad a szerző a szájába. Elhangzik ugyan, hogy tíz év körüli, de jelleme nem igazodik ehhez. Továbbá némely cselekedete kifejezetten irritálóvá teszi a figuráját az olvasó szemében (már ha szabad magamnak az “olvasó” címkét adnom). David figurája csak annyira rossz, amennyire a szájába adott szavak. Túláradó szeretete a fia iránt számomra nem befogadható (tudom, nem érthetem, hisz fiatal vagyok és nem vagyok apuka, de szerintem attól még úgy el lehetne mondani, hogy az is átérezze, akinek nincs gyereke - nincs baj az érzésekkel, de azt jól kellene tálalni). Viselkedése és a többi emberhez fűződő viszonya pedig az én szememben antipatikussá teszi. De ennél a két szereplőnél legalább látszik, hogy a szerző igyekezett. Ellenben a többi szereplő sokkal gyengébb. Guilden figurája annyira egysíkú, hogy nem tudtam elfogadni. Rendben, hogy a céges briganti sablonja, de kijelentései, szavai, viselkedése logikátlanok. Egy kérdés merült fel bennem: miért tenne egy megavállalat egy olyan embert egy több milliárdos vállalkozás fejévé, aki megalomán, kicsinyes, zsarnokoskodó, és első adandó alkalommal a rögeszméje miatt romlásba taszítja a rá bízott tízezreket? A másik szúrós szálka Pat volt. Próbálja az ember elhinni, hogy légies szépség, szerető anya, tökéletes szerető, és hogy mekkora hatalmas szíve van. De lassan megbizonyosodunk felőle, hogy nem képes az embertársaival együtt élni - és ezt nem lehet a civilizáció szörnyű voltára fogni. Ennek legszemléletesebb példája Geoff és Estella (akiket a szerző szépen negatív és ellenszenves figurává formál, csakhogy kiemelje a másik pár nagyságát) távozása.

A történet folyása elég egyszerű, nem követel nagy erőkifejtést a követése. De a deus ex machina (mármint Justin és a goruk mindeddig titkolt kapcsolata) kissé belepiszkít a képbe, de nem túlságosan. A fertőzés magyarázatának kifejtetlenség viszont már annál nagyobb. Nem baj, ha a szerző nem magyaráz meg mindent (erre még visszatérünk), de itt nem erről van szó. Itt konkrétan kapunk az orrunk alá egy tessék-lássék magyarázatot, egy csöppnyi misztikummal megkeverve (az egész könyvet olvasva Holtak szószólója-Fajírtás érzésem volt… ). Engem nem győzött meg. A befejezés pedig csapnivaló. A tragédiákkal semmi probléma, az szokott a legerősebben megmaradni az emberben. De ez a befejezés túlságosan erőtlen. Nincs jól előkészítve (elnézést, sehogy sincs előkészítve - itt jegyezném meg, hogy a címadás is elhibázott, hisz a beavatásnak semmi jelentősége nincs, mégha úgy is végződik ahogy, de a lényegen semmit sem változtat), ez is az arcunkba vágott vég. Szomorkodhatunk, de igazán nem hatja meg az embert.

Ha már a szerzői magyarázatok meg voltak említve, akkor ki kell emelnem, hogy mindent a szánkba rágnak. Majdhogynem szó szerint mindent. Az olvasót hagyni kell gondolkodni.azt hiszem ez a jó írás egyik alapszabálya. Itt ezt nem kapjuk meg, hozzá vagyunk láncolva a szerzőhöz, aki lassan mond el nekünk mindent, és mindent jó alaposan a fejünkbe ver. Guilden és a telepesek rosszak, Patricia éteri, a goruk békések stb. Még a végkifejletet is könnyedén összerakhatja aki figyel - még a váratlannak szánt befejezést is!

Az apró logikai bakikra nem térnék ki (95. oldal: most akkor közel vagy távol vagyunk a Földtől? 208. oldal: kora vagy késő nyár? ). A szöveg stílusára nem lehet panasz (kivéve ha valaki, mint én, nem szereti a megismételt gondolatokat: “Ő azért ennyire könnyen nem tudott váltani. - Azért én még egy kicsit rosszul érzem magam” [111., kihagyás nincs] - és ennél konkrétabb ismétlésekkel is találkozni). Továbbá már elnézést, de a járvány okára az elejtett szavakból az is rájön, akinek nincs diplomája, a szereplőknek mégis napokba telik mire eljutnak odáig.

Tudom, eddig csak a negatívumokat emeltem ki. Aki pozitívumokat akar olvasni, olvasson más véleményt, bennem ezek élnek most. Lehet azzal menteni a könyvet, hogy ifjúsági regény, de nem ezzel lett kiadva. A könyv maga is komolyan veszi magát (egy ifjúsági regény is komolyan veheti magát, nem arról van szó). Ill. előkerülhet az, hogy nem vagyok érzékeny az apa-fiú szálra, mert nincs gyerekem/nem kaptam olyan szeretetet. Hát, asszem előbbivel nem tudok vitába szállni, utóbbi viszont nagyon sértene. De mint mondtam, mindent be lehet mutatni úgy, hogy az is megértse, aki nem élte át.

Azt hívják úgy, hogy írói mesterség.

Bunyó, szex és jazz

2009. október. 31. olvasmányok és maintream-ban. 2 Hozzászólás

“Imádok erre a zenére lazítani… bár én már a természetemnél fogva is elég laza vagyok…”

Rocky Bailey a legjóképűbb, legjobb alkatú fickó az egész nyugati parton. Úgy vonzza a nőket, mint villanykörte a lepkéket. És olyan hévvel próbálja levakarni magáról őket, mint más a kutyapiszkot a cipője talpáról. Na nem azért, mintha Rocky nem szeretné a nőket, ó, nagyon is! Csak hát Rocky fiú állhatatos ember, és elhatározta, hogy húsz éves koráig semmi szex, csak a sport és a testépítés - nem hiába lett ő Mister Los Angeles. Azonban mindez felborulni látszik, amikor egy este Rockyt elrabolják, és arra kényszerítik, hogy feküdjön össze egy csinos szőkével. Persze főhősünk kitart, így más módon ütik nyélbe a dolgot elrablói. Azonban alig szabadul hősünk, máris újabb kalamajkába keveredik, amikor kedvenc bárjában holtan találnak egy fickót. Persze ő és barátja, Gary Kilian, a Californian Call újságírója azonnal nyomozni kezd az ügyben. És ekkor kezdődik csak a java! Kiadós bunyók, tökéletes alakú nők, bivaly gorillák, autós üldözés, baró jazz és még sorolhatnánk. Mind emögött pedig egy óriási összeesküvés, ami talán a világ sorsát dönti el. Talán. De nem biztos.

“Van egy jelmondatom: ‘Öljünk meg minden rohadékot!’ Szórakoztató, nem? Nekem a rondák olyanok, mint a rohadékok!”

Vernon Sulivan Öljünk meg minden rohadékot! című kis könyvecskéje elég érdekes. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Vernon Sulivant inkább úgy ismerik, mint Boris Vian. A könyv igencsak nagy felzúdulást keltett anno a negyvenes évek Franciaországában, már az is csodának számított, hogy megjelenhetett - nem hiába tűntették fel a könyvet amerikai szerző művének, amit Vian csak fordított. Szókimondó, nem éppen prűdeknek való könyv, ami egyvalamit akar: kigúnyolni az amerikai ponyvát, és mindezt szórakoztatóan. És valóban, a napfényes Los Angelesben magándetektívesdit játszó “tökéletes férfipéldány” Rocky nevetséges karikatúrája a korszak keménykezű noir hőseinek. Az még csak hab a tortán, hogy Rocky mindenáron meg akarja őrizni a szüzességét, de az ügy előrehaladtával egyre nehezebben megy ez neki. Minden férfit megmosolyogtathat ahogy kínlódik a lányok közt, a regény végéről nem is beszélve. Hiába na, ezt a könyvet nem szabad komolyan venni!

Piros fű és vapitik

2009. október. 27. olvasmányok és maintream-ban. 3 Hozzászólás

Boris Vian egyike az irodalom különceinek. A negyvenéves kora előtt meghalt, oroszos nevű francia a háború utáni irodalom egyik legfurább életművét hagyta hátra. Ennek az életműnek a mintadarabja a Piros fű című regénye.

“Az élet önmagában is elég feladat…”

A kurta kis regény története elsőre pofonegyszerűnek tűnik. Wolf, az érett férfiember egy titokzatos Gépet épít, mellyel az a célja, hogy elveszítse emlékeit. Ebben segítségére van alkalmazottja-barátja, Lazuli. A könyvben szerepel még Wolf felesége, Lil, és Lazuli szerelme, a kissé egyszerűnek mondható Árpidinka, valamint Dupont szenátor, Wolf öreg kutyája. Mindez azonban egy igencsak különös környezetben játszódik. A Gép körül piros fű virágzik, Dupont nem csak hogy beszél, de nyávog is, a dolgok élőlényként viselkednek - a kiürült üveg pl. magától felszívódik -, a közeli város pedig a legbizarrabb helyek egyike az örömnegyedével és véres játékaival. A kazamatákat táncoló szerecsenek lakják, a villámok pedig - a lehető legtermészetesebb módon - úgy tüntetnek el komplett szobákat, mintha soha nem is léteztek volna.

“Amikor rájön az ember, hogy sohasem élvezheti az eszményi rendet, mert elérhetetlen, mert olyan távoli, mint az ég csillagai, akkor kialszik benne a lelkierő, és úgy kicsapódik a sötét reménytelenség, mint a kénsavban a báriumklorid… hogy iskolás hasonlattal éljek… habár a kicsapódó báriumklorid szép fehér.”

Wolf a Géppel eljut egy másik világba, ami furcsa mód sokkal jobban hasonlít a miénkre, viszont ott a legfurább alakokkal találkozik. Opál úr gyermekkoráról, Fiteor atya a valláshoz való viszonyáról, Brill úr tanulmányairól, a két idős hölgyike, Héloise és Aglaia kisasszony a szerelemről faggatja, végül pedig az ifjú lány, Carla ráébreszti élete legnagyobb tragédiájára. A regény amellett, hogy egyfajta számvetés is Vian életével, mindamellett mélyebben is foglalkozik korának jelenségeivel, főleg a szexualitással és az elfojtásokkal. (“És többet érne tisztességesen kitanulni a szerelmi életet, mint belehülyülni a történelembe.”) Lazuli kapcsolata Árpidinkával is ennek a metaforája. Lazuli amikor megpróbál “szexuálisan, vagyis lelkileg” közeledni a lányhoz, megjelenik egy sötét öltönyös figura, aki mint később kiderül, valószínűleg saját gátlásainak megtestesítője. Az egész regényben egyvalaki van, aki boldog, és ez Dupont szenátor:

“Boldog vagyok. Értik? Nekem már nem kell értenem. Tökéletes a boldogságom, vagyis vegetatív, és ezek lesznek az utolsó szavaim. Kapcsolatba lépek… visszatérek az ősforráshoz… Ha élek, és mégse vágyok semmire, akkor már nem kell intelligensnek lennem. Megjegyzem, így kellett volna kezdenem. […] Működöm. Minden egyéb bakfitty. Most szépen beállok a sorba. Szeretem magukat, lehet, hogy ezután is érteni fogom, hogy mit beszélnek, de mondani semmit se fogok. Én megkaptam a vapitimet. Találják meg a magukét!”

Wolf felismerései közt szerepelnek ezek a szavak is, amit a kutya mond (aki azt, hiszi, tudja, mi az a vapiti, felejtse el: “zöld, kerek tüskéi vannak, és pluttyan, ha vízbe dobja az ember”). Rájön, hogy kiteljesedésének legnagyobb gátja önmaga. A Gép és a piros fű (mely utalás Wells Világok harca című regényére) nem elveszi az emlékeit, hanem feleleveníti, és miközben Wolf megszenvedi a múltat, ráébred saját életének korlátaira. A könyv tragédiája azonban nem válik óriásivá, ugyanis a szereplők önszántukból sétálnak bele, és akik túlélik légies könnyedtséggel lépnek túl a dolgokon.

“…a dolgok általában egyszerűek, de együtt aztán bonyolultakká válnak, és az ember nem látja át őket. Jó volna, ha valahonnan a magasból lehetne nézni az egészet.”

Csillagok és a Hold

2009. augusztus. 25. SF, Film, Irkálmányok, olvasmányok és GFK-ban. 1 Hozzászólás

A csillagok hideg játékszerek (Lukjanyenko: Ugrás az űrbe, InterGalaktika)

“Míg az első két fejezet egy teljesen realisztikus, közeljövőben játszódó, több mint érdekes és rengeteg fantáziával megálmodott világot tár elénk, addig a geometerek világa mintha Jefremov szocialista utópiájának és a Sztrugackij-testvérek kiábrándulás felé haladó jövőképének az ötvözete lenne. Lukjanyenko természetesen szembeszáll az utópiával, megmutatja, hogy utópia nem létezhet, és hogy a progresszorság ill. regresszorság ugyanolyan rossz, mint a Konklávé elnyomó rendje. Lukjanyenko nem mondja meg, mi a helyes, de megmondja, mi a helytelen.”

És Moon ajánló az SFportalon

“A Moon az angol Duncan Jones (aki nem mellesleg David Bowie fia) első nagyjátéfilmje. Jones ezzel a filmmel saját bevallása szerint a Silent Running (1972), az Outland (Gyilkos bolygó, 1981) és az első Alien film előtti tiszteletét szerette volna kifejezni.”