acélpatkány SF blogja

Sokmindenről, de semmi konkrétról, a teljesség igénye nélkül.

Befejeztem a Pörgést. Nem állok le ismertetni, sok helyütt olvashatók róla velős kritikák. Nekem tetszett, remek könyv, de picit tényleg hosszú volt. Az ötletek jók, sőt, maga a végkonklúzió fantasztikus a Neumann-gépekkel meg az Átjáróval. A legjobban azokat a részeket élveztem, amikor ezekől a dolgokról írt Wilson (nomeg a Marshoz kapcsolódó dolgokról). Hiába, én márcsak ilyen vagyok, vonzódom a hihetetlen ötletekhez. Egyébként ez volt az a könyv, ami visszahozta az olvasási kedvemet. Az érdektelenségbe fulladt Maréknyi becsület félbehagyása és a középszerűnek mondható Státuszcivilizáció (ami bár elég rövidke, mégis igen nehezen tudtam befelyezni, Sheckley ide vagy oda) után nagyon elment a kedvem. De a Pörgés visszazökkentett. Persze még mindig nincs meg bennem az a lendület, ami mondjuk előző nyáron megvolt. Nagyon lassan haladok egy-egy könyvvel, bármennyire is magával ragad a történet vagy a világ. És az a furcsa, hogy a fölös időt nem filmnézésre fordítom. Gyakorlatilag nem csinálok semmit.

Ehhez kapcsolódik, hogy rámtört az alkotási vágy. Valamit csinálni akarok, valami produktívat. Miután elküldtem a Dickes írást (amire még csak egy válaszemailt se kaptam, és ez picit bosszant), nem találtam jó elfoglaltságot. Persze angolt kéne tanulnom, mert jövőre lesz az utolsó évem az alapképzésben, és ha nincs nyelvvizsgám, diplomám se lesz. De erre se tudom rávenni magam. Azonban (bármit) írni sincs lelki erőm, se ötletem - jól látszik ez abból, hogy Hadiösvény és Nita könyves oldalára is csak nagynehezen tudom rászánni magam, hogy írjak. Ezzel kapcsolatban továbbá arra a felismerésre jutottam, hogy szégyentelenül gyorsan elfelejtem a könyvek történetét, részleteit, szereplőit. Vannak könyvek, amiket tavaly olvastam, de már alig emlékszem rájuk, a régiekről nem is beszélve.

Ebből a megfontolásból döntöttem úgy, hogy (ha lesz pénzem, mert jelenleg nincs) megveszem az újonnan kiadott A város és a csillagokat. Egyszer, úgy 5-7 éve már olvastam, rémlenek is jelenetek, de nem annyira, mint szeretném. Pedig én amondó vagyok, hogy amit már egyszer olvastam (ez a könyvtárakból kivett könyvekre vonatkozik) azt nem veszem meg, ugyanis sok más könyv van, amire kevéske tőkémet fordíthatom. Persze most ismét jópár könyv felkerült a megvásárolandók listájára. A friss Zsoldos-díjas regényt is meg kívánom venni, bár saját pénztárcámhoz mérve még mindig szemérmetlenül drágának tartom. De bele kell törtődnöm, hogy 2000 forint alatt új könyvet nem nagyon fogok találni. És az ár nem mindig függ össze a “lapszámmal” - többek között ezért nem vettem még egy Dick regényt sem. És amíg el nem kezdődik a tanév, és nem kezd el lassan csordogálni az ösztöndíj a számlámra (ami idén remélem igen magas lesz, meg bízom a jegyzetboltban, ahol kedvezményt kapok), addig marad a helyi antikvárium. Ahol motanság igen jó könyveket találok nagyon jó áron. Tegnap pl. a Homályos zónát vettem 500 forintért, előtte Windhamtől az Újjászületést 300, a Visszatérést Lemtől 500 Ft-ért. És még elég sok jó könyv volt/van ott.

Említettem a filmeket. Nos, azért megnézek pár filmet. Legutóbb a Children of Men volt soros. És meg kell mondjam, sikeresen bekattantam tőle. Azonnal beszereztem jópár posztapokaliptikus filmet a Mad Maxtől a Delicatessenig, a Soylent Green-en át az Élethalálharcig. Persze még egyiket se néztem meg. Ahogy a nemrég megszerzett Mechanikus narancsot vagy a Southland Talest sem. De igyekszem ezt bepótolni. Persze felmerült egy olyan probléma, hogy bizonyos filmekhez vagy csapnivaló feliratot találtam, vagy semmilyet. Példa a Fiú és kutyája: semmilyen felirat sincs hozzá. A Mechanikus narancsé meg rosszul időzített, folyamatosan elcsúszik az állandó igazítások ellenére is. Szóval ezen bosszankodom egy sort, és akkor még nem is álltam le keresni olyan ritkaságokat, mint az Alphaville vagy Az utolsó part (amit egyszer szinkronnal láttam a TV-ben).

Visszatérve a könyvekhez, észrevettem (ugyanis egyik rigolyám hogy vezetem, mit olvastam és mit nem), hogy a saját meglevő könyveim (regények) közül most következik a 100. amit elolvasok (a valódi 100. már biztos megvolt, régen sokat olvastam könyvtárból). Persze ez a 158 regényhez képest kevés, de azért valami. Kérdés, hogy melyik legyen az? Eddig az Ezüst félhold blues-ra gondoltam (kedvet kaptam ugyanis az alternatív történelemhez), de az időközben történt események hatására erősen gondolkodom, hogy a Hiperballada legyen azt. Bevallom, László Zoltántól eddig csak novellákat olvastam, amik nagyon tetszettek. És mivel a Hb is alternatív történelemre épít, ráadásul cp, akkor épp itt az ideje, hogy elolvassam. Viszont egyre inkább félek attól, hogy a kitűzött célt, vagyis a korábban említett könyvek (pl. hícsí könyvek, Amíg világ a világ) elolvasását nem fogom tudni teljesíteni. Ez egy ilyen nyár.

Nameg az is közrejátszik, hogy a krónikus pénzhiány miatt nem nagyon mozdulok ki itthonról, és mivel az egyetemtől 300 kilométerre lakom, a barátaim többsége igencsak messze van. Így ez is kezd nagyon nyomasztóvá válni. Alig várom már az augusztus végét-szeptember elejét, hogy visszamehessek Szegedre. Pláne hogy két új szobatársat kapok, ami méginkább fúrja az oldalamat. Bár szakdolgozni nincs nagy kedvem (téma eddig Az Egyesült Arab Köztársaság (1958-61) külpolitikai megítélése, de ez még finomodhat), de mivel megtudtam, hogy a szakdogám csak 2 azaz kettő kreditet fog érni (egy előadás 3 kredites), ezért nem hiszem, hogy nagyon fogom törni magam, és nem fogok följárni Pestre levéltárazni.

Még középiskolában olvastam kötelezőként Friedrich Dürrenmatt svájci drámaíró “komédiának” aposztrofált írását. A könyv nagyon megtetszett, ez az, amire én azt mondom, hogy “sci-fi is lehetne”.

Történetünk egy elmegyőgyintézetben ( “magánszanatóriumban” ) játszódik. A történet elején épp rendőrök helyszínelnek - az egyik beteg, Erns Heinrich Ernesti (aki magát Einsteinnek nevezi) megfolytott egy fiatal ápolónőt. Természetesen a rendőrség nem tehet semmit, a beteg nincs eszénél, ahogyan társai, Herbert Georg Beutler, aki önmagát Newtonnak tartja és Johan Wilhelm Moebius sem. Mindhárman valaha nagynevű tudósok voltak, de szanatóriumba kerültek és eszüket vesztették. Korábban “Newton” is megölt egy ápolónőt, így a rendőrség fokozottan felügyeli az intézményt és furcsa lakóit.

A párbeszédek igen viccesek, komolyan mondom, nem hittem mikor nekikezdtem még anno, hogy ennyire fogom élvezni. Azonban a történetben hamarosan fordulat áll be. Kiderül, hogy Moebius doktor egyáltalán nem is őrült, csak tetteti, hogy az. Ugyanis olyan felfedezést tett, mely rossz kezekbe kerülve a világ pusztulását okozhatja. Kénytelen megölni az egyik nővért, aki beleszeret, mert az rájön, hogy ő nem őrült, így veszélyezteti a világot. Ezután Newton bevalja, hogy valaha ő egy híres tudós, Alec Jasper Kilton volt, most azonban titkos kormányügynök, és azért él a szanatóriumban, hogy megfigyelje Moebiust. Elmondja, hogy azért ölte meg a másik nővért, mert rájött a titkára. Megérkezik Einstein, aki valójában szintén nem az, akinek mondja magát: ő is ügynök, és ő is hasonló okból ölt. Az ügynököknek azonos a célja, azonban mivel Moebius elégette kéziratait, felfedezése nem kerül hozzájuk. Azonban ekkor megjelenik a szanatórium főorvosasszonya, a csúnya dr. Zhand, aki elfogatja az ügynököket, és elmondja, hogy mindent tud, és nála vannak Moebius kéziratainak másolatai, így övé a felfedezés, ővé lesz a világ.

Sajnálom, hogy elmondtam a történtet. Ettől még nem lenne sci-fi, de Moebius Salamon-éneke és egyes megjegyzései azzá teszik.

“Kiröppentünk a mindenségbe
A hold pusztáira. Porában elmerültünk
Némán merültek el
Már ott sokan; puhára főttek
A Merkúr ólomgőzeiben, elrothadtak
A Vénus olajtócsáiban és
A Marson: felfalt minket a nap
Dübörögve, radioaktívan, sárgán
A Jupiterből kibűzlött
Egy nyílsebesen pörgő metán-kocsonya
S oly súlyosan lebegett felettünk
Hogy a Ganymedest teleokádtuk
A Saturnust átkokkal szórtuk tele
S a többire már kár a szóért
Uranusra, Neptunusra
Szürkéssárgán és fagyottan
Plutóra és Transzplutóra ráhullottak
A legmalacabb viccek.

És már régen elcseréltük a napot a Siriusra
Siriust a Canopusra
Elmosódunk a mélybe föl
A fehéren fénylő csillagok felé
miket soha el nem érünk
Múmiák már réges-régen, szörnyhajónkban
Bélsártól megvarasodva

S torz arcunkon már az élő földnek
Emléke is eltöröltetett.”

Zhand doktornő szavai: “Hatalmasabb leszek hát, mint az őseim. A trösztöm uralkodni fog. Országokat hódít meg, és földrészeket igáz le. Kizsákmányolja a naprendszert, és eljut az Androméda-ködbe. A számításokat megkezdtük. Nem a világ javára, hanem az öreg, púpos vénkisasszony hasznára.”

S végül íme Moebius jóslata: “Salamon vagyok. A szegény Salamon király. Egykor mérhetet­le­nül gazdag voltam, bölcs és istenfélő. Hatalmam előtt reszkettek a hatalmasok. A béke és az igazság fejedelme voltam. De bölcsességem elpusztította bennem az istenfélelmet, amikor nem féltem már az Istent, bölcsességem elpusztította gazdagságomat is. Most már halottak a városok, amelyeken uralkodtam, nép­telen a birodalmam, melyet rám bíztak egykor; kéken fénylő sivatag csupán, és valahol egy kicsi, sárga, névtelen csillag körül kering céltalanul, mindörökké, a radioaktív föld. Salamon vagyok. Salamon vagyok. A szegény Salamon király.”

Na, most hogy kitört az én életemben is a vakáció (nyári munka keresése folyamatban), összeszedhetem, mivel is akarom elütni szabad időmet. Van itt minden.

-könyvek: Bujoldtól a Maréknyi becsület és a Barrayar (előbbibe belekezdtem ma), Aldiss: Amíg világ a világ, A szolgálólány meséje Margaret Atwoodtól, a Marsbéli krónikák, Abe Kobótól a Negyedik jégkorszak, az Éden Lemtől, az Alkonyi őrség természetesen, a 3. és 4. hícsí-könyv, H. Beam Pipertől a Bundás népség, Silverbergtől az Éjszárnyak (talán a Jövőlátó ember is), a Pörgés, és az ég tudja, talán végre átrágom magam az Utolsó és első embereken. Magyar részről a polcon szemez a Diagnózis, az Ezüst félhold blues, a Hiperballada és a Feketecsuklyások.

-sorozatok: Battlestar Galactica teljes, Babylon 5 (valószínűleg csak a filmek lesznek ebből megnézve), nameg az új kedvenc, a Futurama

-anime: Ghost in the shell 3: Solid State Society; a She, the ultimate weapon és a Bubblegum Crisis 2040 című sorozatok

-film: A Faun labirintusa, Csillagközi invázió (vágatlan, ezaz!), a Fülke, a Nagy zabálás (régóta keresem), a Szigorúan ellenőrzött vonatok (ezért de régóta rágják a fülemet), meg ami jön…

-nameg novelláskötetek, Galaktika (régi és új egyaránt kéne), Metagalaktika (szintúgy), stb.

Szóval that’s the plan. A könyveknek ha a felét elolvasom, büszke leszek magamra (ha meg mindet, akkor is van még egy rakás amit már illene kiolvasni) . Hamarosan újra jelentkezem bejegyzéssel valamiről ezek közül.

Most hogy újraolvastam Dick Az ember a Fellegvárban című regényét, eszembe jutott, hogy láttam én régen egy hasonló filmet. A Harmadik Birodalom (Fatherland) című filmben a náci Németország nyeri meg a háborút, és egy rendőrtiszt (Rutger Hauer) 1964-ben egy nyomozás során vézsterhes titkokra bukkan: felfedi az eltitkolt holokausztot.

Nem volt egy hűdenagy film, de érdekes ötlet volt, előtte még nem találkoztam hasonlóval. Történelem szakosként már régóta különösen érdekelnek az alternatív történlemmel foglalkozó művek. Most egy kis kutakodásba kezdtem a filmmel kapcsolatban, és így akadtam rá az eredeti regényre.

Robert Harris Führer-nap című könyvéről van szó, amit itthon is kiadtak, bár én még csak hallani se hallottam róla. A sztori ugyanaz, mint a filmé: Xavier March rendőrtiszt egy magasrangú náci párttag gyilkossági ügye kapcsán belekeveredik a magas rangú német vezetőket is érintő ügybe. A Gestapo minden áron megpróbálja megakadájozni a nyomozót és a New York Times berlini tudósítóját, hogy a holokauszt tényét nyílvánosságra hozzák, hisz ezzel meghiúsulhat Hitler és Joseph P. Kenedy (JFK apja) elnök csúcstalálkozója, mely létfontosságú a Birodalom számára. A wikipedián egy elég részletes szócikk foglalkozik a regénnyel és a benne felvázolt alternatív világgal, úgyhogy most nem is állnék le részletezni. Mindenesetre érdekes ötlet, hogy a Tengelyhatalmak képesek lettek volna megnyerni a háborút. Én azon a véleményen vagyok, hogy nem igazán, legfeljebb úgy, ha sikerül a szovjeteket még vagy 2 évig abban a hitben ringatni, hogy a Wermacht men fog bemasírozni Ukrajnába. Akkor talán, de persze a Szövetségesek azonnal a szovjet vezetésnél próbáltak volnapuhatolózni. Meg ugye a Japánoknak se lett volna szabad lebombázniuk Pearl Harbourt, akkor talán győzött volna az amerikai izolációs politika. Na így talán egy magára maradt Nagy-Britannia kénytelen lett volna békét kötni. De szerintem úgy, ahogy ez a könyv felvázolja, semmiképpen nem győznek a németek. A Dick könyvben már sanszosabb, de ennek még utánarágok.

Más: tegnap megvettem a Sutin-féle Dick életrajzot (szükségem van rá ugyanis). El is olvastam még frissiben a Fellegvárra vonatkozó részt. Elszomorít, hogy azokat a gondolatokat, amik felvetődtek bennem, Sutin már kifejtette… Mindegy, azért vannak még ötletek a tarsolyomban.

Én nagyon szeretem Banks írásait. Már a Sötét háttér előtt is tetszett, bár az nem szólt számomra akkorát, mint a Játékmester, amit utána olvastam. Sokáig azt hajtogattam, hogy ez a könyv a legjobb, amit Banks-től olvastam.

Hát örömmel jelentem, hogy a Nézz a szélbe van olyan jó, sőt, több tekintetben jobb is, mint az előbb említett regény. Hogy miért? Nem csak, hogy egy lebilincselő történetet ír le, ráadásul nem is akármilyen írói eszközökkel, hanem komplexebb képet kapunk néhány sajátosan “banks-i” témáról.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, úgy voltam vele, hogy ez is egy Banks könyv a sok közül. Eleinte semmi extrát nem tartalmazott számomra, azt kaptam, amire számítottam. Szép és érdekes leírásokat (bevallom, néha előfordult hogy elkalandoztam a sorok fölött, de ez a hátránya ha valaki ilyen részletes leírásokat használ), egyedi karaktereket és különleges lényeket. De semmi pluszt. Egészan addig, míg el nem jutottam a 200. oldalig. Onnantól - külső szükségszerűség miatt - egy nap alatt elolvastam a maradékot. És rájöttem, hogy bele kellett rázódnom a könyvbe. Olyan dolgokat írt le ugyanis Banks, amire eddig alig volt példa. Mivel a regény előtt elolvastam a Kultúráról dióhéjbant, sokkal könnyebben tudtam követni a szerző eszmefuttatását. A regény szinte kibontja azt, amiről ez a rövidke írás szól. Elsőzör is ott vannak az Elmék, és a maguk különleges világa (mondjuk felróható [SPOILER] az, hogy mindent az Elmék nyakába varrnak) és egyedi gondolkodásmódjuk - ahogy a Masaq’ Központ fogalmaz, hatalmasabbak ők, mint az ókori istenek. És valóban. A drónok persze itt is olyanok, mint Banksnél általában. Azonban ami még fontosabb momentum: betekintést nyerünk a Kultúra mélyebb rétegeibe, hisz most egy baklövésük után vagyunk. Ez alkalmat ad, hogy jobban rávilágítson a szerző a Kultúra filozófiájára (amiből az Emlékezz Phlebasra és a Holtpont sorain már kaphattunk ízelítőt) és a mozgatórugókra. Az pedig, hogy a Kultúrát két kívülálló, egy homomda (imádom ezeket a lényeket!) és egy kelgir (egy hajdani ragadozó) szemszögéből mutatja, ráadásul az egyik szereplő a Kultúra ellen játszik, remek húzás volt szerintem. Remekül fricskázta meg a Kultúrát továbbá az a néhány “kusza párbeszéd”, ahol szinte egymás nyakára hágtak a társalgók.
Ja, és mind Kabe, mind Ziller megmosolyogtató események előidézői (”Á, maga a homomda!” “Miből találta ki?”). Ami külön tetszett még, hogy ugye a Kultúra regényekben nem igazán van egymás közti utalás. Na, itt volt: egy szereplőt említenek, a Holtpontból, a Kukást (alias Fehér Folt, RH, ha jól emlékszem, extrém). Ennek nagyon örültem

Szóval senki ne csodálkozzon, ha ez után foggal-körömmel védeni fogom ezt a könyvet bárkivel szemben

(ui.: Creideiki: a Légitest tényleg fantasztikus!)

Egy számomra elég különleges könyvről fogok most írni. Itt van a kezemben, előkotortam a könyvespolc aljáról. Eléggé vegyes érzéseket kelt bennem - egyszerre nosztalgikus és borzalmas.

A könyv Steven Nicolas Moses Skywalkers - Csillagjárók című regénye. A copyright szerint 1995-ben jelent meg az Anakreon Kiadónál. Sose hallottam ilyen nevű kiadóról. A könyvet úgy 11 éves koromban (vagy talán még korábban) vettem 100 forintért az iskolánkba látogató zsibvásáron. Ez volt életem első sci-fi könyve. Akkoriban ment a TV-ben a Babylon 5, ami azóta is nagy kedvenc, minden hibája ellenére. Meg már korábban is vonzódtam az űrhajós filmekhez (emlékszem, Lego-ból egész kis űrflottám volt) . A mai szemmel csúnyácska borító nekem azonnal megtetszett. Főleg az űrhajó és a “megrajzolt” féreglyukak.

“Halandó életnek
Elkezdvén ösvényét
Tudom különbségét
Az elmúlt időnek
De a jövendőről
Bizonyosat nem tudni…”
/Anakreon

A történet a XXIII. században játszódik. A Naprendszer zsúfolásig megtelt, így az emberiség kénytelen új területek után nézni. Szerencsére ekkor fedeznek fel egy új eljárást, amivel képesek áthidalni a fényévnyi távolságokat, igaz, Einstein itt is beleszól a dolgokba. A főhős, atörténet elmesélője, Teddy Evans parancsnok az Aldebaran nevű hajóval és egy társával, a gyönyörű és fiatal Stella Blackwood-dal, annak robotkutyájával, T2-vel nekivág az ismeretlennek, hogy földi idő szerint 300 év múlva visszatérjen a felfedezésekkel. Az út során több világot is bejárnak. Az elsőt majomemberek lakják, akiket hosszasan tanulmányozzák. Innen szerencsétlenül egy feketelyuk közelébe ugranak, ahonnan csak nagynehezen tudnak elmenekülni. Ezután azonban saját központi szuperszámítógépükkel kell megküzdeniük. Miután normalizálódik a helyzet, egy űrben sodródó roncsot találnak, melynek nyomát követve eljutnak a Dneuti Staset nevű mesterséges bolygóra. Itt kiderítik, hogy a faj, mely a bolygót lakja, elnyomja a sötét bőrű lakosokat, akik mesterségesen lettek létrehozva egy korábbi önpusztító nukleáris háború után. Ebben a kataklizmában a sötétbőrű faj szinte teljesen kihalt, utódaik elsatnyultak, és most ők irányítják a civilizációt. Persze a földiek azonnal szembekerülnek velük, ám sikerül megmenekülniük agy mártír fekete lény segítségével. Végzetül útjuk utolsó állomásaként egy hatalmas és különös anomáliához érnek. Ennek az anomáliának a “Kapuja”, egy hatalmas és ősi számítógép felvilágosítást ad az anomália természetéről. A végét nem mondom el, legalább ennyi izgalmat meghagyok.

“Azt hittem, a tudományos-fantasztikus irodalom csak a száraz, műszaki érdeklődésű mérnököknek, technikusoknak nyúkt élvezetet. Steven Nicolas Moses könyvét elolvasva be kell látnom: tévedtem. Annyi kalandot, izgalmat, romantikát, humort - és még némi szexet is - találtam benne, hogy arra a meggyőződésre jutottam, kár lett volna kihagyni!” - Leonas Rindberger, USA Daily Report.

Szóval ennyi. Nem egy hihetelenül eredeti, de szinte minden van benne, amire egy kezdő sci-fis fiúcska rákaphat. Technikailag fejlett Föld, hatalmas űrhajó, fejletlen és fejlett civilizáció, titokzatos ősi rejtély, harc a számítógéppel, feketelyuk, és a végén még egy ősi civilizáció történetét is végigolvashatjuk. Technikai zsargon elégséges mennyiségben van benne, hogy hihetővé váljun egy 5-6-os diák számára. A borító, mint már mondtam, mai szemmel inkább nevetségesnek hat.

Még annyi, hogy nem tud valaki plusszinfót eme titokzatos szerzőről/kiadóról? Nagyon birizgálja a csőrömet…

Szóval így kezdődött. Ezután még valami hasonló kaliberű nevenincs ponyvát olvastam, aztán otthon a könyvespolcon megtaláltam Bulicsov Utolsó háborúját és Asimov Acélbarlangokját. És onnantól már nem volt megállás. A gyermekkor vége, A mezítelen nap, Galaktikák, A teremtés utolsó napja… szép lassan kinőttem az ágyam feletti egy sor polcot. Most ott tartok, hogy új könvespocot fogunk felhúzni a szobámban. És még előttem az egész élet!

“Fordulatos, megindító, hátborzongatóan hatásos történet az árulásról, az átváltozásról és a megismerhetetlenről.” - Kim Stanley Robinson

James Patrick Kelly: Ha elvakít a Nap

Egy barátom szerint én az vagyok, akinek szinte csak beszerezhetetlen sci-fi könyvei vannak. Na, ez a regény is valami ilyesmi, bár én már 3 éve látom ugyanazt a példányt az egyik antikvárium polcán. Szóval lehet hogy csak nem ismert könyvről van szó.

A történet 2059-ben kezdődik. Érdekes jövő ez: látszólag elérkezett a béke és nyugalom kora, ennek ellenére az USA például megszállóként van jelen Mexikóban. A világ enyhén cyberpunkos, de magán viseli a klasszikus jövőképek jegyeit. A legfontosabb dolog itt az, hogy az emberiség kepcsolatba lépett (ill. velük léptek kapcsolatba) az ún. Hírvivőkkel. Hogy ők most egyetlen egy faj, vagy bármely faj tagjai lehetnek hírvivők, kérdéses. Mindenesetre a Hírvivők feladata, hogy segítsék a különböző fajok tagjait, hogy egy magasabb fejlettségi (tudati, világnézeti) szintre lépve elfoglalhassák a helyüket a Galaktika intelligens fajainak palettáján. Egyébként mielőtt azt hinnénk, valami elcsépelt “űrsallangról” van szó, annak elárulom, hogy itt sem találták még meg a kiutat az einsteini relativitás alól, szóval a civilizációk közti kapcsolat egyáltalán nem azonnali.

Szóval ebben a világban él Philip Wing, a korszak egyik (ha nem a) legjobb építésze. Philip egyáltalán nem szimpatizál a Hírvivőkkel, és az ő “vallási csoportjukkal”, melynek segítségével az emberek megérthetik a Hírvivők filozófiáját és szemléletét. Azonban Philip egy hatalmas kihívás elé kerül: a Hírvivők felkérik, utazzon el velük egy távoli bolygóra, az Aseneshesh-re, és ott készítse el az őslakosok, a chanik istennek tekintett uralkodónőjének síremlékét. Philip hosszas huzavona után elvállalja a feladatot (ebben közrejátszik dugába dőlő magánélete is). Ám az utazás azzal jár, hogy hátra kell hagynia emberi külsejét, és mind külsőleg, mind folyamatosan belsőleg olyanná kell válnia, mint egy chani-nak…

A könyv nekem nagyon tetszett, mikor elolvastam. Bár a külcsíny hagy kívánnivalót maga után, és az emberben előítéleteket ébreszt (főleg hogy akkor még nem is hallottam erről a szerzőről), ám mégis megéri elolvasni. Állítólag ez egy trilógia középső kötete, 1989-ben jelent meg angolul, idehaza ‘92-ben (sose értettem a hazai könyvkiadást: van olyan klasszikus, amiért már 20 éve könyörögnek az olvasók). A borító egy az egyben az angol kiadás borítója, semmitmondó de tetszetős.

Szóval csak ajánlani tudom ezt a könyvet is (főleg hogy a szerzőtől idehaza elég kevés írás olvasható). Kellemes olvasmány, érdekesen felépített világokkal (a XXI. századi Föld és a chanik jégkorszak végi világa), élő karakterek és egyáltalán nem szájbarágott mondanivaló.

Creideiki bejegyzésén felbuzdulva én is összeszedtem a számomra legjobbnak tartott SF írókat/műveket etc. (nem tudom, szabályos-e, de igyekeztem)

Legjobb külföldi SF szerző:

Nagy volt a tolongás, végül erre tisztult le:

Alfred Bester (25) - a Tigris! Tigris! és az Arcnélküli ember mellett szinte csak remek novellákat olvastam tőle. Kedvelem a krimi-sci-fi keverékeit és a barokkos stílusát
Dan Simmons (20)- most magyarázzam?
Robert Sheckley (15)- ahogy az InterGalaktikán is írtam: képes szatírikusan és humorosan bemutatni az emberi gyengeségeket.
Larry Niven (10)- az Ismert Űrért és a hihetetlen képzelőerejéért szeretem.
Frederick Pohl (5)- az Átjáró mindent visz, de a novellái is jók.
Brian W. Aldiss (10)- nekem ő a non plus ultra az angol SF novellák színpadán.
Iain M. Banks (15)- nekem ő a non plus ultra a kortárs űroperában. Meg k.baszottul jók a könyvei.

Legjobb magyar SF szerző:

Kasztovszky Béla (20)- remek novellista.
László Zoltán (25)- a magyar cp guruja a szememben, és én a cp-ért odavagyok.
Gáspár András (15)- Két szó: Kiálts farkast!
Szélesi Sándor (15)- bírtam az MU-s sztoriait, de látom, hogy “komoly” sci-fit is jól tud írni.
Bán János (10)- az űrbálnákért hálám jeléül.
Markovics Botond (15) - a Poszthumánnal nálam befutó.

Legjobb külföldi SF regény:

DAN SIMMONS: Hyperion (15) - most magyarázzam?
ISAAC ASIMOV: Alapítvány (5) - az egyik első SF élményem, és máig mélyen érezteti bennem a hatását, noha Asimovot én sem tartom akkora királynak.
THEODORE STURGEON: Több mint emberi (10) - mindig is idegesített ez a a “baba három” dolog. Épp ezért jó!
STANISLAW LEM: Solaris (10) - végre valami, amit tényleg nem tudunk megismerni, akárcsak saját magunkat.
ROBERT SHECKLEY: Kozmikus főnyeremény (10) - pre-Utikalauzunk a legkedvesebb olvasmányaim egyike - tobzódik az ötletekkel, és remek a humora.
IAIN M. BANKS: A játékmester (15) - A Hyperion után a másik nagy kedvencem, ami úgy “anblokk” mindent magába foglal - űropera, magvas gondolatok, társadalombírálat és utópia egyszerre. És itt le kell dönteni a falakat, hogy meglássuk, mi van odaát.
URSULA K. LEGUIN: A sötétség balkeze (5) - Gethen és a lakói (lehet hogy ha olvastam volna a Dűnét, most az állna itt)
ALFRED BESTER: Tigris! Tigris! (10) - barokk sci-fi, őrült hőssel. Kell ennél több?
PHILIP K. DICK: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal (10) - szuvat, Deckard, androidok. Pusztuló Föld háttere előtt láthatjuk az embert és teremtményét.

Legjobb magyar SF regény:

Na itt nem leszek jó játékos: nem nagyon tudnék igazán jó magyar regényeket ajánlani. Ami biztos:
GÁSPÁR ANDRÁS: Kiálts farkast!
GÁSPÁR ANDRÁS: Két életem egy halálom
MARKOVICS BOTOND: Poszthumán döntés

Legjobb külföldi SF novella:

James Patrick Kelly: Dinoszaurusz-logika (15) - mit ér az emberélet a világegyetem egyensúlyával szemben?
Theodore Sturgeon: A magány csészealja (10) - mert szép.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A marslakók második inváziója (15) - jönnek a marslakók… és mi behódolunk.
Bruce Sterling - Lewis Shiner: Mozart napszemüvegben (5) - imádom az alternatív történelmet (olyan, mint sezlony Keringése és a Nagate összegyúrva, kiváncsi vagyok, olvasta-e?)
Robert Sheckley – Harlan Ellison: Látok egy embert ülni a széken és a szék harapdálja az ember lábát (5) - aki olvasta, az tudja miért (meg mert Sheckley-Ellison közös).
William Gibson: Hátország (10) - mi van odaát? avagy az Átjáró novellában.
Arthur C. Clarke: Isten kilencmilliárd neve (10) - “az SF kispróza klasszikusa” (I. Asimov).
William Tenn: A Föld felszabadítása (15) - mert már fölszabadultabbak nem lehetünk.
Brian W. Aldiss: De ki pótolhat egy embert? (10) - az emberi robotokért és az állati emberért.
Francis Carsac: A Sors hegyén (5) - ezt meg szimplán szeretem.

Legjobb magyar SF novella:

Szentmihályi-Szabó Péter: Fekete és fehér lyukak (10)
Bán János: Az örökkévaló vezér/Bálnaraj a Crassus felett (15-15)
Viszokay Tamás: Gyáva ember (10)
Trenka Csaba Gábor: Galaktikus pornográfia (20)
Kasztovszky Béla: Fehér kör (15)
László Zoltán: Százezer Armstrong (15)

Legjobb novelláskötet:

Izzó króm (20)
Gyikos idő (25)
Fényévek (15)
A marslakók második inváziója (25)
Holnap történt (15)

Legjobb teremtett világ:

Kultúra (25)
Ismert Űr (15)
Dűne (20)
Rim-world (15) (Bertram A. Chandler Rim-world sorozata)
Douglas Smith: Sikoltó Angyal (15) (novella, valamelyik újabb Galaktikából)
C. J. Cherry: Mélyállomás (10)

Legjobb idegen faj:

szálkák (15) (Niven-Pournelle: Szálka Isten szemében)
bábjátékosok (25) (Niven Ismert Űr sztorijai)
faiolik (20) (Roger Zelazny: Az ember, aki faiolit szeretett)
vogonok (25) (Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak)
a malackák/pequeninók (15) (O. S. Card Végjáték-sorozata )

Legjobb regényszereplő:

Fedman Khassad (10) (Hyperion Cantos)
Ender Wiggin (20) (Végjáték)
Gulliver Foyle (25) (Tigris! Tigris!)
Gavoda (15) (GáspárAndrás: Kiálts farkast!)
Hiro Protagonist (20) (Neil Stephenson: Snow Crash)
Sikamlós Bolivar James diGríz (10) (na vajon?)

Legjobb főgonosz (karakter/faj/szervezet):

kzinek (15) (Niven Ismert Űrje)
Shrike (20) (Hyperion Cantos)
Alázok (15) (Banks: Holtpont)
Hangyok (10) (Végjáték)
„kib’szott ragacs” (20) (Sheckley-Ellison: Látok egy embert… )
a Párt (10) (Orwell: 1984)
a gépkutya (10) (Bradbury: Fahrenheit 451 )

Joe Haldeman: Örök háború

Már közhelyszámba megy, hogy Haldeman vietnámi tapasztalataiból építkezik, és hogy háborúellenességét hangsúlyozza a könyvével. Mindenesetre 1974-es megjelenése után Nebula- és Hugo-díjat kapott, ezzel ismerve el a regény érdemeit.

A történet a XX. század végén kezdődik. Az emberek felfedezték az ún. kollapszár-ugrást, így képesek fényévnyi távolságokat áthidalni, ám az utazás jelentős időeltolódással jár (hála az einsteini relativitás-elméletnek). A csillagok közt kóborló emberek hamarosan összeakadnak az első idegen fajjal, a taurikkal. Aztán ahogy az lenni szokott, szinte azonnal kitört a háború a két faj között. Itt kapcsolódunk be az eseményekbe: a főhős, a kiemelkedő intelligencia-hányadossal rendelkező William Mandela közlegény aPlútón történő kiképzése után egyből belekerül a háború sodrába. Az ütközetek és a köztük valós időben eltelő évszázadok alatt Mandela egyre feljebb jut a ranglétrán, és közben szinte mindenki elhull mellőle, akit ismert. A könyv története végülis a harcokról, illetve a harcok közti idő bemutatásáról szól. Megismerhetjük a háború alatt kialakult “jóléti Földet”, a gyönyörű katonai kórház-világot és végül a háborúba belefáradt “klóntársadalmat”. A regény egy igen érdekes csattanóval zárul, ami egyesek szerint elég gyengére sikerült.

A könyv első ránézésre rokonságot mutat a Starship Troopers-szel, azonban a plútói kiképzésen és a háborún kívül nem sok közös van a militarista/szadista S. T. és az Örök háború közt. A könyv a különböző korok bemutatásával érdekes ötletek tárházává válik, s a csatajeleneteket sem viszi túlzásba. Élvezetes olvasmány, mondhatni kötelező darab az SF kedvelőknek.

(Azóta elkészült a két folytatása, a Forever Peace és a Forever Free, illetve több novella és két képregény is tartozik hozzá. )

Ta-tata-taa! Örvendezzetek, emberek!

Ímhol végeztem az Nappali Őrséggel. Beletellet időmbe, de hála az Homálynak és az Szent Fantázia védőszentjeinek sikerrel vettem a küldetésem. Mostmár csak bele kell vala csapni amaz lecsóba, és dolgozni vala serényen az megbízatásra.

Amúgy személyes megjegyzésem ezzel kapcsolatban: az Éjszakai őrség tetszett, de nem volt az a “hú de nagyon de” érzésem. Viszont ennek a könyvnek a végére azt mondom: még, még, még! Olyan jól ki van ez találva, hogy az csak na! Nem tudom, hogy fogom kibírni, míg megveszem az Alkonyi őrséget.

Egyébként nagy a dillemma: ott az új hícsí könyv, az Amerikai amnézis, az Alkonyi őrség, a Clarke kötetre még gondolni se akarok (mint “újrakiadás” a rangsor végén kullog). Pénz meg nuku. Na ehhez kéne egy kis Setét mágia…

Továbbá munka: csak érzékeltetés végett. Hétvégére kéne a Hyperion Cantos vallási vonulata, május közepére meg az Ember a fellegvárban mélyanalízise. A vizsgaidőszak előtti zh-sereg már nem is izgat. Mi az egy Setétnek?!