acélpatkány SF blogja

Egy számomra elég különleges könyvről fogok most írni. Itt van a kezemben, előkotortam a könyvespolc aljáról. Eléggé vegyes érzéseket kelt bennem - egyszerre nosztalgikus és borzalmas.

A könyv Steven Nicolas Moses Skywalkers - Csillagjárók című regénye. A copyright szerint 1995-ben jelent meg az Anakreon Kiadónál. Sose hallottam ilyen nevű kiadóról. A könyvet úgy 11 éves koromban (vagy talán még korábban) vettem 100 forintért az iskolánkba látogató zsibvásáron. Ez volt életem első sci-fi könyve. Akkoriban ment a TV-ben a Babylon 5, ami azóta is nagy kedvenc, minden hibája ellenére. Meg már korábban is vonzódtam az űrhajós filmekhez (emlékszem, Lego-ból egész kis űrflottám volt) . A mai szemmel csúnyácska borító nekem azonnal megtetszett. Főleg az űrhajó és a “megrajzolt” féreglyukak.

“Halandó életnek
Elkezdvén ösvényét
Tudom különbségét
Az elmúlt időnek
De a jövendőről
Bizonyosat nem tudni…”
/Anakreon

A történet a XXIII. században játszódik. A Naprendszer zsúfolásig megtelt, így az emberiség kénytelen új területek után nézni. Szerencsére ekkor fedeznek fel egy új eljárást, amivel képesek áthidalni a fényévnyi távolságokat, igaz, Einstein itt is beleszól a dolgokba. A főhős, atörténet elmesélője, Teddy Evans parancsnok az Aldebaran nevű hajóval és egy társával, a gyönyörű és fiatal Stella Blackwood-dal, annak robotkutyájával, T2-vel nekivág az ismeretlennek, hogy földi idő szerint 300 év múlva visszatérjen a felfedezésekkel. Az út során több világot is bejárnak. Az elsőt majomemberek lakják, akiket hosszasan tanulmányozzák. Innen szerencsétlenül egy feketelyuk közelébe ugranak, ahonnan csak nagynehezen tudnak elmenekülni. Ezután azonban saját központi szuperszámítógépükkel kell megküzdeniük. Miután normalizálódik a helyzet, egy űrben sodródó roncsot találnak, melynek nyomát követve eljutnak a Dneuti Staset nevű mesterséges bolygóra. Itt kiderítik, hogy a faj, mely a bolygót lakja, elnyomja a sötét bőrű lakosokat, akik mesterségesen lettek létrehozva egy korábbi önpusztító nukleáris háború után. Ebben a kataklizmában a sötétbőrű faj szinte teljesen kihalt, utódaik elsatnyultak, és most ők irányítják a civilizációt. Persze a földiek azonnal szembekerülnek velük, ám sikerül megmenekülniük agy mártír fekete lény segítségével. Végzetül útjuk utolsó állomásaként egy hatalmas és különös anomáliához érnek. Ennek az anomáliának a “Kapuja”, egy hatalmas és ősi számítógép felvilágosítást ad az anomália természetéről. A végét nem mondom el, legalább ennyi izgalmat meghagyok.

“Azt hittem, a tudományos-fantasztikus irodalom csak a száraz, műszaki érdeklődésű mérnököknek, technikusoknak nyúkt élvezetet. Steven Nicolas Moses könyvét elolvasva be kell látnom: tévedtem. Annyi kalandot, izgalmat, romantikát, humort - és még némi szexet is - találtam benne, hogy arra a meggyőződésre jutottam, kár lett volna kihagyni!” - Leonas Rindberger, USA Daily Report.

Szóval ennyi. Nem egy hihetelenül eredeti, de szinte minden van benne, amire egy kezdő sci-fis fiúcska rákaphat. Technikailag fejlett Föld, hatalmas űrhajó, fejletlen és fejlett civilizáció, titokzatos ősi rejtély, harc a számítógéppel, feketelyuk, és a végén még egy ősi civilizáció történetét is végigolvashatjuk. Technikai zsargon elégséges mennyiségben van benne, hogy hihetővé váljun egy 5-6-os diák számára. A borító, mint már mondtam, mai szemmel inkább nevetségesnek hat.

Még annyi, hogy nem tud valaki plusszinfót eme titokzatos szerzőről/kiadóról? Nagyon birizgálja a csőrömet…

Szóval így kezdődött. Ezután még valami hasonló kaliberű nevenincs ponyvát olvastam, aztán otthon a könyvespolcon megtaláltam Bulicsov Utolsó háborúját és Asimov Acélbarlangokját. És onnantól már nem volt megállás. A gyermekkor vége, A mezítelen nap, Galaktikák, A teremtés utolsó napja… szép lassan kinőttem az ágyam feletti egy sor polcot. Most ott tartok, hogy új könvespocot fogunk felhúzni a szobámban. És még előttem az egész élet!

“Fordulatos, megindító, hátborzongatóan hatásos történet az árulásról, az átváltozásról és a megismerhetetlenről.” - Kim Stanley Robinson

James Patrick Kelly: Ha elvakít a Nap

Egy barátom szerint én az vagyok, akinek szinte csak beszerezhetetlen sci-fi könyvei vannak. Na, ez a regény is valami ilyesmi, bár én már 3 éve látom ugyanazt a példányt az egyik antikvárium polcán. Szóval lehet hogy csak nem ismert könyvről van szó.

A történet 2059-ben kezdődik. Érdekes jövő ez: látszólag elérkezett a béke és nyugalom kora, ennek ellenére az USA például megszállóként van jelen Mexikóban. A világ enyhén cyberpunkos, de magán viseli a klasszikus jövőképek jegyeit. A legfontosabb dolog itt az, hogy az emberiség kepcsolatba lépett (ill. velük léptek kapcsolatba) az ún. Hírvivőkkel. Hogy ők most egyetlen egy faj, vagy bármely faj tagjai lehetnek hírvivők, kérdéses. Mindenesetre a Hírvivők feladata, hogy segítsék a különböző fajok tagjait, hogy egy magasabb fejlettségi (tudati, világnézeti) szintre lépve elfoglalhassák a helyüket a Galaktika intelligens fajainak palettáján. Egyébként mielőtt azt hinnénk, valami elcsépelt “űrsallangról” van szó, annak elárulom, hogy itt sem találták még meg a kiutat az einsteini relativitás alól, szóval a civilizációk közti kapcsolat egyáltalán nem azonnali.

Szóval ebben a világban él Philip Wing, a korszak egyik (ha nem a) legjobb építésze. Philip egyáltalán nem szimpatizál a Hírvivőkkel, és az ő “vallási csoportjukkal”, melynek segítségével az emberek megérthetik a Hírvivők filozófiáját és szemléletét. Azonban Philip egy hatalmas kihívás elé kerül: a Hírvivők felkérik, utazzon el velük egy távoli bolygóra, az Aseneshesh-re, és ott készítse el az őslakosok, a chanik istennek tekintett uralkodónőjének síremlékét. Philip hosszas huzavona után elvállalja a feladatot (ebben közrejátszik dugába dőlő magánélete is). Ám az utazás azzal jár, hogy hátra kell hagynia emberi külsejét, és mind külsőleg, mind folyamatosan belsőleg olyanná kell válnia, mint egy chani-nak…

A könyv nekem nagyon tetszett, mikor elolvastam. Bár a külcsíny hagy kívánnivalót maga után, és az emberben előítéleteket ébreszt (főleg hogy akkor még nem is hallottam erről a szerzőről), ám mégis megéri elolvasni. Állítólag ez egy trilógia középső kötete, 1989-ben jelent meg angolul, idehaza ‘92-ben (sose értettem a hazai könyvkiadást: van olyan klasszikus, amiért már 20 éve könyörögnek az olvasók). A borító egy az egyben az angol kiadás borítója, semmitmondó de tetszetős.

Szóval csak ajánlani tudom ezt a könyvet is (főleg hogy a szerzőtől idehaza elég kevés írás olvasható). Kellemes olvasmány, érdekesen felépített világokkal (a XXI. századi Föld és a chanik jégkorszak végi világa), élő karakterek és egyáltalán nem szájbarágott mondanivaló.

Joe Haldeman: Örök háború

Már közhelyszámba megy, hogy Haldeman vietnámi tapasztalataiból építkezik, és hogy háborúellenességét hangsúlyozza a könyvével. Mindenesetre 1974-es megjelenése után Nebula- és Hugo-díjat kapott, ezzel ismerve el a regény érdemeit.

A történet a XX. század végén kezdődik. Az emberek felfedezték az ún. kollapszár-ugrást, így képesek fényévnyi távolságokat áthidalni, ám az utazás jelentős időeltolódással jár (hála az einsteini relativitás-elméletnek). A csillagok közt kóborló emberek hamarosan összeakadnak az első idegen fajjal, a taurikkal. Aztán ahogy az lenni szokott, szinte azonnal kitört a háború a két faj között. Itt kapcsolódunk be az eseményekbe: a főhős, a kiemelkedő intelligencia-hányadossal rendelkező William Mandela közlegény aPlútón történő kiképzése után egyből belekerül a háború sodrába. Az ütközetek és a köztük valós időben eltelő évszázadok alatt Mandela egyre feljebb jut a ranglétrán, és közben szinte mindenki elhull mellőle, akit ismert. A könyv története végülis a harcokról, illetve a harcok közti idő bemutatásáról szól. Megismerhetjük a háború alatt kialakult “jóléti Földet”, a gyönyörű katonai kórház-világot és végül a háborúba belefáradt “klóntársadalmat”. A regény egy igen érdekes csattanóval zárul, ami egyesek szerint elég gyengére sikerült.

A könyv első ránézésre rokonságot mutat a Starship Troopers-szel, azonban a plútói kiképzésen és a háborún kívül nem sok közös van a militarista/szadista S. T. és az Örök háború közt. A könyv a különböző korok bemutatásával érdekes ötletek tárházává válik, s a csatajeleneteket sem viszi túlzásba. Élvezetes olvasmány, mondhatni kötelező darab az SF kedvelőknek.

(Azóta elkészült a két folytatása, a Forever Peace és a Forever Free, illetve több novella és két képregény is tartozik hozzá. )

Na, régen írtam már, mert el voltam havazva beadandókkal (és még el leszek egy darabig) meg nyakig bennevagyok a Ghost in the Shell-ben is. De azért a Creideiki által kijelölt könyvek közül most jöjjön egy újabb:

A IV. évezred elején, 3017-ben járunk. Az Emberi Birodalom reneszánsza: a valaha hatalmas állam romjaiból újjáéled a birodalom, mely ismét összefogja az emberiség világait. Azonban itt is vannak lázadók: ilyen Új Chicago, ahol a MacArthur csatahajó és kapitánya, az ifjú Roderick Blaine is harcol. Végül sikerül győznie a Második Emberi Birodalomnak a lázadók felett. Ám a MacArthur nem élvezheti a győzelmet: különleges megbízatást kapnak. Egy idegen űrszondát kell elfogniuk, melynek pályája keresztezné egy csillagét. A művelet sikerrel jár. A szondáról hamarosan kiderül, hogy egy napvitorlás, melynek fedélzetén egy halott idegen lényt találnak. A csillagászok kikövetkeztetik, hogy a Murcheson Szemének nevezett csillagon túli apró nap, a Szálka lehet a lény anyarendszere. A Birodalom azonnal expedíciót indít a Szálkához, s a feladatot a MacArthurra és a Lenin csatahajóra bízzák. A fiatal Blaine parancsnok és legénysége így kapcsolatba kerül a különös fajjal, a szálkákkal, akik évezredes titkokat rejtegetnek az emberek elől, és grandiózus terveket szövögetnek.

Az idehaza két kötetben kiadott The Mote in God’s Eyes [Szálka Isten szemében] című regény két veterán sci-fi író, Larry Niven és Jerry Pournelle összefogásából született. A regényt a Pournelle által teremtett CoDominium érájába helyezték, ahol az USA és a SZU közös erővel gyarmatosította a világűrt. A két író egyedi írásmódjukat ötvözték egy igen érdekes és szórakoztató könyvben. Az első kapcsolat témája már lerágott csontnak tűnhet, de ez a ‘74-es könyv, hogy Sturgeon szavait idézzük, a “legfigyelemreméltóbb regény évek óta.” A szálkák és különös társadalmuk olyan szépen lett megrajzolva, ahogy az Niventől elvárható, aki egyedi lényeket teremtett Tales of Known Space sorozatában is (elég csak a bábjátékosokra vagy a kzinekre gondolnunk). Ez keveredik a Pournelle militarista-sci-fi-jeiből ismert akcióval (és nem hiába a szereplők nagyrésze katona). A MacArthur olyan, mint egy régi óceánjáró hadihajó, mely már sok évet lehúzott a tengeren, imitt-amott már rozsdás és többször foltozott, mégis megállja a helyét. A szereplők pedig mind élő, lélegző figurák, mégha akadnak köztük tipusfigurák is, mint a szakmájának élő tudós.

A cselekmény is igen érdekfeszítő - a szereplőkkel együtt szépen lassan a mi szemünk előtt is feltárul a szálkák bonyolultan struktúrált világa és annak minden problémája. Emellett az emberek világa is igen árnyaltan lett bemutatva: a fényűző birodalmi tisztviselők világa éles ellentétben áll Új Chicago lázongó bolygójával. Mindezek mellett megvan a kötelező szerelmi szál is.

Persze nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a könyv végére a szálkák világa teljesen megváltozik az emberek megjelenésének következtében, és a változás hosszú távon pozitív kimenetelű lesz. A MacArthur és legénysége olyan lesz, mint az Eneterprise - a béke és harmónia lehetőségét hozza el az idegeneknek.

Végül meg kell említenem az első kötet borítóját: először nem is vettem észre, hogy a képen látható csillagok és porfelhők egy szemet formáznak. Nagyon szép.

Creideiki kérésére egy összecsapott bemutató:

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

Egy Naprendszer, mely teljesen kifordult önmagából, köszönhetően a jaunt, a teleportálás megjelenésének. A magánszféra, a titoktartás és a közelekedés teljesen megváltozott, a világ tényleg összezsugorodott, bárki eljuthat akár a bolygó bármely pontjára, ha megfelelő jaunt-képességekkel rendelkezik. A három belső világ és a hét külső hold gazdasági egyensúlya is megbomlott, és a két frakció kész bármikor a másik nyakának ugrani.

Ebben a világban él Gulliver Foyle, akiről jellemzésénél ennyit jegyeznek meg: teljesen átlagember, ambíciók nélkül. Zsákutcába jutott. Ám mikor Foyle hajótörtést szenved a Nomád nevű hajón, és cserbenhagyja őt egy másik hajó, a Vorga, felélednek benne a motivációk: bosszúra szomjazik. És a bosszútól hajtva sikerül eljutnia a Tudós Nép aszteroida-világáig, ahol messiásnak nézik, arcára pedig tigris-maszkot tetoválnak. Foyle innen megszökik, és szörnyű tigris-ábrázatával visszatér a Földre.

Itt kideríti, hogy a Vorga kapcsolatban áll a világ egyik leggazdagabb emberével, Presteign-féle Presteign-nel, a Pyre nevű robbanóanyaggal, és végső soron a háborúval is. Foyle-t azonban csak a vak bosszú hajtja, és így belekeveredik egy hatalmas összeesküvésbe, majd pedig ráébred, hogy ő maga olyan erő birtokában van, ami nagyobb bármilyen fegyvernél.

Alfred Bester egyik nagy kedvencem, ugyanúgy, ahogy Tigris! Tigris! című regénye is ( angolul megjelent még Célom a csillagok [The Stars My Destination] címen is ). A XXIV. század őrült hőse, akit Monte Cristo grófjaként a bosszú hajt, bebarangolja a Földet és a Marsot, olyan dolgokat lát, amitől az olvasónak elakad a lélegzete, és mindezt nem a manapság szokásos “ezer oldalban elmagyarázom” stílusban tárja elénk a szerző, hanem pár száz oldalban. Talán ezért olyan pergő a regény, többen stílusát “barokkosnak” nevezik. A Spanyol Lépcsőn, a Fourmile-féle cirkuszban vagy a Presteign-villában játszódó jelenetek ugyanolyan képzelőerőről árulkodnak, mint a különféle szereplők: a sugárzó “koponyafej” Dagenham, a fiatal és energikus Y’ang-Yeovil, az egyirányú telepata Robin Wednesbury, vagy az albinó Olivia Presteign. Bester csodálatosan eredeti világot épített fel, mely teljesen működőképes a maga “őrült rendszerében”. Gully alakja pedig mindörökre beírta magát az SF történetébe, csakúgy, mint a regény és annak kiötlője.

Én Gully Foyle vagyok,
az öreg Terrán lakok.
A mélyűrben hányódok,
de célom a csillagok.

Még anno, mikor a sci-fi szükségletemet az általános iskola könyvtárának selejtezései során elégítettem ki, akadtam rá Wolfgang Jeschke A teremtés utolsó napja című regényére. Azt hiszem, nem akkor olvastam, különben nem emlékeznék most belőle semmire. Mindenesetre miután elolvastam megvettem a szerző MIDAS című kötetét (a Midas regény és a Meamone szeme kisregény), majd vadászni kezdtem a novelláira. Ugyanis Jeschke remek író.

1936-ban születet a Szudéta-vidéken, majd Németországba költözött és végül az NSZK-ban kötött ki. Itt a nagyhírű Heyne magazinnál dolgozott, publikált és szerkesztett. Támogatta az európai SF különböző képviselőinek megjelenését, többek közt Szepes Mária Vörös oroszlányja is nála jelent meg (khömm… SF? na haggyuk…), illetve több megrendelést adott a Boros-Szikszai illusztrátorpárosnak. Jelenleg visszavonultan él.

SF írásai közül igen sok olvasható magyar nyelven. A fenti két regénye mellett olvashatók híresebb írásai: A király és a bábkészítő; Rossz hírek a Vatikánból; Tizenkét perc és még néhány; Ozírisz országa. Az újonnan megjelenő Galaktikában is olvasható A kösöntyű és a Hasadék a hegyen című novellája. Művei kellemes stílusúak, ötletei egyediek.

A teremtés utolsó napja

A könyv három különös régészeti lelet bemutatásával indul, melyeknek a tanulmányozása során az emberiség ráébred, hogy a földtörténeti régmúltba időutazók kerültek és különböző nyomokat hagytak maguk után. A könyv szereplője egy tengerésztiszt, akit egy titkos projekt keretében visszajuttatnak a múltba, pontosabban a még víz nélküli Földközi-tenger medencéjébe. Az ide különböző “szórásban” érkező emberek feladata eredetileg az volt, hogy a Közel-Kelet olaját hatalmas vezetékeken az Északi-tengerhez vezessék, de a körülmények miatt ezt félbehagyták. Ugyanis mind az oroszok, mind az arabok megsejtették, mit is csinál az USA, és ők is készítettek saját időgépeket. Így tehát mindennapossá váltak az arab vadászpilóták támadásai és az összecsapások a különböző katonák között. Hősünk az egyik utolsó ember, aki a jövőből érkezik, így ő már ebben a kaotikus állapotban kénytelen berendezkedni az életre.
A regény nagyon élvezetes, a legjobb jelenet, amikor a különböző párhuzamos jövőkből érkező emberek mesélnek egymásnak. Van ember Izrael egész Közel-Keletet uraló országából és a spanyolok által a Missisippi keleti részén tartott USÁ-ból, sőt, a könyv végén még a Bárány Országa is megjelenik, mint egyfajta Hatalmas Keresztény Birodalom.
Csak ajánlani tudom mindenkinek, nem egy szokványos időutazásos könyv.

MIDAS - Avagy a test feltámadása

A közeljövőben Peter Kirk NASA űrhajós különös játszmába keveredik. Bár ő csak nyugodtan akart pihenni a háború sujtotta Ceylonon, barátja, Andrew halála után azonban ez a terve dugába dől. Ugyanis Andrew üzeneteket hagy neki, s Peter kénytelen a rejtély megoldásába bonyolódni, ahol biotechnológia, klónozás, politikai csatározások érik egymást, s mindeközben az “élet” kérdésköre kapja a legnagyobb hangsúlyt.
Jeschke ebbe a regénybe rengeteg ötletet sűrített. Érzékenyen mutatja be a Nyugat behatolását az arab világba és Ázsiába, a terrorimust, a napenergia alkalmazásának lehetőségeit, a klónozás etikai problémáit és néhány egészen egyedi alkalmazását. SF ínyenceknek kötelező darab!

Meamone szeme

Az emberiség, miután elpusztította a Földet, űzött vaddá vált, ami sáskaraj módjára feléli az elé kerülő világokat, génmanipulációval benépesíti a legzordabb világokat is, hogy miután learatta a proteinforrásokat, továbbálljon.
Ilyen világ a Meamone gázóriás két holdja is. A két hold folyamatos gravitációs haláltánca közt az egyik sivatagi világon kupolavárosokban élő emberek a másik világ élőlényeit “takarítják be”. Ebben a környezetben éled öntudatra egy “karmos”, egy mesterségesen létrehozott hajtó, melynek az a feladata, hogy óriási bálnaszerű lényeket tereljen a vadászokhoz. A karmos szemén át látjuk a végítéletet élő holdat, és annak egyedi lényeit. Mindeközben a kupolaváros urának lányában felélednek a Platini család nőágának ősi telepatikus ereje, mellyel a Galaxisban szétszóródott emberek képesek kommunikálni egymással, s ezáltal képes kapcsolatba lépni a karmossal, melybe titokban a család génjei kerültek.
Hihetetlen vízió az ökológiai katasztrófáról, mely Damoklész kardjaként leng az emberiség feje felett. Itt is előkerül az “én” kérdése, akárcsak a MIDAS-ban. Magával ragadó rövid történet, mely hazájában több elismerést is kapott.

Szóval Jeschke nagyon jó író! Tessék olvasni!

Környezetemtől mindig megkapom a “mi a fene az az acélpatkány…?” kezdetű, végül értetlenkedésbe fulladó kérdést. Nos, úgy döntöttem, fényt rántok a titokra, ami nem is titok, csak jópáran (azért remélem, nem olyan sokan) elfeledkeztek erről a klasszikusról.

Sikamlós James Bolivar DiGríz nem egyszerű figura. Egy olyan Galaxisban, ahol a bűnözés szintje leredukálódott a hirtelen felindulásból elkövetett pofonokra, ő testesíti meg a nagybetűs bűnözőt. Persze ne gondoljunk itt valami pitiáner szélhámosra: Jim nagyban játszik. Éppen egy jól megérdemelt bűntény után fut a bőréért, amikor váratlanul olyasmi történik vele, amire sosem számított: elkapják. Ám a története még csak most kezdődik. Az őt kézrekerítő ügynökséget ugyanis az az Inskipp vezeti, akire maga Jim is felnéz mint bűnöző. És ahogy Inskipp rablóból pandurrá vált, úgy kell Jimnek is átavanzsálnia szuperbűnözőből szuperügynökké, aki a hozzá hasonló “acélpatkányokat” üldözi és vagy letartóztatja, vagy átállítja a “jó” oldalra. Már az első ímmel-ámmal vállalt megbízatása is komolynak ígérkezik: valaki egy csatahajót épít egy eldugott világon, és ezzel kivívja a békés Galaxis rosszallását. Jim persze rájön a trükkre és már ott van, hogy elfogja a renitenst, de az egy váratlan fordulattal átveri őt és meglóg előle. És ekkor éri Jimet a legnagyobb meglepetés: a mesterbűnöző ugyanis egy angyali nő, Angelina, aki ördögien gonosz.

Mondanunk se kell, Jimnek azonnal felpiszkálja a dolog az érdeklődését, sőt, azon nyomban bele is szeret ebbe a nőbe, függetlenül attól, hogy az az adandó alkalommal lelövi…

Harry Harrison különös és magával ragadó történeteiről ismert (Bill, a Galaktika hőse, Technikolor időgép, Halálvilág), leghíresebb sorozata azonban a Rozsdamentes acélpatkány, mely 10 regényből és a You Can Be the Stainless Steel Rat: An Interactive Game Book című kiadványból áll. Megismerhetjük Jim történetét bűnözőként és bűnüldözőként. Nekem az egyik kedvencem, sajnálom, hogy csak két könyvet adtak ki magyarul (egy harmadik ott csücsül a merevlemezemen, de nem tudok rá időt szakítani).

“A társadalom most vasbeton és keményacél. Alig akad rés az illesztések között. Patkány legyen a talpán, aki megleli őket. Ebben a közegben csak acélpatkányok boldogulnak.“

Poul Anderson: A nagy keresztes hadjárat

“Az Úr 1345. évében a báró, Sir Roger, III. Edward királyunk és az ifjú herceg seregébe toborozta az embereket. Akkoriban a francia uralkodóval álltunk hadban. A gyülekezőhely Ansby volt. Május elejére a sereg teljes létszámmal meg is érkezett.”

Így kezdi a krónikás a csillagközi keresztes hadjárat történetét elmesélő krónikás Poul Anderson különös és szórakoztató regényében. A százéves háborúba igyekvő angolok előtt leszáll egy idegen űrhajó, mely azzal a céllal érkezett, hogy leigázza a primitív földlakókat. Ám Sir Roger és bátor harcosai sikeresen elfoglalják a csillaghajót, és azt a hitetlenek ellen akarják használni a Szentföldön. Azonban a foglyul ejtett idegen ármánykodásának köszönhetően a keresztesek és egész Ansby lakossága (akik jó keresztényekként követni akarták a lovagokat a Szentföldre a megváltásért) az idegenek egy távoli planétájára repül.

Azonban a az idegenek legnagyobb megrökönyödésére ravasz és kitartó emberek maroknyi csapata középkori fegyvereikkel, cselszövéssel és szövetségkötésekkel lassan megkezdi átvenni az uralmat az idegenek birodalma felett.

Ez a néhol vicces, könnyed kikapcsolódást nyújtó könyv remekül kombinálja a középkori lovagvilágot a “fejlett idegenek” világával: a lovagok trabucher-rel (hatalmas katapultszerkezet) ostromolják az idegen városokat, majd fejlettebbnél fejlettebb fegyvereket szereznek, végül a “démonok” ellenségeivel is szövetkeznek. Persze a keresztes hadjáratban rájuk csak ideig-óráig van szükség.

Aki látta a könyv (véleményem szerint) pocsék filmváltozatát, annak kötelező elolvasnia az eredeti regényt, mely mérföldekkel jobb annál a borzalomnál. Persze mindenkinek csak ajánlani tudom, remek olvasmányt nyújt, emellett kicsit feléleszti a lovagkor romantikáját is az emberben.

És a vége nekem külön tetszik, mikor az űrbéli “királyságra” a jövőben rálelő emberek találkoznak az ottani emberekkel (SPOILER ALERT!!!)

“Arca felragyogott.
- De most minden a feje tetejére állt. Ti találtatok meg minket! Ez csodálatos! Had tudjam meg: a Szentföld megszabadult végre a pogányoktól?
- Nos… - mondta Yeshu haLevi kapitány, az Izraeli Birodalom hűséges polgára - igen.”

Könyvbemutatóként egy részlet az egyik sci-fi szemináriumomra készített referátumomból. A téma Arthur C. Clarke és a vallás kapcsolata, és ebben jelenik meg az egyik leghíresebb és talán legjobb regénye, A gyermekkor vége. Íme:

“Transzcendencia

Clarke írói munkássága során, csakúgy, mint barátja, Isaac Asimov (a Robotika Három Törvénye), „szert tett három törvényre” (ha szabad így fogalmazni). Ezek közül a leggyakrabban emlegetett az un. Harmadik Törvény: „Egy kellőképpen fejlett technikai megoldást már nem lehet megkülönböztetni a varázslattól.” Ha belegondolunk, ez igaz, hisz mit jelent egy afrikai bennszülött számára egy fényképezőgép, vagy a repülő? Ez a tézis Clarke-nak már a korai műveiből visszaköszön, és végig meg is marad írásaiban. De végiggondolva felvetődik a kérdés: egy bizonyos technikai fejlettségű civilizáció rendelkezhet-e isteni hatalommal, és akkor nem lehet-e őket „Istennek” tekinteni? Ez a probléma Clarke-ot is több regényében megihlette.
Az egyik leghíresebb regénye, A gyermekkor vége lényegében arról szól, hogyan válik az emberiség egy magasabb fejlettségi fokon álló entitássá, egyfajta „Főértelemmé”. A regényben az emberi fejlődésbe beavatkozó idegenek, a Főkormányzók terelgetik fajunkat a fejlődésnek ebbe az irányába*. Pár generációval a Főkormányzók megérkezése után megjelennek olyan gyerekek, akik különleges, „természetfeletti” képességekkel bírnak, képesek gondolatban több ezer fényévet bejárni, és olyan világokra eljutni, melyeket még a Főkormányzók sem ismernek (akiknek egyébként nem ez az első bábáskodásuk egy fajnál). Végül az évek során az emberiség átalakul, és többé már nem nevezhető homo sapiensnek. Ez a könyv egy grandiózus látomás, mivé válhat az értelem, ha kiállja az Univerzum évmilliárdjait. (Több SF sztoriban megjelennek az ilyen „anyagtalan entitások”, elég a Star Trekre gondolni.) Másfél évszázaddal a Főkormányzók érkezte után azok kénytelenek távozni, hisz már ők maguk is veszélybe kerültek. Egy kvázi új „Isten” próbálgatja erejét, és ez olyan, mint mikor egy gyerek játszik, és véletlenül eltapos pár hangyát. Végül ez az új entitás felemészti a Földet.
„Bár nem értettem, láttam, mivé vált a fajom. […] Talán ezt próbálták szavakba foglalni a régi vallások. Csak éppen félreértették az egészet: rettentő fontosnak tartották az embert, holott mi csak egyetlen faj vagyunk – ti tudjátok, hány között? Most azonban valami olyasmi lett belőlünk, amivé ti sohasem válhattok” mondja az utolsó ember a Főkormányzóknak.

* A Főkormányzók egyébként pontosan úgy néznek ki, mint ahogy a képzelet az ördögöket megrajzolta, szarvakkal és szárnyakkal. Ahogy egyikük magyarázza, azért van meg az emberi fajban a kollektív félelem tőlük, mert jövőbeli tettük, vagyis hogy jelen voltak az emberiség „pusztulásánál” emlékként vetült ki a múltba. Kacifántos okfejtés, mely az idő bonyolultságára épít.”

Röviden ennyi.

Takami Kósun: Battle Royale

Kultregény. Önkényes vérfürdő. Ezek és ehhez hasonló megjegyzések születtek a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó regényről, melyet hazájában alig akartak megjelentetni. Miért?

A sztori címében utal a pókerre (royal fluss - akinek ez van, az mindent visz) és a pankrációnak azon válfajára, ahol egyszerre több pankrátor van a küzdőtéren, és bárki bárkit támadhat.

Na valami ilyesmi történik a mi kis alternatív jelenünk Kelet-Ázsiai Köztársaságában. A diktatórikus kormány programja keretében minden évben kiválasztanak egy középiskolai osztályt, melyet egy elkerített/elhagyatott területre szállítanak. Itt mindenki kap valamilyen fegyvert (a bambuszrúdtól az UZI-ig bármit véletlenszerűen), egy nyakörvet, mellyel követni lehet őket (és adott esetben likvidálni). Aztán mindenki mehet, amerre lát: a cél, hogy csak egy ember maradjon életben. Persze kezdetben kisebb csoportok szerveződnek, és jópár fiatalban felvetül a szökés lehetősége, de az idő és a játékosok száma rohamosan fogy. És a könyv végén, sok furduló után sor kerül a nagy leszámolásra és a várható/váratlan/valótlan befejezésre.

Az osztály tanulói közt megtalálható az összes típusfigura: a “jókislány”, az osztálytitkár, az élsportoló, az osztály “kurvája”, a kövér gyerek, a pszichopata, a szabadlelkű rocker és még sokan mások. Sokan sablonfigurák, akik csak a halottak számát növelik. Aztán (saját véleményem is ez) nagyon idegesítő, hogy a szerző olyan naturalista részletességgel ecseteli a halálokat, hogy az olvasó gyakran kénytelen megállni és nagy levegőt venni. Továbbá ami nekem különösen szemet szúrt, hogy ugyanazokat a gondolatokat, majdhogynem szórul szóra megismétli több szereplőben. Ami elsőre lejön, nem hiszem, hogy azt még többször meg kéne magyarázni, főleg, ha ugyanabból a szemszögből vizsgáljuk.

Végül a regény túlontúl hosszú. A felében is élvezetes lett volna. Mindenesetre jót tesz neki, hogy kitér a diktatúra működésére (bár nem egy 1984). Végeredményben ez egy élvezetes könyv, aki bírja a vért, annak egyszer megengedhető, és isten tudja, esetleg be is jönne neki.