Vlagyimir Szorokint a kortárs orosz próza olyan nagyságai közt szokták emlegetni, mint Nabokov vagy Pelevin. Ő az, aki könyveivel sorra veri ki a biztosítékot a konzervatív olvasóknál és kritikusoknál, aki az orosz hivatalos irodalom “nagy ellensége”, ennek ellenére világhírű és közkedvelt szerző.
“A törvény és a rend - ez volt és ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve.”
Az opricsnyik egy napja. 2023, valahol Moszkva környékén Andrej Danyilovics Komjaga kábultan ébred. Ezzel kezdetét is veszi az ő egy napja, az övé, az opricsnyikok egyik kiválóságáé, aki az újjászületett cári Oroszországot és annak Uralkodóját szolgálja, Szóval és Tettel. Az ő szemén át követjük végig útját, ahogy kutyafejet tetet vörös Mercijének elejére, felakaszt egy kegyvesztett nemest, megerőszakolja a feleségét, egyezkedik a kínaiakkal, drogkábulatba esik, végignéz egy lincselést, és még hasonló dolgokban vesz részt. Hisz ez az opricsnyikok dolga! Ők a cár keze, akik odacsapnak, ahova kell, lesújtanak az ellenségre, legyen az idegen vagy honfi.
Mintha újraélnénk a XVI. századot. Újra élnek a Prikázok, a nemesség, újra a karhatalom rémuralma érvényesül, az országot Fallal vették körül. Európa dekadens hely, ahol csak az arab cyberpunkok élnek meg, Kína újra Mennyei Birodalom, és Oroszország Anyácskában nyugalomban érnek a kalmükök, cserkeszek, karélok, csecsenek, mansik, oszétok, és minden más nép. Minden szép és jó - legalább is Komjaga szerint. Ő, aki opricsnyikként bármit megtehet és megszerezhet - akár tiltott dolgokat is - az ő világképében minden tökéletes. Az Uralkodó bölcs, mert kivezette szeretett hazáját a “vörös és fehér zavaros időkből”, az opricsnyikok derék harcosai a hazának, akik a Rend szavával és a Törvény öklével sújtanak le, a nép boldog, az élet jó. Ennek ellenére mindenki korrupt, Oroszhon ha nem is a Nyugattól, de Kínától függ, mindenkit elnyomnak, félelem tartja egyben az államot. 
Ez a diktatúra pont olyan, mint anno a kommunizmus - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy Sztálinról szóló dicshimnuszt szóról szóra átvesz a szerző az Uralkodóra vonatkoztatva. Itt az opricsnyikok legnagyobb ellensége nem a hazaáruló ellen, hanem a prikázok és a konkurens tisztségviselők, akikkel többször is összetűzésbe kerülnek.
Szorokin, aki a Jég-trilógiával lett ismert, ebben a regényben nem a sci-fit teszi meg központi témává. Az csak arra jó, hogy érezzük a kontrasztot. Újra itt van a feudalizmus, és újra itt az önkény (amiből Oroszországnak mindig is kijutott). Ha előkerül valami újítás - pl. az aranyhalak vagy a modern “holografikus telefon” - az csak annyi, hogy megemlítik, nem tér ki rá a szerző. Minden természetes, az új és a régi is. És épp ez az, ami sajátos ízt ad a regénynek. Hisz olyan dolgokat látunk, amik elsőre évszázadosnak tűnnek - aztán rájövünk, hogy ez megy a mai világban is, csak nem vesszük észre. Legfeljebb nem opricsnyiknak és Uralkodónak hívják a “gonoszokat”. A könyv kegyetlen, erőszakos, van itt minden, ami elidegenítheti az olvasót, de mi csak sodródunk tovább, a torkunkat szorongatja ez a légkör, az elvakultság, a harag, a lenézés. És még van tovább is, még, még, megállíthatatlanul. Hisz ez csak egy nap az opricsnyik életéből. Mennyi fájdalom és elnyomás létezhet ott, ahol ilyen egy nap? És milyen világ létezik ott, ahol egy szerző ilyen könyvet ír? És milyen világ létezik ott, ahol az olvasó azonosulni tud egy ilyen regénnyel?
Napjaink leghíresebb japán szerzője, a világszerte népszerű Murakami Haruki talán legismertebb regénye, a Világvége és a keményre főtt csodaország (Szekai no ovari to hádoboirudo vandárando, 1985) egy több szinten értelmezhető, nagyszabású és kísérletező mű, mely méltán lett rengeteg pozitív hangú műelemzés tárgya.
A Világvége ezzel szemben egy furcsa városban játszódik. A hatalmas fallal körülvett világba jövevény érkezik, akinek először meg kell válnia árnyékától - lelkétől -, majd az elhalt egyszarvúak koponyájából régi álmokat kell kiolvasnia egy könyvtárnak nevezett helyen. Névtelen főhősünk lassan megismeri a várost, annak különös lakóit, feltárul előtte a maga nemében tökéletes, mégis tökéletlen világ. De hamar rá kell ébrednie: ebben a világban csak lélek nélkül lehet boldog, ehhez viszont meg kell halnia az árnyékának.
Az egész azzal kezdődött, hogy volt egy Kilgore Trout nevű ismeretlen sci-fi író. Illetve nem is volt, csak Kurt Vonnegut fejében. Illetve a regényeiben. Illetve egy másik valóságban. Mindegy is az most. Szóval, volt ez a Kilgore Trout. Nem volt valami ismert, írásai általában pumás magazinokban jelentek meg ( persze a puma nem az az állat, de ez most nem lényeges ). Ám egy napon érkezett egy levél Mr. Elliot Rosewater-től, melyben meghívták a mi kis sci-fi írónkat a Midland City-ben megtartandó művészeti kiállításra. Mindezzel nem lenne semmi probléma. De ugyanebben az időben, Midland City-ben egy bizonyos Pontiac-kereskedő, Dwayne Hoover a testében lévő vegyszerek hathatós támogatásával épp megőrülni készül. És a végső katartikus őrülethullámot pont Trout egyik regénye fogja kiváltani.
Miért bánt úgy sok amerikaival a kormány, mintha papírzsebkendőként eldobható volna az életük ? Mert a kitalált történetekben a szerzők rendszerint így bántak az epizódszereplőkkel.
Macska macskának farkasa. Legalább is ebben a remek regényben. A török származású német szerző, Akif Pirincci Bársonytalpon oson a halál (eredetileg: Felidae) című könyvének főszereplője Félix, egy még talán az embereknél is intelligensebb macska. De nehogy azt higgyük, hogy Félix valami csodalény: nem, a macskák nemzetsége intelligens, mindössze Félix még náluk is intelligensebb. Főmacskák épp új otthonba költözik – egy romos házba, melyről hamarosan kiderül, hogy évekkel ezelőtt klinikaként működött és borzalmak színhelye volt. De Félixnek nem igazán van ideje megismerkedni a régmúlt szörnyűségeivel, hisz a jelen is szolgál eléggel: közvetlenül az első napon egy meggyilkolt macskát talál a ház mögött. Ráadásul a gyilkos a jelek alapján nem más, mint egy másik macska! Ez a tény hihetetlenné teszi az egész történetet, hiszen macska nem öl macskát, pláne nem ilyen kegyetlenséggel. Nyomozóvá átavanzsáló főmacsekunk kutatni kezd a rejtélyes bársonytalpú gyilkos után, közben pedig egyre többet tud meg a majd egy évtizeddel ezelőtti eseményekről, melynek árnyéka még ma is rémséges sötétséggel vetül a negyed macskalakóira.
A film egy meg nem határozható tengerparti városban játszódik. A környezet, a házak és az eszközök mind valamikor a jelen idejére teszik a cselekményt. Azonban történet valami. Pár évvel ezelőtt eltűntek a képek. Se a tévékben, se a monitorokon, semmilyen kijelzőn nincsenek képek. Az információs társadalom egy csapásra összeomlott. A civilizáció jelenleg vegetál, próbálja újrakezdeni. Hogy mi okozta a katasztrófát, nem fontos, a film nem is ad válaszokat - maximum bugyuta összeesküvés-elmélet kerül szóba, amit a szereplők is csak kinevetnek. Ebben a lassú és csöndes világban él a főszereplő három fivér. A legidősebb, Henrik (Terhes Sándor) álmatlanságban szenved, főleg öccse, Vilmos (Rátóti Zoltán) gyerekeire vigyáz, vagy erős altatókkal tömi magát. Vilmos egy széteső házasságban él, csak a lányai tartják benne a lelket. A harmadik fivér, Ottó (Hajduk Károly) amolyan tengődő fiatal, egyszerűen csak sodródik a merevgörcsben élő világban. Azonban ezt a statikusságot egy véletlen baleset töri meg: Vilmos egy veszekedés során véletlenül megöli a feleségét. A fivérek titokban elássák a holttestet, és innentől minden elmozdul, a cselekmény pedig lassan el kezd folydogálni.
információs társadalom. Nincs információáramlás, az egyetlen ilyen forma a pletyka és az eltűntek fala. A tévé mint olyan viszont még így is kulcsszerepet játszik: van, hogy csak nézik a sötét képernyőt, a fiatalok arról beszélnek, milyen volt a tévé előtt enni, ésatöbbi. Látni, hogy Vilmos “pótmamának” használta a tévét, hisz se ő, se a felesége nem tudnak mit kezdeni a lányokkal - a nő maga meg is őrül kissé a televízió elnémulásától. A legdurvább eset azonban Henriké: ő a tévé nélkül nem tud elaludni, és félő, hogy ebbe belehal. A film kissé nehezen emészthető, a történet itt sem kap nagy szerepet. Mindenesetre vizualitása miatt könnyen megragad az emberben, melankolikus, halálhangulata miatt mélyen beivódik az emberbe. És noha nehezen dekódolható, a mondandó főbb vonala közérthető, és igen érdekes ahhoz, hogy legalább egyszer megtekintsük a filmet.
Rocky Bailey a legjóképűbb, legjobb alkatú fickó az egész nyugati parton. Úgy vonzza a nőket, mint villanykörte a lepkéket. És olyan hévvel próbálja levakarni magáról őket, mint más a kutyapiszkot a cipője talpáról. Na nem azért, mintha Rocky nem szeretné a nőket, ó, nagyon is! Csak hát Rocky fiú állhatatos ember, és elhatározta, hogy húsz éves koráig semmi szex, csak a sport és a testépítés - nem hiába lett ő Mister Los Angeles. Azonban mindez felborulni látszik, amikor egy este Rockyt elrabolják, és arra kényszerítik, hogy feküdjön össze egy csinos szőkével. Persze főhősünk kitart, így más módon ütik nyélbe a dolgot elrablói. Azonban alig szabadul hősünk, máris újabb kalamajkába keveredik, amikor kedvenc bárjában holtan találnak egy fickót. Persze ő és barátja, Gary Kilian, a Californian Call újságírója azonnal nyomozni kezd az ügyben. És ekkor kezdődik csak a java! Kiadós bunyók, tökéletes alakú nők, bivaly gorillák, autós üldözés, baró jazz és még sorolhatnánk. Mind emögött pedig egy óriási összeesküvés, ami talán a világ sorsát dönti el. Talán. De nem biztos.
A kurta kis regény története elsőre pofonegyszerűnek tűnik. Wolf, az érett férfiember egy titokzatos Gépet épít, mellyel az a célja, hogy elveszítse emlékeit. Ebben segítségére van alkalmazottja-barátja, Lazuli. A könyvben szerepel még Wolf felesége, Lil, és Lazuli szerelme, a kissé egyszerűnek mondható Árpidinka, valamint Dupont szenátor, Wolf öreg kutyája. Mindez azonban egy igencsak különös környezetben játszódik. A Gép körül piros fű virágzik, Dupont nem csak hogy beszél, de nyávog is, a dolgok élőlényként viselkednek - a kiürült üveg pl. magától felszívódik -, a közeli város pedig a legbizarrabb helyek egyike az örömnegyedével és véres játékaival. A kazamatákat táncoló szerecsenek lakják, a villámok pedig - a lehető legtermészetesebb módon - úgy tüntetnek el komplett szobákat, mintha soha nem is léteztek volna.
“Boldog vagyok. Értik? Nekem már nem kell értenem. Tökéletes a boldogságom, vagyis vegetatív, és ezek lesznek az utolsó szavaim. Kapcsolatba lépek… visszatérek az ősforráshoz… Ha élek, és mégse vágyok semmire, akkor már nem kell intelligensnek lennem. Megjegyzem, így kellett volna kezdenem. […] Működöm. Minden egyéb bakfitty. Most szépen beállok a sorba. Szeretem magukat, lehet, hogy ezután is érteni fogom, hogy mit beszélnek, de mondani semmit se fogok. Én megkaptam a vapitimet. Találják meg a magukét!”
És valóban. A könyvben felbukkanó zenék - Brian Eno, Patti Smith, Kraftwerk, Mozart, egyenlítői soul, rock, kakofonikus hangzavar és bennszülött ritmusok - még álomszerűbbé teszik ezt az amúgy is álomszerű világot. És ha mindez nem lenne elég, a regény 1991-es megjelenését követően a Napoleon Boulevard zenekar készített egy lemezt Egyenlítő Magyar Afrika címmel. A lemez számai igen szépen illeszkednek a könyvhöz, dallamosak, egyszerre európaiak és afrikaiak, varázslatosan ismerősek és idegenek, akárcsak a könyv maga.
Ezeknek a változásoknak az egyik aspektusa, hogy úgy döntöttem, egy időre felhagyok a sci-fi-vel. Könyvek tekintetében - mint ahogy az a korábbi bejegyzésből is látszik - a kortárs szépprózára nyergelek át. Van mit bepótolnom: Marquez, Eco, Kundera, 
Az egyik szál hőse, a tizenöt éves Tamura Kafka apjától oidipuszi átkot örökölt, és inkább a menekülést választja sorsa elől, elhagyja a szülői házat, és a távoli Sikokuba megy. Hamarosan a Takamacu városban lévő magánkönyvtárba viszi az útja, ahol egy majd 30 éves esemény szelleme kísért, és az ott dolgozók, az idős Szaeki asszony és a különös Ósima talán még a könyvtárnál is furcsábbak. A szereplők, mintha csak a Végzet űzné őket, rövid, ám annál viharosabb ismeretségre tesznek szert, és a legkülönfélébb dolgok esnek meg velük, miközben az élet nagy kérdéseiről szóló diskurzusok röpködnek a levegőben, mint a varjak a kopár szántás felett.
Ma befejeztem az Állatfarmot, hála a betegségemnek, ami tegnap az ágyhoz szögezett. Nem akarok sokat írni a könyvről, ami letaglózó erejű. Olyan igazságok vannak benne, amiket a mai kor emberének is meg kéne értenie és meg kellene szívlelnie. Ahogy a disznók a könyvben, a fejesek a kommunizmusban, úgy bizonyos csoportok manapság is megvezetik a népet. Vonatkoztassunk el egy picit a kommunizmustól. Mindig lesznek birkák, Bandik és Benjámikon, ugyanúgy, ahogy Napóleonok, Süvik és Hógolyók is. Orwell igen éles eszű ember volt, igaz, meg is élt sok mindent, és csalódnia is kellett jó pár ideológiában. Erről árulkodik nem csak az Állatfarm, de más művei is. Viszont ha csak ezt az egy művet tette volna is le az asztalra akkor is fennmaradt volna a neve.
Különvélemények