Sokat gondolkodtam h megírjam-e ill. hogy kitegyem-e. Nem én találtam fel a spanyolviaszt, de ez már úgy nyomott egy ideje. Lehetett volna kicsit irodalmibb, de ez a téma mindig felidegesít. Szóval lesz ami lesz.
Én azok közé a hülyék közé tartozom, akik mindig beleütik az orrukat olyanba, amibe nem kellene. Hiába, ez vagyok én. Most is valami olyasmibe fogok, amihez lehet, hogy semmi közöm. Persze ez hülyeség, majd elmondom, miért.
Nos, mint az sokan már sejtik, idén is nekiállok és szépen sorra veszem a Zsoldos Péter-díjra jelölt műveket. A regények közül négyet már olvastam és véleményeztem. A fennmaradó négy közül csupán hármat fogok elővenni, ugyanis véleményem szerint a Vámpírkard című írást a zsűri rövid úton kizárja (ha nem, akkor én kérek elnézést). A kisregényekkel most nem foglalkozom, hisz mint kiderült, három nevezővel nem osztják ki idén a díjat (nagyon helyes :egyetértőbólogatás: ). Az 53 jelölt novellát viszont szándékom szerint hiánytalanul végigvenném. Értelemszerűen (és az egyszerűség kedvéért) először a regényeket, aztán a novellákat veszem elő.Ennek az egésznek ugye tavalyról van előzménye, amikor egy másik blogon a jelölt novellák közül 24-et néztem végig. Bár akkor nem történt semmi komolyabb incidens ennek kapcsán, azért volt olyan reakció, ami elfogultságról beszélt. Továbbá az elmúlt fél évben több helyről is érkeztek olyan reakciók, amik hasonlót hangoztattak. Természetesen hiába mondogatnám, hogy engem nem érdekel, egy-egy mű ki fia borja, hogy engem az írói teljesítmény érdekel, és nem a szerző elleni támadás az, ha a művéről negatív hangnemben szólok. Hiába mondanám, hogy amikor azt írom egy regényre, hogy buta, akkor azt halálosan komolyan gondolom, vállalva a véleményem okozta hullámokat. Lehet rólam is sok mindent mondani. Mindössze az olyan dolgokért kapom fel a vizet, amikor infantilisnek, hülyének, szűk látókörűnek, rosszindulatúnak, manipulatívnak és hasonlóknak neveznek, amikor el akarják hitetni velem, hogy bizony én voltam a gonosz rossz, aki magával a patás Ördöggel cimborál. Ha kiforgatják a szavaimat, és azt fordítják ellenem azt még inkább utálom.
De ezzel át is eveztünk egy másik vízbe. Pontosabban egy pocsolyába. A magyar SF pocsolyájába.
Hogy milyen is ez a pocsolya? Olyan mint a többi: vannak benne kisebb és nagyobb halacskák (ebi- és normálisak is). Van, aki csak a fejét dugja be ide, van, aki teljesen elmerül benne (és van, aki csak a hátsó felét dugja ide, de ezt most hagyjuk). Sokan vannak, akik az iszapba temetik a fejüket, és azt hiszik, egy tengerben vagy egy óceánban vannak. Hogy ők a nagy halak, ők diktálnak, és amit ők mondanak, az úgy van jól. Aztán van néhány ebi- és másmilyen hal, akik viszont tisztában vannak vele, hogy ez csak egy pocsolya. Koszos kis víz, ami korántsem az a virágzó, tiszta vizű tó, aminek sokan hiszik.
Személyeskedhetnénk, persze, ahhoz nagyon értünk. Nem vagyok öreg róka (sem öreg patkány, bár amióta a nickemet is leszólták erősen gondolkodom hogy megváltoztatom csótányra, az sokkal hangulatosabb), tudom hogy sok mindent nem láttam. De láttam eleget.
Tudjátok, túl sok az SF próféta és irgalmas szamaritánus errefelé. Lassan annyi lesz, hogy nem lesz, akit követőjükké fogadhatnak. Nem kívánok beállni ebbe az illusztris sorba, de pár dolgot már régóta szeretnék kiböfögni magamból. Mondjuk, részeg vagyok, és ez egy kocsmapult, OK? Bármi, amit mondok, nem használható fel ellenem a bíróságon, vérpadon, statáriális és hadi törvényszéknél, bitónál, kivégző osztag előtt satöbbi. Ezeket csak úgy mondom, nem is tudom, miket beszélek.
Na szóval és tetvel!
Kezdjük monnyuk ott, hogy milyen is a mai magyar SF irodalom. Már ha szabad ezt a szót használni. Azt ugye minden kis bakfis tudja errefelé, hogy az SF nem minőségi jelző. Van itt minden a dugós-űrszörnyes förmedvényektől a nagyondenagyonmély gondolatiságot megcélzó írásokig. Ez így helyes, panem et circenses, akinek meg ez nem elég, olvasson Goethét és kussoljon. Na de nem is evvel lenne itt a probléma.
Hogyan is nyúljunk hozzá a témához, lássuk csak, lássuk csak… Asszem így.
Vegyük Asimovot. Alapítvány, három robottörvény, Elijah Baley. Ezek mint faszásak. De Asimov 20 éve halott. Legnagyobb művét, az Alapítványt 70 éve írta. Namármost. Ha valakit azért kiáltunk ki ma nagy SF írónak, mert olyat ír, mint Asimov 70 éve, az okés? Persze, írjon úgy, ha ez megy neki, mindig lesz, akinek bejön majd mondjuk Balzac vagy Petőfi. De nehogy már ez legyen a legjobb, amit a magyar SF ki tudjon termelni magából! Térjünk már észhez! Odakint a cyberpunk is kifújt már több mint két évtizede. Dan Simmons non plus ultra Hyperionja is 20 éves! És mit csinál a mai hazai SF szerzők többsége? Ennél is régebbi téglákból építkezik. Lehet azt mondani, hogy „hádeháde nekünk nem voltak nagy íróink, meg hádeháde!” Kit érdekel? Olvastatok Bestert? És Vonnegutot? Vagy valami kortársat, mondjuk Egant? Ott a példa! Még ha nem is tanul meg az ember ánglisul (bár manapság egyre kevesebben vannak ezzel így), akkor is egy valag olyan SF-t tud beszerezni (főleg mostanság, amikor a kiadók annyi témába vágó írást dobnak piacra, hogy nem győzzük venni, sőt, olvasni sem!), amiből elleshet ezt-azt. Ne tessék félni a modern témáktól, a kísérletezéstől, a sablonok elvetésétől! Vagy ha sablonokból is dolgoztok, akkor próbáljátok meg azt úgy használni, ahogy előtte nem nagyon. És senki ne jöjjön azzal, hogy már mindent megírtak! Frászkarikát. Ahány ember, annyi könyv.
És akkor rá is térhetünk egy másik témára. Az olvasóra. Hogy mi is ez az állatfaj? Amiből a kiadók élnek. Meg akikből az írók (is) szeretnének megélni. Namármost. Nem kéne tiszteletben tartani az olvasót? Pardon, helyesbítek: nem kéne figyelni az olvasóra? Monnyuk írok egy könyvet. Azt mondják rá, hogy nem az igazi. Ki a hibás? Az olvasó, mert nem értette meg? Vagy esetleg, horribile dictu, az író? Persze nem beszélhetünk itt ilyesmiről, hogy hibás. Így jött neki össze, nem tehet róla. De ettől még ne (már elnézést) szarjunk az olvasó nyakára. Nincs olyan, hogy rossz olvasat. Nincs meg nem értett zseni. Nincs olyan, hogy hülye az olvasó mert nem értette meg. Ahány ember, annyi könyv. Ez egy rossz berögződés, hogy egy műnek csak egy olvasata létezik, és az a Szentírás. De mielőtt nagyon elragadtatnánk magunkat, álljunk meg egy percre. Ezek szerint nem is lehet megmondani egy könyvről, hogy „jó” vagy „rossz”? Na itt lép be a tehetetlenség elve. Tudjátok: amerre a tömeg húz. Ugyanis az SF író nem a szűk bölcsészrétegnek ír, akik vaskos ókuláréjukban örömködnek egy-egy írói kikacsintásnak. Ha nekik akar írni, írjon mást. Vannak ilyenek, Vonnegut meg hasonló. Ha meg végképp nem érti őt a közönség, írjon posztposztposztmodernt.
Nem az az író, akit kiadnak, hanem akit olvasnak.
(Egyébként szerintem a hazai SF élet szereplői örüljenek, hogy az SF olvasók nagy része nem is követi figyelemmel az itt folyó dolgokat, ugyanis rövid úton kiábrándulna az egészből.)
—–
Na de nagyon elkalandoztam. Elnézést. Jót tett ez a 3 óra szünet. Szóval.
Zsoldos-díj.
Ugye, mint mondtam, van már négy írás. Pár szóval röviden, meg linkkel. László Zoltán Nulla pontja ügyes és újító, olyasmi, amiről föntebb beszéltem. Nem tökéletes könyv, erről már többen beszéltek (karakterek nem elég mélyek, a sztori első fele indokolatlan, nagyon belefullad a fejtegetésekbe stb.), még lehetett volna javítani egy csöppet, de megkapja a jelest. Szélesi Sándor A beavatás szertartásával mintha apaságát próbálta volna szavakba önteni. Ezzel annyi a baj, hogy számomra hiteltelen az egész, a karakterek nem kidolgozottak és koherensek, a konfliktus hajánál előráncigált. Sokkal kevesebbet ért el, mint amit vállalt. Csepregi Tamás novellafüzére regény kategóriában indul. Ami egyrészt érdekes, mert én pl. összecsengő novellák sorozatának tartom, de pl. az Alapítvány is ilyen, mégis regényként jegyzik. A Szintetikus álom a klasszikus cyberpunk panelekből építkező mű, tisztes iparos munka, ami ha nem a lerágott kliséket használja, akkor talán el is nyeri a tetszésem (de elismerésem, elsőkönyvesként szép teljesítmény). Antal József Justitiája bizony elég nagy port vert fel. Maga a szerző is kifejtette a véleményét a bejegyzésemmel és személyemmel kapcsolatban, ebbe nem kívánok belemenni. Mindenestre tartom magam ahhoz, hogy a könyv gyengén megírt hiteltelen szöveghalmaz. Számomra csak maréknyi elfogadható aspektust tartalmazott (itt jegyezném meg: lehet azt mondani, hogy a szerző nem a Dűnéből vett át dolgokat, hanem a történelemből, de amikor fél tucat dolog egyezik, az szerintem már más tészta.) Ha érdekel valakit az enyémhez hasonló végeredményű, visszafogottabb hangvételű írás, annak ajánlom az Új Galaxis 14-ben megjelent S. Sárdi kritikát.
A novellákkal kapcsolatban azt szeretném megjegyezni, hogy terveim szerint minden írásra sort kerítek. Akik esetleg figyeltek, tudják, hogy tettem egy olyan ígéretet Antal Józsefnek, hogy nem fogok írni többet egy írásáról sem. Aztán beszélgettem egy kedves barátommal, aki rávilágított: ezzel gyakorlatilag beismerem balfrász igazát. Nos, én nem ismerem be. Majd befogja a fülét és a szemét, ha egyáltalán véletlenül erre téved. (Egyébként ha van notesze, észreveheti, hogy nem személyes indokok vezettek anno.)
És akkor most pár sort a vélemény/kritika/bejegyzés sorozatban.
Akik ismernek, tudják, hogy néha elszalad velem a ló, és elég keményen fogalmazok. Ez van. A bejegyzéseim is ilyenek. A blog alapvetően egy szórakoztató műfaj. Ha teszem azt a solariára írok valamit, akkor ott visszafogom magamat. De a bejegyzéseimben megengedhetem magamnak a szabadszájúságot.
Ha valakinek baja van, ide írjon. Vagy küldjön emailt, az is fenn van sok helyen.
Olyan, hogy kritika nem létezik, OK, ezt már megtárgyaltuk (megtárgyalták mások). Bár vannak olyan bejegyzések itt a blogon, amik talán megütik ezt a mércét (lásd A beavatás… bejegyzést).
A vélemény olyan, mint a segg: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra. Vagyis: amit én begügyögök a netre, az saját személyes vélemény, nem pedig kinyilatkoztatás. (Egyébként ez is megkülönbözteti az ebihalat meg a nagy halakat egymástól.) Lehet nem komolyan venni, nem foglalkozni vele, leszólni, estébé. De ez van.
Lehetne még sorolni a dolgokat. Mivel nem akarok személyeskedést, ezért inkább nem is kezdek bele mélyebben a dolgok piszkálásába. (Privátban szívesen elcseverészek én bárkivel, tudom, ez alakosság.) Írók, kiadók, az AVANA (ami kívülről egy személyes érdekek miatt működésképtelen valaminek tűnik, de javítsatok ki, ha tévedek), mindnek lenne miért változnia. Persze, az olvasóknak is, ezt tudom. Nekem is. A lényeg, hogy korántsem mondhatjuk azt, hogy SF aranykorban élünk, vagy hogy a hazai SF haldoklik. Inkább nem képes továbblendülni.
Az alaptémáról, az értékelésről még annyit, hogy tudom, hogy nem nagyon egyezik az ízlésem a zsűrijével. Ez van. De hogy mégis miért van nekem közöm a díjhoz? Mert nekem szól. Nem? Az olvasónak. Ha ugyanis kiosztanak egy díjat, annak elsősorban azt kell sugallnia: igen, ezt érdemes elolvasni. Magyarul azt mondják: figyu, ezt skubizd! Ennek ellenére nem mindig ezt történik, de ugye fiatal még a díj, meg kevés a nevező, meg hasonló. De azért szeretném, ha szép lassan a ZSP-díj minőségi jelzővé válna, nem pedig pár ember véleményévé, ami néha egyezik a többségével, néha nem (és ráadásul anyázásba fulladó vitákba torkollik). Tudom, nem egy Hugo, ahol a nevezett művek is megérnek egy misét, de nem hiszem, hogy nem lehetne ezen javítani.
- vagyis 
1. Ez a címe annak a spártai kivitelezésű könyvnek, aminek példányai egyik pillanatról a másikra ellepik a világhírű Al F. Eveson Könyvesboltot. Az ügy felkelti a Valóságvédelmi Hivatal (RDI) figyelmét is. A megmagyarázhatatlan esemény egycsapásra “valóságvédelmi üggyé”válik, és a leghíresebb nyomozó, Phil Pitch (Mucsi Zoltán) kezd el nyomozni. Mint kiderül, csak négy ember van, aki szóba jöhet az eset kapcsán: a tulaj, Eveson (Mácsai Pál), az eladónő, Maya Satin (Kerekes Vica), a takarító, Agnus Andersen (Czukor Balázs), és a titokzatos idegen, Swan Tamel (Sinkó László). Mind a négy embert elkülönítik és a Hivatal szanatóriumszerű intézetébe szállítják, ahol nekikezdenek megtörni őket. Ugyanis amit állítanak az eseményről, az képtelenség. Ráadásul a könyv hihetetlen hatást vált ki a világban. Az 1 ugyanis nem szól másról, mint arról, mi is jellemzi az emberiség egy percét. A vaskos kötet főleg számadatokat tartalmaz, ám aki közelebbről kapcsolatba kerül a könyvvel, mély változáson esik át. Hamarosan a nyomozóknak szembesülniük kell vele: az 1 és az azt körüllengő titok túllép az értelmükön.
És hogy miről szól a film? Jó kérdés. Egy biztos: senki se várja, hogy egy narratív, történetmesélő mozit fog látni. Ennek a filmnek az ereje a vizualitása mellett az ötletben és a szereplők mondataiban van. Stanisław Lem novellája, Az emberiség egy perce szolgáltatott alapul. Ez nem egy adaptáció - ez egy átgondolás, egy továbbgondolás. “Én úgy képzeltem el ezt a filmet, mintha tényleg létezne egy ilyen könyv.” A könyv léte alkalmat ad arra, hogy filozófiai kérdések tucatjait vessék föl a szereplők - főleg Sinkó karaktere, aki elsőre érthetetlen Hamvas Béla-idézetekkel dobálózik - életről, halálról, a létről magáról, a valóságról és minden ehhez kapcsolódó dologról. Maga a film bővelkedik vallási utalásokban - a rendező erre azt a választ adta, hogy véleménye szerint valami magasabb dolognak (“nem feltétlenül Istennek” ) léteznie kell, hogy ennek az egésznek értelme legyen.
az épkézláb sztori fonalánál. Ezzel kapcsolatban rengeteg dolgot fel lehetne vetni. A rendezővel ellentétben én úgy gondolom - és ezzel nem vagyok egyedül -, hogy nem csak az a film tud mély gondolatiságot közvetíteni, ami leépíti a történetet. Millió egy példa van - igen, az átkos amerikai filmgyártásból, tessék csak mondjuk az Amerikai szépségre vagy a Szárnyas fejvadászra gondolni - arra, hogy a sztori, még ha nem is elsődleges és markáns, jelen van, és támaszt nyújt a gondolatiság és a vizualitás kiteljesedéséhez. Az 1 tobzódik a vizuális utalásokban, sokat többszöri megtekintés után sem ért meg a néző - még a legegyszerűbbet, a körte problémáját sem sikerül mindenkinek elsőre dekódolnia, pedig pofon egyszerű, főleg ha Sparrow másodlagos ötletére is gondolunk. Azt gondolom, a film valahol megreked félúton. És ez a probléma vele. Erős karakterekkel, erős filozófiai mondanivalóval, de nem képes dönteni, mit is kezdjen a történet és a látvány kapcsolatával.
A filmbemutatót követő több mint másfél órás beszélgetésben sok érdekesség elhangzott a karakterek megformálásáról, a film szimbolikájáról, a beszélő nevekről, a magyar és az angol filmgyártási ill. gondolkodási különbségekről és a film filozófiájáról. (Azért nem tudom pontosan, mert el kellett jönnünk - szívesen hallgattuk volna még a beszélgetést, de már nem igen sikerült követnünk egy-egy gondolatát a rendezőnek.) Érdekes és élvezetes este volt, annál is inkább, mert egy nagyon ambiciózus és céltudatos rendezőt ismerhettünk meg Sparrow/Verebes Zoltán személyében, és remélem (reméljük), hogy a következő filmje is legalább ilyen erős lesz vizualitásában és gondolatiságában, mint az 1.
És akkor most átkötés jön: ugye írtam 
Először is persze hogy azok a bolygók érdekeltek, amelyeken megvan az esélye az életnek, még ha csak bakteriális szinten is. A leginkább kecsegtető a Gliese 581 rendszer (20,4 fényévnyire), ahol eddig több bolygót fedeztek fel, és ebből kettő kering a lakható zónán belül (a csillag egy vörös törpe, így a zóna közelebb helyezkedik el hozzá, mint mondjuk a mi Napunk esetében). A Gliese 581 c feltételezések szerint jelentős vízkészletekkel rendelkező, óceánbolygó. Azonban nagyon valószínű, hogy mivel ugyanazt az oldalát mutatja a csillag felé, a felszínen így szélsőséges viszonyok uralkodhatnak. A rendszer másik tagja, a d jelű bolygó szintén kecsegtethet vízzel, de itt a hideg miatt már kisebb az esély az életre.
Innentől már csak gázóriásokkal találkozni. Azonban - ahogy feltételezzük, hogy a Jupiter holdjain, mint pl. az Európán - ezeknek a holdjain lehetséges víz és így akár élet is.
Az első exobolygó, melyet felfedeztek egy csillag lakhatósági zónáján belül a HD 28185 b jelű gázóriás volt. Maga a bolygó közel 5 Jupiter-tömegű, de holdjain nagy valószínűséggel víz található.
Na, kezdjük mindjárt a legkérdésesebb könyvvel. Rossz regény-e az Idoru, vagy sem? Minden bizonnyal ugyanannyian lennének mindkét vélemény táborában. Hogy miről is szól a regény története? Bevallom, fogalmam sincs. Van egy Laney nevű akárkicsoda, aki valami mutáció miatt meglátja a neten a “sorsvonalakat” és megérzi, hol történnek változások. Aztán, mintha csak úgy eszébe jutna a szerzőnek, ott van a tokiói rocker, aki eljegyzi a szóban forgó idorut, egy virtuális dívát.
Apa és fia regénye. Az előzmény, az Űrhajók a göncölszekérben még úgy-ahogy élvezhető, ha az ember egy szimpla űrsztorit akar olvasni, csöppnyi tudományossággal. De a folytatás… Annyira unalmas, hogy az ember szíve szerint eltemetné a könyvet vagy három méter mélyre a kertben. A történet még az Idorunál is gyengébb, bevallom, csak űrhajókra és kis csim-bummra emlékszem belőle, meg okoskodó tudósokra és űrcowboyokra. Persze szigorúan a fizika törvényei szerint! Ez a szánkba rágott fizikai magyarázat már-már szinte idegesítő volt. De akkor is az unalom nyert. A befejezés pedig annyira - tudom ilyet nem illik mondani, de jobb szó nem jut az eszembe - szánalmas, hogy az már fáj. Nem lövöm le, hogy aki esetleg el szeretné olvasni, annak maradjon meglepetés. Jó, persze, lehetne ezzel is szembeszegülni, de nekem nagyon nem tetszett. Ahogy az egész könyv se.
Most itt először is tisztázni kéne, hogy ez sci-fi-e? Én az 1984-et is sci-finek tartom, ergo akkor ezt a könyvet is. Miért? Egy alternatív történelemben kialakult Japánban járunk, ami valószínűleg az egész Távol-Keletre kiterjesztette uralmát és diktatórikus eszközökkel gyakorolja a hatalmat. Minden évben kiválasztanak egy iskolai osztályt (harminciksz embert), akiket elvisznek egy elzárt helyre - sziget, kerítéssel körülvett erdő stb. Itt mindenki kap egy zsákot, amiben különféle fegyverek vannak. Mindenki kap valamit, persze véletlenszerűen a géppisztolytól a baseballütőig. Aztán adjad neki, ki-marad-a-végént játszanak.
Ez tipikusan az a regény, ami jó lehetett volna. Minden megvolt hozzá: ütős háttér, faja világ, érdekes problémák, kellemesen érdekes karakterek, szupi kis űrcsihi-puhi. De ez sajna kevés volt. A történet kezdetben mintha céllal rendelkezne, de a végére ez a cél megszűnik, és csak bolyongunk a regényben. Hősünket a könyv elején kigolyózzák a Concorde hadseregéből, és kénytelen magánvállalkozásba kezdeni valami magasabb rendű intelligens lénnyel. Megtesznek ezt-azt, járnak ide-oda az eléggé érdekes világűrben, miközben a háttérben hatalmi harcok bontakoznak ki több nagyhatalom közt az új csillagközi rend megszületéséért. Sőt, még rejtélyes idegenek is feltűnnek a lapokon. És mindez miért? Semmiért. Mivel ez egy trilógia első része, még mindig reménykedem, hogy a folytatások összerakják a képet, de még sosem éreztem magamban annyi erőt, hogy elolvassam azokat. És ami még tovább ront a könyv élvezhetőségén: a tördelés/fordítás. Szinte a falat kapartam miközben olvastam. Tudom, ez nem a szerző hibája, de akkor is ront az összképen.
Ezmiez? Tehetjük fel a kérdést bátra. Egy gigászi henger külső oldalán járunk, alattunk a semmi, felettünk a lapos részen lévő társadalom, belül meg ki tudja mi. Adva van Axxter, egy kisstílű hologramművész, aki a horizontálison csavargó harcos hordáknak készít logókat meg miegymás. És ebből próbál megélni - közben küszködik, hogy le ne zúgjon a mélybe. Eddig még OK is a dolog, nem muszáj mindennek ismerősnek lennie. Még a repkedő, anyagtalan angyalokat is elfogadom. De azt nem, hogy unalmas legyen a könyv. Mert bizony ez is az. Annyira nem fogott meg, hogy le is tettem. És ami még ennél is beszédesebb: kétszer kezdtem bele, mindkétszer eljutottam kb. 70-100 oldalig, de nem emlékszem a történetre. Lehet, hogy van valami nagy kifutása, esetleg megtudjuk, mi is ez az egész kifordult világ - bár ebben kételkedek - vagy hogy mi a fenét kezd hősünk az ölébe hullt angyallal. De engem eddig nem győzött meg. Jeter nem hülye író, elvégre maga Dick tanította ki, és amit eddig olvastam a cyberpunk regényeiről, arra csak azt mondhatom, hogy “őt is magyarul!”, de a regény nekem nem okés. Valahogy ezt éreztem a 
Mivel most úgyis a női SF-írók körül ment a vita, azt hiszem ez érdekes kör lesz. Hogy mi a bajom a díjnyertes (Hugo-nyertes, ráadásul többszörös!) írónő eme regényével? Megint az unalom szó ugrott be, de ezt nem akarom csak ilyen félvárról venni. Ezt a könyvet is le kellett tennem a 110. oldal körül. Valahogy nekem túl gyengécske volt. Tudom, nem szólhatok bele a szereplők ábrázolásába. Mindenesetre valahogy hiteltelen volt az egész leírás. Idegen bolygó, két ősellenség, hatalmi harc - a fülszöveg több izgalmat tartogatott, mint az elő 100 oldal. A főszereplő hölgy pedig… istenem. Egy idealista, aki ráadásul következetlen és azonnal fell in love az ősellenségbe, mert az egy gentleman katonatiszt, ráadásul handsome. Lehet hím sovinisztának tekinteni, de nekem ez így sok volt. Nincs bajom az érzelmekkel, szeretem az emberi lélekkel foglalkozó sci-fiket, de ez már Júlia és Romana szintű… Csak olvasunk, és semmi. A regény halála. És állítólag nem csak én vagyok ezen a véleményen. Lehet, hogy a folytatások, a Vorkosigan-saga jobb, hisz ott egy katonaállamból kikerült testileg sérült ember a főhős, ami elég érdekes, de a jelen regény megítélésén ez mit sem változtat. Egyébként ezt később írta, mint a díjnyertes sorozatot, szóval el tudom képzelni, hogy az “ajj írjunk valami előzményt” szindróma képviselőjével van dolgunk. Úgy legyen. Egyébként ez az egyetlen olyan sci-fi, amit nő írt és nem tetszett. Majd lehet írok a jó női-SF-ről egy bejegyzést, csak hogy ne tartsanak elfogultnak.
Különvélemények