acélpatkány SF blogja

Még ma sem tisztázott teljesen, mi okozta 65 millió évvel ezelőtt a nagytestű hüllők - a dinoszauruszok - és több más állatfaj kipusztulását. Annyi bizonyos, hogy ha nem következik be ez a katasztrófa, ma egészen másként nézne ki a világunk. Harry Harrison ezzel a gondolattal játszik el 1985-ös Édentől nyugatra (West of Eden) című regényében.

A jilanék (az intelligens, két lábon járó hüllők) új kolóniát készülnek alapítani Gendaszi (AfrikaAmerika) trópusi kontinensén, hogy átvészeljék a közelgő jégkorszakot. Az új földrészen azonban olyasmivel találkoznak, amivel azelőtt soha. Furcsa, felegyenesedett, eszközhasználó emlősökkel - ahogy ők nevezik, usztuzoukkal -, akik megtámadják őket. Ezek az emlősök, a magukat tanakoknak nevező emberek szintén a hideg elől húzódtak délre, és ők sem láttak még ilyen lényeket, mint a jilanék, mivel azonban engesztelhetetlenül gyűlölik a maragokat - a hüllőket, de különösen a dinoszauruszokat -, gondolkodás nélkül megölik az első utukba akadó jilané csoportot. Persze a bosszú nem maradhat el, és megölik az embereket. Egy túlélő marad, Kerrick, a fiatal fiú, akit a jilanék vezetője, Vainté életben hagy, hogy megtudjon minnél többet az újfajta emlősökről.

Harrison ebben a vaskos könyvében egy igencsak érdekes világot tár az olvasó elé. Aprólékosan kidolgozta a jilanék felépítését, életét, társadalmát, ahogy a később megjelenő emberek különféle csoportjait is. A könyv legerősebb része egyértelműen a jilanék bemutatása. Ezek a lények ugyan a Földön élnek, mégis olyan szerepet töltenek be, mint az idegen lények, semmi közös nincs az emberek és az intelligens dinók között. Az író felvázolja, milyen is lehet egy olyan civilizáció, mely nem kiaknázza a természet erőforrásait, nem feléli azokat, hanem átalakítja. A jilanék genetikailag módosított élőlényei gyakorlatilag mindenféle funkciót ellátnak a mikroszkóptól a fegyverig. A jilanék közt élő ember fiú szemén át Harrison feltárja nekünk ezt a régi és bonyolult civilizációt, mely ugyan sokkal fejlettebb az embernél, még is rendelkezik olyan jegyekkel, amelyek ellenszenvessé teszik a szemünkben.

Mindazonáltal Harrison látszólag ismerős szerkezetet használ fel. Legalább is számomra így tűnik. A jilané kultúra ugyanis erősen hasonlít a görög-római civilizációra - persze magyarázható ez azzal, hogy az adott civilizáció megrekedt ezen a fejlődési lépcsőfokon. Nem államokról, hanem városokról beszélhetünk, melyeket különféle vezetők irányítanak. A legfontosabb vezető az eisztaá, akinek kiátkozó parancsa halálos sokkot vált ki a városukhoz kötődő hüllőkből. Az egész viselkedésmódjuk és egymáshoz való viszonyuk is a római köztársaságkort idézik, ahol a patríciusok igyekeznek kijátszani a másikat, a pleps (jelen esetben a “beszélni tanuló” frandzsik) pedig lenézett, megvetett népség a társadalmukban. Az emberek ellen viselt “háborúik” pedig kicsit olyanok, mintha a rómaiak harcolnának a “barbárokkal”.

A jilané világ mellett számomra még a később megjelenő emberi közösségek bemutatása tetszett - nem a vadászó tanakok,  azok egy érdektelen oda-vissza vándorlásban sikkadnak el a főhőssel, Kerrick-kel együtt -, hanem az Afrika északi részén élő sötét bőrű, törzsi szervezetben élő (tehát a tanakoknál fejlettebb) szaszkuk, és az ő hitviláguk.

Ami még a regény javára írható, az az olvasmányossága. Harrison gördülékeny mondatokat használ, a narráció egyenletes, bár néhol kissé terjengős, és maga a regény is - mint az ilyen volumenű munkák jelentős része - túlírt. Ezt fokozza az, hogy a tanakok és jilanék háborúja egy idő után szinte érdektelenné válik, hol az egyik, hol a másik üt rajta ellenfelén, és ez szinte már olyan mértékben összekuszálja a cselekményt, hogy az olvasó nem is törődik már ezekkel, csak haladjon a könyvvel.

Ennek ellenére az Édentől nyugatra ötletességével és átgondolt háttérvilágával megérdemli a figyelmet, különösen azoknak, akik kedvelik a prehisztorikus történeteket. Érdekes science fiction, a maga módján kiemelkedő,  bátran olvashatja az is, aki nem akar “színtiszta” SF-et a kezébe venni.

Nem tudom, mostanában elgondolkodom, hogy velem van-e a baj. Itt van ez a könyv. Szép kék, a borítókép is tetszik. A címe se hangzik rosszul: A beavatás szertartása. Fönt pedig egy név, alatta meg egy sor: “Európa- és Zsoldos Péter-díjas szerző.”

Ez lenne? Ez lenne amire egy ilyen szerző képes?

Spoileres vélemény következik, igyekeztem hideg fejjel összeszedni pár dolgot, a gondolataimat főleg, és megpróbálom most összetett mondatokba és koherens szövegbe foglalni.

Az alapszituációt mindenki ismeri: van az Endemi, egy világ húszezer fényévnyire a Földtől. Itt él már tizennemtudom hány éve David a fiával, Justinnal. Justin anyja, Pat, régen meghalt, egy diófa alá van eltemetve (ahogy azt vagy féltucatszor kiemeli a szerző). Apa és fia idilli kis világban él, semmi veszély nem leselkedik rájuk (na jó, de, de ahhoz már nagyon vad környékre kell menniük). Ebbe a kis Paradicsomba rondít bele egy űrhajó és a rajta érkező tizennégyezer telepes. Csúnya, rossz telepesek, egy csúnya rossz vállalat szerződésesei, azé a vállalaté, amely Davidet és három társát anno ideküldte, aztán itt felejtette.

Nagyjából ennyi a sztori, a konfliktus ugye első pillanatra világos mindenki számára. Ez egy remek alkalom bármely szerzőnek, hogy remek kis gondolatokat vessen fel, rágjon meg, vigyen végig ill. ütköztessen. Szerzőnk is ezt teszi. Csak véleményem szerint rosszul. A regényen David, az apa, aki a munkáját használva elmenekült a Földről, ahol egy tucat milliárd ember élt, kapja azt a szerepet, hogy ítélkezzen a civilizáción, ill. megpróbáljon átadni a civilizációval kapcsolatos dolgokból minél többet fiának, Justinnak. A helyzet az, hogy két lehetőség áll fen: David a szerző szócsöve, vagy sem. Az első variációt kell feltételeznem, és akkor sajnos azt kell mondanom, a szerző hibás feltevésekből indul ki, és nem megfelelő irányba próbálja elterelni olvasóit. Miért is?

“- Ezek a harcok is a pénzért és a hatalomért folytak?
- Igen - vallotta be David. - De ne ítéld el az embereket! Ahhoz, hogy ide kerüljünk, hogy bolygókat hódítsunk meg, mindez szükséges volt. A fejlődés áldozatokkal jár.” (48.)

Aki felületesen ismeri az emberiség történelmét, az minden bizonnyal könnyen juthat arra a következtetésre, hogy a háborúk tényleg erről szólnak. Viszont ez nem így van, és most könnyen rám ragaszthatnák a szociáldarvinista (neadj, fasiszta) csúnya címkéjét. Ugyanis a háború az emberi fejlődés (ami amolyan evolúciónak fogható fel) egyik formája, sajnos. A harcok nem a pénzért és a hatalomért folytak, azok csak eszközök. A harcok az élelemért, a lakóhelyért, az erőforrásokért folytak. Példa: az első világháború azért tört ki, mert az eltérő gazdasági fejlettségű nemzetek nem megfelelően részesedtek az erőforrásokból. Akinek többre lett volna szüksége, az támadta meg azt, akinek kevesebb is elég lett volna, de a későbbi fejlődés miatt nem mondott volna le róla. De ne ragadjunk le az idézet első soránál. “…bolygókat hódítsunk meg…” - ezzel az a baj, hogy azt az érzést kelti az olvasóban (akit a szerző már ráhangolt a saját nézőpontjára), hogy a háború, ami rossz dolog olyasmit eredményezett, ami szintén rossz, nevezetesen bolygók leigázása - hisz a regény ekkorra már sejteti, hogy a telepesek megjelenése egyértelműen negatív fejlemény, csak rossz származhat belőle. “A fejlődés áldozatokkal jár” - ebben az összefüggésben a fejlődés a második világháborút, az áldozatok pedig a háború áldozatait jelentik. Milyen erős fegyver is a szó!

De a szerző a civilizációról sincs jó véleménnyel. Nála az egyértelműen csak rossz lehet, és a végén meg is kapjuk ennek legszebb bizonyságát, amikor Davidet (és a szerzőt) nem is izgatja rengeteg ártatlan ember halála. Persze, hisz önmagukat okolhatják, meg kellett volna tanulniuk békében élni a természettel - csak az felejtődik el, hogy megtanultak volna. Attól, hogy felhúztak egy város, attól még nem biztos, hogy egy új világot is bűzlő posvánnyá tesznek. Erre vannak is jelek, hisz a biológusnő és mások hozzáállása ezt bizonyítja. igaz, az csúnya és elítélendő dolog, hogy az indiánokat gorukat dolgoztatni akarták, elrabolták őket stb. Elismerem.

Most távolodjunk el a mélyebb mondanivalóktól, és nézzük azt, ami az orrunk előtt van. Kezdjük a karakterekkel. A karakterek majd mindegyikéről elmondható, hogy sablonosak, egy-kettőre nem is lett volna szükség (Overton). A leggyengébb figura Justin. Azt szeretném mondani, minden rosszmájúság nélkül, hogy aki nem tud gyerekszereplőt alkotni, az ne tegye! Van ellenpélda, Card Végjátéka. És hogy miért az az ellenpélda? Mert ott koherensek a gyermekszereplők. Nem csapong a viselkedésük, nincsenek következetlenségek a jellemükben. Ellenben Justinról kapásból azt sem képes az olvasó megállapítani, hogy most öt éves vagy tizennyolc. Ugyanis hol így viselkedik, hol úgy. Egyszer gyermeki egyszerűséggel tekint a világra, másszor meg komplex gondolatokat ad a szerző a szájába. Elhangzik ugyan, hogy tíz év körüli, de jelleme nem igazodik ehhez. Továbbá némely cselekedete kifejezetten irritálóvá teszi a figuráját az olvasó szemében (már ha szabad magamnak az “olvasó” címkét adnom). David figurája csak annyira rossz, amennyire a szájába adott szavak. Túláradó szeretete a fia iránt számomra nem befogadható (tudom, nem érthetem, hisz fiatal vagyok és nem vagyok apuka, de szerintem attól még úgy el lehetne mondani, hogy az is átérezze, akinek nincs gyereke - nincs baj az érzésekkel, de azt jól kellene tálalni). Viselkedése és a többi emberhez fűződő viszonya pedig az én szememben antipatikussá teszi. De ennél a két szereplőnél legalább látszik, hogy a szerző igyekezett. Ellenben a többi szereplő sokkal gyengébb. Guilden figurája annyira egysíkú, hogy nem tudtam elfogadni. Rendben, hogy a céges briganti sablonja, de kijelentései, szavai, viselkedése logikátlanok. Egy kérdés merült fel bennem: miért tenne egy megavállalat egy olyan embert egy több milliárdos vállalkozás fejévé, aki megalomán, kicsinyes, zsarnokoskodó, és első adandó alkalommal a rögeszméje miatt romlásba taszítja a rá bízott tízezreket? A másik szúrós szálka Pat volt. Próbálja az ember elhinni, hogy légies szépség, szerető anya, tökéletes szerető, és hogy mekkora hatalmas szíve van. De lassan megbizonyosodunk felőle, hogy nem képes az embertársaival együtt élni - és ezt nem lehet a civilizáció szörnyű voltára fogni. Ennek legszemléletesebb példája Geoff és Estella (akiket a szerző szépen negatív és ellenszenves figurává formál, csakhogy kiemelje a másik pár nagyságát) távozása.

A történet folyása elég egyszerű, nem követel nagy erőkifejtést a követése. De a deus ex machina (mármint Justin és a goruk mindeddig titkolt kapcsolata) kissé belepiszkít a képbe, de nem túlságosan. A fertőzés magyarázatának kifejtetlenség viszont már annál nagyobb. Nem baj, ha a szerző nem magyaráz meg mindent (erre még visszatérünk), de itt nem erről van szó. Itt konkrétan kapunk az orrunk alá egy tessék-lássék magyarázatot, egy csöppnyi misztikummal megkeverve (az egész könyvet olvasva Holtak szószólója-Fajírtás érzésem volt… ). Engem nem győzött meg. A befejezés pedig csapnivaló. A tragédiákkal semmi probléma, az szokott a legerősebben megmaradni az emberben. De ez a befejezés túlságosan erőtlen. Nincs jól előkészítve (elnézést, sehogy sincs előkészítve - itt jegyezném meg, hogy a címadás is elhibázott, hisz a beavatásnak semmi jelentősége nincs, mégha úgy is végződik ahogy, de a lényegen semmit sem változtat), ez is az arcunkba vágott vég. Szomorkodhatunk, de igazán nem hatja meg az embert.

Ha már a  szerzői magyarázatok meg voltak említve, akkor ki kell emelnem, hogy mindent a szánkba rágnak. Majdhogynem szó szerint mindent. Az olvasót hagyni kell gondolkodni.azt hiszem ez a jó írás egyik alapszabálya. Itt ezt nem kapjuk meg, hozzá vagyunk láncolva a szerzőhöz, aki lassan mond el nekünk mindent, és mindent jó alaposan a fejünkbe ver. Guilden és a telepesek rosszak, Patricia éteri, a goruk békések stb. Még a végkifejletet is könnyedén összerakhatja aki figyel - még a váratlannak szánt befejezést is!

Az apró logikai bakikra nem térnék ki (95. oldal: most akkor közel vagy távol vagyunk a Földtől? 208. oldal: kora vagy késő nyár? ). A szöveg stílusára nem lehet panasz (kivéve ha valaki, mint én, nem szereti a megismételt gondolatokat: “Ő azért ennyire könnyen nem tudott váltani. - Azért én még egy kicsit rosszul érzem magam” [111., kihagyás nincs] - és ennél konkrétabb ismétlésekkel is találkozni). Továbbá már elnézést, de a járvány okára az elejtett szavakból az is rájön, akinek nincs diplomája, a szereplőknek mégis napokba telik mire eljutnak odáig.

Tudom, eddig csak a negatívumokat emeltem ki. Aki pozitívumokat akar olvasni, olvasson más véleményt, bennem ezek élnek most. Lehet azzal menteni a könyvet, hogy ifjúsági regény, de nem ezzel lett kiadva. A könyv maga is komolyan veszi magát (egy ifjúsági regény is komolyan veheti magát, nem arról van szó). Ill. előkerülhet az, hogy nem vagyok érzékeny az apa-fiú szálra, mert nincs gyerekem/nem kaptam olyan szeretetet. Hát, asszem előbbivel nem tudok vitába szállni, utóbbi viszont nagyon sértene. De mint mondtam, mindent be lehet mutatni úgy, hogy az is megértse, aki nem élte át.

Azt hívják úgy, hogy írói mesterség.

Előre is elnézést kérek mindenkitől, aki egy szikár, katonás bejegyzést - neadj’, kritikát - vár. Mert nem az következik. De ez a könyv annyira felkavart, hogy nem tudok máshogy írni róla. Spoilerektől sem mentes írás következik!

Leszögezem, nem vagyok nő, nem tudom, egy nő hogy olvasná ezt a könyvet.

De én nehezen olvastam végig.

Kezdjük az elején: van An, a Justitia, az igazság vak bajnoknője, aki mellesleg 150 cm. Na jó, ezt beveszi az ember gyomra, nekem is volt már dolgom ilyen kicsi nőkkel, nem a méret a lényeg. A könyv első pár tucat oldala még egész jót sejtet. Azonban egyre jobban belecsúszunk valami kulimászba. Az első kétszáz oldalnál még csak azt mondtam, hogy “a könyv se nem rossz, se nem jó, semleges, ez a bajom vele.” De hamar kialakult a rossz véleményem.

Először is a történet. Az alapötlet jó, egy vak telepata bűnüldöző, aki nő ráadásul. De a nyomozás és maga a bűntény annyira gyermeteg. Nem vagyok Justitia, se telepata, de még én is kitaláltam volna, ki a gyilkos. Ami a szerelem első látásra dolgot illeti, felvilágosítottak, hogy ilyen létezik, ezért nem is fogok ezen rágódni (noha azt még mindig nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez mindkét fél részéről működik, főleg ha úgy tekintenek egymásra, mint ellenségek). A kezdeti nyomozós történet hamar átcsap romantikázásba, majd űrfantasybe. Mert ez az, fantasy. Még az egyetlen erősebb reménysugár, a Fészek feltűnése sem ér semmit, arra jó, hogy a hősnő “jajj, a Fészek” kezdetű szövegeket eregessen. Az állandó ármánykodások és cselvetések halmozása szintén idegesített. A “mi okosak vagyunk, mindenre számítunk - erre nem számítottunk” gondolkodás szintén nagyon erőltetetten veszi ki magát a regényben.

A sablonkarakterek, főleg a “megszenvedett kisfiú, aki anyjának tekinti a hősnőnket” volt nagyon zavaró. De ami nagyon zavart, az a főhősnő. Ahhoz képest, hogy egy kiképzett, kondicionált gyilkológép, egészen úgy viselkedik, mint egy harmadrangú B-mozi hősnője. Idegesítő, állandóan aggályoskodik, ok nélkül féltékenykedik (tudom, ilyen a való életben is van, de itt ez valahogy furcsa), mindig inkább láb alatt van. Semmi jelét nem mutatja, hogy ő tényleg egy Justitia, akitől rettegnie kéne a Galaxisnak. Jó, felszeletel egy rakat zöld óriássáskát - és akkor mi van? Attól még simán utálhatom. És utálom is. Erre az E/1-es narráció (amitől maga a szerző óva int minket, de ebben a regényben majd minden szabályt megszeg, amit maga állít fel a blogjában) csak rásegít. A sablonkarakterek egyébként jól működnének (nekem a “kislibával” sem volt semmi bajom, attól hogy a szöveg meg akarta utáltatni velem, bár a Bomlott kifejezést és túlmisztifikálása csípte a szemem), ha nem lenne ez a kis hisztis és kicsinyes nőszemély, aki maguknak a szereplőknek is az agyára megy. Darázs - mindenkibe értelmetlenül bök egyet, és állandóan zizeg, ok nélkül.

Azt meg kell említenem, hogy a két legszimpatikusabb figura Hakón, aki egyszerűségében szerethető figura, még a válaszai is élesek és viccesek, ill. a szerző által csak “vén buzeránsként” aposztrofált Ász, aki szintén nem akar más lenni, mint ami.

Ami pedig a fülszöveget illet (ami nagyon melldöngető, de ez gondolom nem az író hibája: “új regényében bebizonyítja, hogy az SF nem csupán férfiak által fogyasztható műfaj, a nők szereplőként és olvasóként egyaránt fontosak. [ebben igaza van, respekt, de az, hogy] A jövőnk múlhat rajtuk. [eléggé hatásvadász]). Most szórakoznak velünk, vagy mi van? Ilyen egy női főhős? Egy hisztérika, aki minden nőben a riválist és/vagy szövetségest lát [a férfi elnyomás ellen], a férfiakat pedig kanyarból elutasítja, csak primitív állatokként gondol járunk (annyi megjegyzés van arra, hogy a férfiak mennyire szexéhesek, hogy az nekem, “mintaférfinek” volt idegesítő). Persze, az író a tiszteletköröket lefutja (a muzulmán nők elnyomása ill. a nemi erőszak, ez szép tőle), de ezt is mintha amolyan listaszerűen tenné. Nők elnyomása - pipa. Feministák kifigurázása - pipa. Anyai érzések felemlegetése - pipa.

Jó, lekattanok egy időre a főhősünkről. Nézzük, mi az ami még gyengíti a regényt az én szememben. Sokan felhozzák a szöveg töredezettségét (egyszavas/mondatos bekezdések, sőt, két soros fejezet is akad), ez tényleg zavaró, de ami nagyobb gond, az az, hogy ezek mellett vannak féloldalas mondatok, tele vesszővel, ill. másfél oldalas bekezdések. A telepatikus mindentegybeírokmertagondolatbannincsenszóköz még hihető. Azonban igazán próbálhatott volna a szerző egységesebb stílust megütni. Az utolsó százötven oldalt bakugrásszerűen olvastam, annyira untatott a sok felesleges magyarázat és gondolkodás. A humor néhol felcsillan, de többségében erőltetett, és mintha csak Darázsunk élvezné a vicceket.

Ami pedig a Dűne-áthallásokat és butításokat illeti, engem, mivel párhuzamosan olvastam Herbert regényét ezzel a könyvvel, nagyon zavart. Itt is van ágyas kontra “királyság-érdeke-házasság”, anya-fiút befogadó “szabad nép” (ráadásul itt is párbajjal, itt is kap a fiú egy okító szidást, hogy a gyilkolás csúnya dolog [jó, hogy előtte milliók haltak meg a hadseregétől], itt is az anya egyfajta Tisztelendő Anyává válik a tudategyesítő szertartás során), itt is van “genetikai emlékezet” (amiről persze kiderül, hogy nem az). A befejezés pedig eléggé hajánál fogva előrángatott happy end, amit végképp nem tudtam befogadni. Az epilógust pedig feleslegesnek éreztem.

Nem is tudom, mit mondhatnék röviden erről a regényről. A szerző tényleg egy “nőknek szóló SF regényt” akart írni? Mert akkor ha ilyen a női ízlés, maradok a hard-SF-nél. Elhiszem, hogy jószándék vezérelte a szerzőt, és hogy nem hímsoviniszta (ez látszik a szöveg bizonyos részeiből, pl. a korábban említett tiszteletköreiből), de ez a nyílvessző még a táblát se találta el. Egyetlen pozitívuma: egyszer el lehet olvasni, ha az embernek nincs más a keze ügyében. Tényleg nem tudom, mi történt, hisz az eredeti kisregény nekem is tetszett. A tisztelt szerzőnek talán szerkesztővé kellett volna átavanzsálnia, és jól gatyába ráznia ezt a szöveget, ami a sajátja. Mert aki olyan élesen bírál, éles szemmel lát meg dolgokat és olyan kemény kezű szerkesztő, aki ilyen blogot vezet, annak igazán nem lenne szabad megengednie magának egy ilyen könyvet. Már csak azért sem, mert az olyanokban, mint én, csalódást okoz.

Házi feladat teljesítve, Isten gépei betermelve.

Először is: Hackett, félelmetes, hogy mennyire ráérzel azokra a témákra, amik foglalkoztatnak mostanában. Először a poszthumánok, most meg ez a technológiai szingularitásos téma. Érdekes, hogy egészen eddig nem is ismertem ezt a kifejezést, de végig erről prédikáltam az erre fogékonyabb ismerőseim között. De nézzük inkább magát a könyvet.

Nem mondhatom azt, hogy az Isten gépei jobb könyv a Poszthumán döntésnél, ugyanis számomra teljesen más kategória a kettő (de előljáróban, ez a könyv jobban tetszett). A Poszthumán sokkal realistább, még ha a poszthumanizmus témája rengeteg teret enged is az írónak. Ellenben az Isten gépei, pont mivel a gyorsuló, megjósolhatatlan fejlődés áll a középpontjában, sokkal labilisabb és a mi lassú agyunk számára hihetetlen jövőt prognosztizál, így az író szinte a végletekig tágíthatja - és tágítja is - a lehetőségeket. Sokkal “fantasztikusabb” mű. A befejezés ötletes, nekem tetszett, hogy nyitva hagyja a fejlődés útvonalát. Egyébként elmondanám, hogy a Manipulátorok kiléte nekem a 132. oldalon már kiderült, holott az csak a 252. oldalon válik nyílvánvalvá. Persze épp ezért a 132. oldaltól fogva izgalommal faltam az oldalakat, hogy helyesen tippeltem-e, vagy sem. De bejött.

Ami még a könyv mellett szól, hogy gördülékeny, és az állandó változás ténye felpörgeti a könyvet. A regény cselekménye nem egyetlen ember körül bonyolódik a szó klasszikus értelmében, ezért féltem is az elején, hogy nem sikerül megragadnia az írónak a konkrét cselekményt, ezáltal a levegőben lógó képzelgéssé válik a történet. Az pedig különösen tetszett, hogy a regény főhőse megváltozik a cselekmény közben. Visszatérve a gördülékenységhez, szó szerint faltam a könyvet. Nem is emlékszem, utoljára melyik volt az a regény, amit ilyen könnyen sikerült kiolvasnom. Persze az is hozzá tartozik, hogy rövid, és amolyan clarke-i szokás szerint eléggé szét van tagolva, ami nem baj. Egyébként ha már képzettársításoknál tartunk: a Manipulátorbolygó megjelenésekor Fritz Leiber A vándor című regénye és Stapledon Star Maker-e (előbbi mottóját az utóbbiból vette) jutott eszembe az űrben utazó planétákkal. De persze ezek egészen mások.

Ami még érdekes volt, és ezt szombaton ki is veséztük a találkozón, az a mai világ megjelenése. Bill Gates, a Google-ös arcok, a YouDream és hasonlók, ezek számomra hűen keltik azt az érzetet, hogy igen, ez a mi világunk jövője (mondjuk a YouDream nekem picit erős volt). Ritka az ilyesmi, még angolszász íróknál is, de üdítően hatott. A Diablo Budapestje meg a pálmafákkal és a trópusi környezetével egy kis “Trenka-fílinget” csempészett a tudatalattimba.

Szóval ez egy bravúros könyv, csak gratulálni tudok a szerzőnek. Amit egyébként ha minden jól megy, majd élőben is megteszek.

(ui.: jó tudni, hogy a 41. születésnapomon nagy horderejű dolgok fognak történni)