„Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg.“
Mit mondhatnánk? A The Road az a fajta film, amiről nem igazán van mit mondani. Egy megrázó, drámai erejű alkotás, szívbemarkoló történettel.
Évekkel ezelőtt történt valami katasztrófa. Atomháború, vegyi háború, természeti katasztrófa, teljesen mindegy. A világ haldoklik. A városok romokban, az élőlények kihaltak, a fák is csak száraz oszlopokként állnak ki a földből. Minden szürke és sivár. Hideg van. Az emberek, már akik megmaradtak, állandóan éheznek, és a túlélésért kell küzdeniük. De nem csak az elemekkel, hanem saját magukkal is, a kannibállá váló társaikkal is. Ezek a kannibálok nem habzó szájú szörnyek, egyszerűen hidegvérű emberek, akik jobb híján más embereket esznek.
Ebben a katasztrófa utáni világban él az Apa és egyetlen Fia. A Fiú már ebbe a világba született, sosem látta a napfényt vagy a zöld erdőket. Egyetlen társasága az Apja, aki, miután felesége a könnyebb utat választotta, magányosan vándorol gyermekével dél felé, a tengerhez. Egyetlen dolog tartja életben, és ez a Fia iránti felelősség. Egyetlen fegyvere egy pisztoly, benne két golyóval: egy neki, egy a fiának, a legvégső esetre. Útjuk pusztaságokon, kihalt erdőkön és elhagyatott utcákon vezet, keresztül a pusztuló világon.
Cormac McCarthy 2006-os Pulitzer-díjas regényéből készült film egy sokkoló erejű mű. Már az első öt percben összeszorul a szívünk, amikor lopva megpillantjuk a Fiú kezében a játékállatkáját. Igazán így tudjuk felfogni a tragédiát. A világ végérvényesen elpusztult. És a gyereknek, a legártatlanabb lénynek a Földön ebben a világban kell élnie. Itt nincsenek magányos hősök, se glóriás jótevők. Itt túlélők vannak, akik csak magukra számíthatnak, nem bízhatnak senkiben, de minden lehetőséget meg kell ragadniuk, ha élni akarnak. Nap mint nap szembe kell nézniük a halállal, és tudniuk kell, hogy ha eljön az idő, nekik kell meghúzni a ravaszt. De a fegyver korántsem biztos, hogy másra fog irányulni. A névtelen alakok mind magukon viselik a halál jeleit. Az Apát játszó Viggo Mortensen szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, csontsovány, arca beesett. Nem csoda, hisz az Apa haldoklik. De mielőtt meghal, teljesíteni akarja küldetését, fel akarja készíteni fiát az egyedüli életre. Nincs miért élnie, csak ezért, de ez sokkal fontosabb számára az életénél is. A Fiút alakító Kodi Smit-McPhee játéka is megkapó. Ártatlansága, gyermeki aggodalma mindenkiben megmozdít valamit. Idő előtt rá kell ébrednie, hogy a világ egy olyan hely, ahol vagy ő öl, vagy őt ölik meg. És hogy mi értelme van akkor mégis az életnek? A láng. Az emberiesség lángja. Bár a film nem fejti ki eléggé (bár ha úgy vesszük, mégis kellőképpen megteszi), a legfontosabb küldetése Apának és Fiának a tűz védelme. Az, hogy nem esznek embert, nem válnak állattá. Megmaradnak embernek, még a legzordabb körülmények között is.
Itt nem az akció a fő. A film trailerei a pár akció dús jelenetet emelik ki, holott a film nem erről szól, alig van benne ilyen rész. Sokkal jobban félünk attól, hogy az Apának egyszer meg kell húznia a Fia halántékához szegezett pisztoly ravaszát. A borzalom nem mindig a közvetlen fenyegetés képében jelenik meg: az állat módjára tartott lesoványodott emberek sokkal inkább félelmet keltenek, mert tudjuk, hogy valaki bezárta őket. Ráadásul a film befejezése sem boldog, sokkal inkább megrázó és fájdalmas.
A zene szinte belesimul a filmbe, és tovább erősíti a szívbe markoló hatást. A The Road nem tökéletes film, bizonyára lesz, aki talál kivetnivalót benne. De mégis, ez egy olyan alkotás, amire még évek múltán is emlékezni fogunk. Apa és Fia története annak, aki látja a filmet, örökké beivódik az emlékezetébe.
(A film eredetijéül szolgáló regény február 1-én jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában)
Egy távoli planétán egy békés faj él, együtt a természettel. Szigorú törvényeik vannak, melyek tiltják a bonyolult gépezetek építését, mindazonáltal boldogok, és semmit sem tisztelnek jobban, mint az életet. Azonban egy napon hatalmas szerkezet jelenik meg az égen, majd furcsa repülőgépek szállnak alá és ragadnak el párat közülük. Először azt hiszik, új istenek jelentek meg, de többen - köztük a főszereplő, Mala - másként vélekednek. Egy összecsapás során az egyik szerkezet lezuhan, és egy kétlábú lény mászik ki a gépből, majd összeesik. Mala elviszi magához, és ott megtudja, hogy a lényt Jim Stantonnak hívják, és a bolygó körül keringő űrhajó az otthona.
A film egy meg nem határozható tengerparti városban játszódik. A környezet, a házak és az eszközök mind valamikor a jelen idejére teszik a cselekményt. Azonban történet valami. Pár évvel ezelőtt eltűntek a képek. Se a tévékben, se a monitorokon, semmilyen kijelzőn nincsenek képek. Az információs társadalom egy csapásra összeomlott. A civilizáció jelenleg vegetál, próbálja újrakezdeni. Hogy mi okozta a katasztrófát, nem fontos, a film nem is ad válaszokat - maximum bugyuta összeesküvés-elmélet kerül szóba, amit a szereplők is csak kinevetnek. Ebben a lassú és csöndes világban él a főszereplő három fivér. A legidősebb, Henrik (Terhes Sándor) álmatlanságban szenved, főleg öccse, Vilmos (Rátóti Zoltán) gyerekeire vigyáz, vagy erős altatókkal tömi magát. Vilmos egy széteső házasságban él, csak a lányai tartják benne a lelket. A harmadik fivér, Ottó (Hajduk Károly) amolyan tengődő fiatal, egyszerűen csak sodródik a merevgörcsben élő világban. Azonban ezt a statikusságot egy véletlen baleset töri meg: Vilmos egy veszekedés során véletlenül megöli a feleségét. A fivérek titokban elássák a holttestet, és innentől minden elmozdul, a cselekmény pedig lassan el kezd folydogálni.
információs társadalom. Nincs információáramlás, az egyetlen ilyen forma a pletyka és az eltűntek fala. A tévé mint olyan viszont még így is kulcsszerepet játszik: van, hogy csak nézik a sötét képernyőt, a fiatalok arról beszélnek, milyen volt a tévé előtt enni, ésatöbbi. Látni, hogy Vilmos “pótmamának” használta a tévét, hisz se ő, se a felesége nem tudnak mit kezdeni a lányokkal - a nő maga meg is őrül kissé a televízió elnémulásától. A legdurvább eset azonban Henriké: ő a tévé nélkül nem tud elaludni, és félő, hogy ebbe belehal. A film kissé nehezen emészthető, a történet itt sem kap nagy szerepet. Mindenesetre vizualitása miatt könnyen megragad az emberben, melankolikus, halálhangulata miatt mélyen beivódik az emberbe. És noha nehezen dekódolható, a mondandó főbb vonala közérthető, és igen érdekes ahhoz, hogy legalább egyszer megtekintsük a filmet.
1. Ez a címe annak a spártai kivitelezésű könyvnek, aminek példányai egyik pillanatról a másikra ellepik a világhírű Al F. Eveson Könyvesboltot. Az ügy felkelti a Valóságvédelmi Hivatal (RDI) figyelmét is. A megmagyarázhatatlan esemény egycsapásra “valóságvédelmi üggyé”válik, és a leghíresebb nyomozó, Phil Pitch (Mucsi Zoltán) kezd el nyomozni. Mint kiderül, csak négy ember van, aki szóba jöhet az eset kapcsán: a tulaj, Eveson (Mácsai Pál), az eladónő, Maya Satin (Kerekes Vica), a takarító, Agnus Andersen (Czukor Balázs), és a titokzatos idegen, Swan Tamel (Sinkó László). Mind a négy embert elkülönítik és a Hivatal szanatóriumszerű intézetébe szállítják, ahol nekikezdenek megtörni őket. Ugyanis amit állítanak az eseményről, az képtelenség. Ráadásul a könyv hihetetlen hatást vált ki a világban. Az 1 ugyanis nem szól másról, mint arról, mi is jellemzi az emberiség egy percét. A vaskos kötet főleg számadatokat tartalmaz, ám aki közelebbről kapcsolatba kerül a könyvvel, mély változáson esik át. Hamarosan a nyomozóknak szembesülniük kell vele: az 1 és az azt körüllengő titok túllép az értelmükön.
És hogy miről szól a film? Jó kérdés. Egy biztos: senki se várja, hogy egy narratív, történetmesélő mozit fog látni. Ennek a filmnek az ereje a vizualitása mellett az ötletben és a szereplők mondataiban van. Stanisław Lem novellája, Az emberiség egy perce szolgáltatott alapul. Ez nem egy adaptáció - ez egy átgondolás, egy továbbgondolás. “Én úgy képzeltem el ezt a filmet, mintha tényleg létezne egy ilyen könyv.” A könyv léte alkalmat ad arra, hogy filozófiai kérdések tucatjait vessék föl a szereplők - főleg Sinkó karaktere, aki elsőre érthetetlen Hamvas Béla-idézetekkel dobálózik - életről, halálról, a létről magáról, a valóságról és minden ehhez kapcsolódó dologról. Maga a film bővelkedik vallási utalásokban - a rendező erre azt a választ adta, hogy véleménye szerint valami magasabb dolognak (“nem feltétlenül Istennek” ) léteznie kell, hogy ennek az egésznek értelme legyen.
az épkézláb sztori fonalánál. Ezzel kapcsolatban rengeteg dolgot fel lehetne vetni. A rendezővel ellentétben én úgy gondolom - és ezzel nem vagyok egyedül -, hogy nem csak az a film tud mély gondolatiságot közvetíteni, ami leépíti a történetet. Millió egy példa van - igen, az átkos amerikai filmgyártásból, tessék csak mondjuk az Amerikai szépségre vagy a Szárnyas fejvadászra gondolni - arra, hogy a sztori, még ha nem is elsődleges és markáns, jelen van, és támaszt nyújt a gondolatiság és a vizualitás kiteljesedéséhez. Az 1 tobzódik a vizuális utalásokban, sokat többszöri megtekintés után sem ért meg a néző - még a legegyszerűbbet, a körte problémáját sem sikerül mindenkinek elsőre dekódolnia, pedig pofon egyszerű, főleg ha Sparrow másodlagos ötletére is gondolunk. Azt gondolom, a film valahol megreked félúton. És ez a probléma vele. Erős karakterekkel, erős filozófiai mondanivalóval, de nem képes dönteni, mit is kezdjen a történet és a látvány kapcsolatával.
A filmbemutatót követő több mint másfél órás beszélgetésben sok érdekesség elhangzott a karakterek megformálásáról, a film szimbolikájáról, a beszélő nevekről, a magyar és az angol filmgyártási ill. gondolkodási különbségekről és a film filozófiájáról. (Azért nem tudom pontosan, mert el kellett jönnünk - szívesen hallgattuk volna még a beszélgetést, de már nem igen sikerült követnünk egy-egy gondolatát a rendezőnek.) Érdekes és élvezetes este volt, annál is inkább, mert egy nagyon ambiciózus és céltudatos rendezőt ismerhettünk meg Sparrow/Verebes Zoltán személyében, és remélem (reméljük), hogy a következő filmje is legalább ilyen erős lesz vizualitásában és gondolatiságában, mint az 1.
Ugye a lényeg: egy rongybáb életre kel egy lerombolt város elhagyatott szobájában. Rajta kívül csak egy hulla és egy furcsa kis tárgy van a szobában. A tárgyat magához véve elindul az ablakból látott hasonló rongyfigura után. Mint kiderül, főhősünkön, vagyis 9-en (Kilencen, nem pedig Kilencesen vagy Kilencediken, ahogy néhol a fordítások szerencsésen félreírták) kívül más bábuk is vannak. És van valami, ami vadászik rájuk…
“Azonban ha komolyabb vizekre evezünk, rögtön szembetaláljuk magunkat olyan munkákkal, mint Zsoldos Péter klasszikusának, 
Az emberiség megmenekült a pusztulástól. Mindezt a Holdon bányászott Helium-3 nevű anyagnak köszönhető, melynek segítségével minden energiaszükséglet kielégíthető. A XXI. század közepére az emberek békében és jólétben élnek.
És ekkor éri a legnagyobb sokk: a bányagépnél egy ájult férfit talál, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő.
A nézőt szinte a székhez szögezi ez a dráma, lassan, mint egy mozaikot, úgy állítjuk össze az apró információmorzsákból a valóságos történteket. A film mindvégig nagyon emberi: szemtanúi lehetünk, miként is tölti Sam a napjait, milyen magányos is a bázison, és hogy mennyire fontos is számára a videóüzenet, amit feleségétől kap, aki kislányukkal visszavárja őt. És épp ezért tudunk azonosulni a főhőssel, mert a film meg tudja értetni velünk érzéseit. És ebben az azonosulásban az sem gátol meg bennünket, amikor rájövünk a rejtély valódi okára, ami Sam (mindkét Sam) identitását gyökerestől megváltoztatja. Noha már a film felénél fény derül a titokra, a rendező képes továbbra is fenntartani a feszültséget, újabb és újabb komponensek hozzáadásával. A film végén beinduló cselekmény, a versenyfutás az idővel szintén a klasszikus sci-fi filmeket idézi, gondoljunk csak az Outland-re (ami a Délidő című western egyik változata), amiben a főhős (Sean Conery) a film folyamán szinte csak az utolsó összecsapásra készül.
(ami nagyjából úgy néz ki, mint a mennyezetről lógó fehér doboz, egy kamerával és egy kis monitorral, melyen egy smiley jelzi az érzelmeket) Kevin Spacey kölcsönzi a hangját, és elsőre az embernek HAL jut eszébe róla a 2001. Űrodüsszeiából. Pedig a látszat ellenére hamar bebizonyosodik, hogy GERTY valójában Sam egyetlen pártfogója, a robot képes kijátszani a programját, hogy segítsen a férfinek. Ő a klasszikus sci-fi mozik robotja, aki társa az embernek, mint mondjuk Robby a Forbidden Planetből. Könnyen megszereti az ember, és ez nagyban köszönhető emberi megnyilvánulásainak, ill. az ezt közvetítő kis smiley-nak.
Elöljáróban, én szeretem a Transformerst. Otthon még talán meg is van valahol pár régi képregény, meg pár játékrobotom is volt, mint minden kiskölyöknek akkoriban. Mivel már óvodásként meg volt bennem a sci-fi szeretete (persze akkor még azt se tudtam, mi az, na majd lehet rittyentek egyszer egy “pólyás-SF” bejegyzést) ezért persze hogy tetszettek a hatalmas robotok. Így amikor kijött az első film, megnéztem. Nekem az is tetszett, bár a főszereplőtől a plafonra tudtam mászni. De a robotok elvitték a hátukon a filmet, Bay jól összehozta az akciókat.
Ami viszont még ennél is idegesítőbb volt az Sam és a hozzá kapcsolódó karakterek. A barátnője az aktuális jó bőr, a szobatársa a tipikus idegesítő balfék, a szülei meg annyira amerikanizált burleszk-figurák hogy az már fáj. Az egyetlen üde színfoltot talán csak John Turturro jelentette, de az ő karakterének is voltak néha elég gyenge pillanatai (de az “Anyám él velem, nem én vele” szöveg tényleg ott van). A katonák meg jó kis sablonok voltak, de ők legalább a végén a harcjelenetnél jól teljesítettek. Egyébként elég röhej az is, ahogyan a hadsereg lereagálja az Álcák támadását (am. ha már logikai következetlenségekre hajtunk: Optimust simán elszállítják Egyiptomba, a vadászgépekhez viszont már engedélyt kell kérni… főleg hogy a szállító gépnek még felsőbb parancsa sem volt… ) Ill. ha az a bunker a “legjobban védett a világon, kérdem én, vajon milyen biztonsági rendszerl ehet Fort Knox-ban - egy pár rozsdás lakat?
Érdekes film ez a mostani G. I. Joe. Egyszerűen leülsz, és nézed. Nem kell hozzá agytorna, vannak benne viszont faja gépek, überbrutál harcjelenetek, minden robban, ami kell, a hullák száma az egeket verdesi, van laza fekete gyerek, keménykötésű főhős, hallgatag szamuráj, ésatöbbiésatöbbi. Meg ugye csini kis főhősnők is vannak, fekete (aki eredetileg szőke) meg vörös (kb. olyan, mint Sziporka a Csipet csapatból, mindenhez ért, de persze a lelke mélyén vágyik a gyengéd érzelmekre, szóval tudjátok, na). Ja, hogy történet…
Ponyo egy piros halacska, aki testvéreivel és apjukkal, a hajdani emberrel él a tenger mélyén. Ám egy napon megszökik, és elúszik egészen a partig, ahol egy szerencsétlen eset folytán egy öt éves kisfiúnak, Sosuke-nek kell kiszednie a kis halacskát egy befőttesüvegből. A kisfiú és Ponyo összebarátkoznak, azonban végül a tenger visszaszerzi magának Ponyót. Viszont a kis hal, miután véletlenül megízlelte Sosuke vérét, olyan erőre tesz szert, amivel ki tud szabadulni és emberré válik. Ennek következtében viszont óriási ár önti el a tengerparti kisvárost, és a két kisgyereknek, a kislánnyá változott Ponyónak és Sosukénak együtt kell megkeresniük Sosuke anyukáját.
Ami viszont feledhetetlenné teszi a mesét az a látvány. Miyazakira mindig is jellemző volt, szinte védjegyévé vált a légi jelenetek varázsa. Na, most a tengerrel új közeget talált, ahol kiélheti magát ő és rajzológárdája. A tenger alatti világ valami meseszép, gyönyörű, hirtelen nincs is, amit hozzá lehetne fogni. Sajnálom, hogy nem sikerült megragadni ennek a csodás világnak a varázsát a film mondanivalójával. Mindenesetre pluszpontot érdemel, hogy a víz elárasztotta a szárazföldet, így a két világ valami szürreális és mesés módon összekeveredett.
1982-ben egy idegen űrhajó jelent meg Johannesburg felett. Azonban nem reagált semmire, az emberek kapcsolatfelvételi kísérletei sorra kudarcot vallottak. Végül 3 hónapnyi várakozás után az emberek erőszakkal behatoltak az űrhajóba, ahol szörnyű körülmények közt találtak közel egymillió idegent. A lények képtelenek voltak működtetni szerkezeteiket, így lassan leköltöztették őket a hajó alatti táborba, a District 9-ba. A kezdeti humanitárius akció hamarosan katonai műveletté változott, a tábort kerítéssel vették körül, és a prawnokat - akik nevüket a garnélarákhoz való hasonlóságuk miatt kapták - nemsokára megvetéssel kezdték kezelni. A két faj nem tudott megélni egymás mellett: a prawnok nem ismerték a magántulajdon fogalmát, és furcsábbnál furcsább dolgokat műveltek, aminek több halálos áldozata is lett. Végül a civilek nyomására a kormány az MNU (Multi-National United) nevű multinacionális vállalat kezébe adja az ügyet, akik hamar rendezik a dolgot: leverik az idegeneket és embertelen körülmények között tartják őket a táborban. Azonban ez sem elég, így kénytelenek felhúzni egy Johannesburgtól kétszáz kilométerre lévő 10-es körzetet, és megkezdik az idegenek áttelepítését.
Ami a történetet illeti, rengeteg dolog miatt különc ez a film. Egyrészt, nem tudunk meg sok mindent az idegenekről. Kik ők, honnan jöttek, mi történt velük, mi volt a céljuk, hová lettek a vezetőik? És a film végkifejlete ugyanígy nyitott kérdéseket hagy hátra, és a “rendeződő helyzet” sem tekinthető teljesen megnyugtatónak, hisz alapvető, jelen esetben ténylegesen két különböző faj ellentétről van szó. Ráadásul a téma és annak bemutatása is remek. A legkifejezőbb az, amikor a fekete nő beszél arról, milyen jó, hogy a prawnokat elkülönítve tartják az emberektől. Az egyetlen dolog, ami komolyan és szembeötlően zavaró lehet, az a nyelv kérdése. Az idegenek és az emberek tökéletesen megértik egymást, pedig azt gondolná az ember, hogy két ennyire különböző felépítésű fajnál ez alig lehetséges. Mindenesetre ez nem akkora baj, ugyanis egyáltalán nem okozott semmilyen problémát. Fel lehetne róni még a filmnek, hogy a főszereplő prawn és a fia túlságosan is emberi, de szerintem nincs ebben semmi baj, különben hogyan tudnánk együtt érezni velük és drukkolni nekik?
Aki el szeretne merülni a District 9 világában, az a neten rengeteg oldalt talál ehhez. Mind az 
Az első filmet John Landis (Blues Brothers 2000; Beverly Hills-i zsaru 3) rendezte. A történetben egy férfi, William Connor egy bárban épp a cimboráival iszik, és közben keserűen ecseteli, hogy nem kapta meg a várva várt új állást, mert az egy zsidó kapta helyette. Connor hamarosan szidni kezdi a feketéket és a koreaiakat is, mint akik tönkreteszik az országot, és ezzel együtt őt is. Amikor azonban kilép a kocsmából, egy ismeretlen helyen találja magát. Az utcákon náci zászlók és plakátok díszelegnek, őt pedig igazoltatja két német tiszt, akik kémnek nézik, és rálőnek szökés közben. Connor menekülni próbál, de hiába… Aztán hirtelen a Ku Klux Klántagjai közé kerül, ahol őt, a feketét akarják megölni, innen azonban sikerül megszöknie. Ekkor viszont egy mocsárba kerül, ahol amerikai tengerészgyalogosok próbálják lelőni. Végül vissza kerül a nácik közé, és itt megkapja a végső leckét az életben…
A második történetet Steven Spielberg jegyzi, és nekem ez a személyes kedvencem. Az öregek otthonában már semmi élet sincs, az idős emberek napjaikat emlékezéssel és a halálra való várakozással töltik. Az új lakó viszont, Mr. Bloom nem ilyen ember. Ő fellelkesíti a lakókat, hogy lehetnek újra fiatalok, ha képesek lélekben azzá válni. Persze nem mindenki hisz neki, de éjjel az öregek kiosonnak a kertbe, és játszani kezdenek Mr. Bloom ezüst konzervdobozával. És akkor falami nagyon különös dolog történik…
Joe Dante (Szörnyecskék) kisfilmjében egy tanárnő autója lerobban, és találkozik a különös kisfiúval, Anthony-val. Anthony elviszi magukhoz Miss Foley-t, azonban itt kiderül, hogy a dolgok egyáltalánnem hétköznapiak. Anthony ugyanis képes a gondolataival megváltoztatni a dolgokat, életre kelti a rajzfilmhősöket,kedve szerint alakítja át a lakást és változtatja át a házban lakókat.Miss Foley-re hárul a feladat, hogy megértesse Anthony-val, hogy nem használhatja ilyesmire az erejét.
Végezetül George Miller (Mad Max 1-3) egy repülőre visz bennünket. Itt az egyik utas, Mr. Valentine szörnyű állapotban próbálja átvészelni a viharba került repülő útját. Azonban hiába az utaskísérők minden igyekezete, a férfi csak nem tud megnyugodni. Veszte azonban akkor éri el, amikor kinézve az ablakon egy furcsa alakot pillant meg a repülő szárnyán, aki épp a hajtómű tönkretételén ügyködik. Senki sem hisz a hisztériás rohamban kitörő Mr.Valentine-nak, de a férfi nem agyja fel egykönnyen.
A sztori ugye ismerős: a kezdő filmes és 1971-ben még tök ismeretlen George Lucas írt egy forgatókönyvet, összeszedett pár színészt, egy kis pénzt, és megcsinálta ezt a filmet, a THX 1138-at. Elöljáróban azt kell mondanom, ha a film kicsit emészthetőbb lenne, akkor élveznénk is, és nem kellene csak a mögöttes utalásokra és társadalmi mondanivalókra fókuszálnunk.
lehet, hogy montázsszerűen összeillenek, de az átlagnézőt megzavarják, nem képes dekódolni a cselekményt. Lucas érzésem szerint túllőtt a célon ezzel. A film második fele pedig egy se vége se hossza menekülés, amit ezerszer láttunk már, és eléggé funkciótlannak érzem (csupán SEN útja hordoz némi pluszinformációt a világról). Viszont meg kell hagyni, az ábrázolt társadalom megér egy-két mondatot. A túlzott konformitás és a fogyasztás felmagasztosulása, párosulva a “hasznosság egyenlő boldogság” jelszóval olyan, mintha a kapitalista és a kommunista disztópiát gyúrták volna egybe. A keresztény jelképek felhasználása is elég furcsa megoldás, a Krisztus-ikon mint a mindenható állam, az “emberek közösségének” megtestesülése elég eredeti. Ami nekem még így utólag tetszett, az a térszerkezet: a folyosók, hideg felületek, steril szobák, egyszerű berendezés, szimmetrikusság és megtervezettségtől az embernek feláll a szőr a hátán, ha belegondol, hogy ilyen körülmények közt emberek élhetnek. Mint egy hangyabolyban.
2095, New York. Hatalmas piramis jelenik meg a Central Park felett. Horust, az ősi egyiptomi istent halálra ítélték istentársai, és egy hetet kapott, hogy eltöltse utolsó napjait teremtményei közt a Földön. Horus elindul, hogy megkeresse az egyetlen nőt a világon, aki alkalmas arra, hogy kihordja Horus utódját. Ehhez azonban szüksége van egy testre, ám a génmódosításokkal és mesterséges szervekkelterhelt átlagemberek kilökik magukból az istent. Egy véletlen folytán azonban ráakad Nikopolra, akit harminc évvel ezelőtt ítéltek el, és lefagyasztottak. Nikopol egy baleset miatt kijut a fagyasztásból, és bár fél lábát elveszíti, Horus ajánlatot tesz neki: ha a férfi együtt működik vele, és hajlandó az istenséggel megosztani tiszta testét, cserébe új lábat és új életet kap. Nikopol, aki élő legendává, a hatalmas eugenics céggel szembeni ellenállás szimbólumává vált, kénytelen elfogadni helyzetét. Mindeközben egy furcsa mutáns nőt visznek be az Eugenicshez. Jill nem emlékszik semmire, ám úgy tűnik, mintha teste csak három hónapos lenne. A különc Turner doktornő pártfogásába veszi, és egyikük sem selyti, hogy Jill az, akit Horus keres. Eközben Allgood polgármester mindent megtesz, hogy eltegye Nikopolt az útból, és a rutinos zsaru, Phoebe i elkezd nyomozni az ügyben.
A futurisztikus, XXI. század végi nagyváros több szintre oszlik, nyüzsögnek utcáin a mutánsok, földönkívüliek és mesterséges szervekkel ellátott emberek, az eget autók szelik, az utcákon mocsok burjánzik. Olyan az egész, mintha az összes létező jövőképet összekeverték volna. Cyberpunkos megakorporáció, hi-tech rendőrök, állandó ellenőrzés, ökológiai katasztrófa, űrutazás (még ha utóbbiak csaka háttérben jelennek is meg). A sztori is nagyon különös, sok megmagyarázatlan szerepű figura tűnik fel, és a végkifejlet után sem tudja biztosan a néző, hogy mit is látott. Elsőre talán nehezen befogadható ez a látványorgia és szürrealizmus. De mindenképpen maradandó élmény lehet ez a film azoknak, akik fogékonyak az érthetetlen és különc mozikra. Hibának joggal róhatjuk fel a történet gyengeségét, a párbeszédek erőtlenségét, a karakterek kibontatlanságát. Se Jill relytéjes múltjára, se Nikopol szerepére ennek a világnak a múltjában (és jelenében) nem kapunk választ. Mindazonáltal érdemes legalább egyszer megtekinteni ezt a rendhagyó alkotást.
Különvélemények