acélpatkány SF blogja

Mi köt össze egy filmszínészt, egy pornószínésznőt, egy szenátort, egy “neo-marxista” csoportot és egy amnéziás rendőrt meg az állítólagos ikertestvérét? És mi köze van mindehhez az iraki háborúnak, a globális megfigyelésnek, az alternatív energiaforrásoknak és az időutazásnak?

A Southland Tales (idehaza “A káosz birodalma” ) annak a Richard Kelly-nek a 2006-os filmje, akinek a Donnie Darkót is köszönhetjük. Ez a film azonban sokkal, hogy is mondjam… szabadszájúbb? Kommerszebb? Kaotikusabb? Nem találom a jó szót. Mindenesetre az a fajta film, aminek az első fele után se tudja az ember, hogy mit lát: egy kukába való szemetet, vagy egy rendhagyó mesterművet? Nos, a válasz az utóbbi.

2008-ban vagyunk. Két éve atomot dobtak Texasra, aminek a következménye az olajárak, a hadi kiadások és a civil megfigyelés növekedése. Mielőtt azonban a hadi gépezetből kifogyott volna a szufla, egy rejtélyes német cég tűnt fel, mely egy új, alternatív energiaforrást ajánlott, s ezzel az államok legbefolyásosabb szervezetévé vált. A katonai jelenlét a terrorizmus elleni harc jegyében állandósult az országban. A központi hírszerző szervezet az internet segítségével mindent lát, alig lehet kibújni a felügyeletük alól. Ez ellen kűzdenek többek között a magukat “neo-marxistának” nevező szélsőséges fegyveres csoportok. Az egyik san francisco-i csoportjuk éppen zsarolni készül a volt texasi szenátort, aki az USA leendő alelnöke, hogy vonja vissza a korlátlan megfigyelésről szóló törvényt. Itt kerül a képbe Boxer Santaros, aki a szenátor veje, egyben ünnepelt filmsztár. Viszonyt kezd Krysta Now-val, egy kis pornosztárkával, aki titokban a neo-marxistáknak dolgozik, ugyanis így akarják kompromittálni a szenátort. És itt jelenik meg Roland Taverner rendőrtiszt, aki sokmindent nem tud, de főleg azt nem, ki is ő valójában…

Érdekes és megfelelően őrült egy világ ez, ami akár a mi jövőnk groteszk valósága is lehet. A néző filmnézés közben szinte érzi, ahogy szépen lassan belecsúszunk az Apokalipszisbe. A filmben mindössze két ember van, aki ezt észreveszi, Santaros, aki forgatókönyvében megjósolja a világvégét, és Taverner, aki tudtán kívül a világvége hírnöke és előidézője. A film egyébként nem nagy színészekkel játszik, de mindenki megfelelően adja a szerepét. “The Rock” szinte beleillik a kicsit gyáva, frusztrált Santaros szerepébe. Sarah Michelle Gelarnak nem kell túlzottan megerőltetnie magát Krysta szerepében. Aki nagy meglepetés volt számomra, az Sean William Scott. Idióta Stiflerünk nagyon komoly és elveszett fejet vág végig a filmben, és meg kell mondjam, el tudom képzelni mint volt iraki veteránt. A kisebb szerepekben feltűnő színészek (John Lovitz, Christopher Lambert stb., állítólag Kevin Smith is benne van valahol) is passzolnak, persze nem ez életük szerepe. Még Timberlake is tűrhető, alig ismertem rá a fizimiskájára. Szóval ez egy “mi-a-franc?” film, amit csak ajánlani tudok mindenkinek.

Egy véletlenül elkapott képpel indult az egész. Al Pacino és Robert De Niro gugol egy hulla mellett. Mi? Ugyan régi már a hír, de én még nem hallottam róla: a két nagyágyú a ‘94-es Szemtől szemben után újra egy filmben, ráadásul vállvetve. A trailer sok jóval kecsegtet. A film, a Righteous Kill az USA-ban szeptember 12-én jön ki. A színészóriások két vén zsarut alakítanak, akiknek mielőtt nyugdíjba vonulnának, meg kell oldaniuk egy gyilkossági ügyet, mely egyrégen elfeledett ügyükre hasonlít.

A másik pedig mi más lenne, mint az új, a 22. James Bond film. Na ja, november 7-ég várni kell rá, de megéri szerintem. Bond bosszút áll. Marcona Daniel Craig-ünk megint beleveti magát a csimbum buliba, repül, vezet, robbant, és öl. A Quantum of Solace nagyon jó kis mozinak ígérkezik (idehaza A Quantum csendje (!?) címen jön majd november 13-án).

Izzítsuk a popcornt, bár addig még hátravan a TDK, amit illene már megnéznem valahogy…

Előre bocsájtom, nem láttam a második részt. Csak az elsőt, ami véleményem szerint jó filmre sikeredett.

És hogy mi a helyzet ezzel a filmel? Nos: ha egy izgalmas, körömrágó, újításokkal és remek színészi játékkal teli filmet akarsz látni, ami megdolgoztatja az agyad, ráadásul remek a külcsínye is - nos, akkor ne ezt a filmet nézd meg. Nem mondom hogy olyan rossz lenne - tűrhető, ha az ember nem látott még háborús filmet, sci-fi/horror keveréket és az első részt.

Történetünk a Roku San kolónián indul, melyen épp John Rico ezredes és csapata tartja a frontot a bogarak ellen. Ide érkezik Rico egy régi haverja, Dix Hauser tábornok, nameg az Űrmarshall (”skymarshall”). Terepszemle vagy miszösz. Megjelenik a főszereplő “jónő” Lola Beck személyében, aki Hauser barátnője, mellesleg az egyik legjobb pilóta a Flottában. Elég annyi, hogy az Űrmarshall hirtelen felszívódik, és ugyanekkor áramkimaradás történik a bázison. Ez persze gáz, hisz a bogárkák az elektromos kerítésen így gond nélkül betörnek. Vérengzés, bogárírtás és testrész darabolás kezdődik. Előtte persze Hauser és Rico összetűznek, Johnny-t pedig elvileg őrizetbe vennék, ha nem jönnének a bogarak.

Az Űrmarshall elrepül, a Roku San-i bázis pedig visszaveri az inváziót, Ricót azonban hadbíróság elé állítják és kötélre ítélik a vereség miatt és mert ellenszegült Hauser parancsának. De mivel az Űrmarshall gépe felrobban az OM-1-es planétánál, és csupán egy maroknyi túlélő ér talajt, meg kéne menteni őket. Igen ám, de a főparancsnokság valamiért ezt nem akarja, Hausernek meg ez szúrja a szemét - egyrészt ott van Lola is, másrészt ha a nőt elkapják a bogarak, megtudják a szupertitkos Flottabázis, a Szentély helyét is. Így titokban Johnny megmenekül, és mehet a Bogár Zóna szívébe, összeszedni a túlélőket…

A sztori megfelelően tartalmaz csavarokat, hogy az ember már azért se kapcsolja ki a filmet, hogy megtudja, mi a fene van az Űrmarshallal (aki inkább egy énekes bohóc, mint katona). Mondjuk nekem nagyon viszketni kezdett az ujjam úgy az első félóra után, és amikor a sivatagban játszottak “ki marad a végént” a túlélők a bogarakkal, nagy kedvem lett volna hagyni a fenébe, és előszedni mondjuk a Pitch Black-et. Nameg ez a folyamatos Isten/vallás dolog is kezdett az agyamra menni. Gyűlölöm, amikor ennyire a számba akarják rágni a vallásosságot (burkoltan se rajongok érte, de elmegy). A film ezen része kicsit olyan volt, mintha a Star Trek V. - A legvégső határt nézném lebutítva. A vulkáni fickó ott is valami Istent keresett, és ott is végül egy kietlen bolygón találtak rá.
De persze előkerültek a “sztársip trúperszes” dolgok: irtják a bogarakat rendesen, azok meg vica versa. Kapunk csodafegyvereket, katonai buzdítófilmeket, híradóbevágásokat. Láthatjuk, ahogy az ellenvéleményt hangoztatókat hogyan golyózza ki a militarista állam, hogyan akasztanak dezertőröket és politikai foglyokat. Persze a film úgy állítja be, hogy aki a békét preferálja, az az emberi faj kipusztulását segíti, ergo ellenség. És afene, van benne valami - ha a másik lehetőség az, hogy bogáreleség legyen az ember, akkor üsse kavics, háború. Az első Starship Troopersben is láthattuk ugyan, hogy ez egy diktatúra, de a katonákat ez nem érdekli, ők az emberiséget mint fajt védik, nem kérdeznek, csak mennek “oszt gyaknak”. Ami még a visszatérő jellemzők közé tartozik, az az, hogy itt is láthatunk “meztelen női felsőtestet” premierplánban, meg persze ebből a filmből se hiányozhat a “Johnny Rico felsőteste” című jelenet.

Végeredményben láttam már rosszabb filmet is, de ez nem egy főnyeremény. Akit érdekel, az úgyis megnézi.

“Ti meg miről beszéltek? Ennek a hábornak sose lesz vége.” Johnny Rico

Kevés film van, amibe ennyire félve kezdtem bele. Elég sokmindent olvastam róla, kicsit féltem, hogy ki fog borítani, amit látni fogok. De nem ez történt. Sőt.

Ez a 67 perces 1988-as japán film (rendező Shinya Tsukamoto) eléggé rendhagyó a maga nemében. Horror is, meg nem is. Elidegenedéses modern fantáziafilm meg nem is. A film kis költségvetésből készült, ha jól számoltam, összesen 5 szereplője van (abból is 2 mellékszereplő). Fekete-fehér, a kamera állandó rángása kézikamera látszatát kelti, de a vágások és a beállítások (nameg az esztelen száguldást megjelenítő képsorok) mutatják, hogy profi munkával van dolgunk. Párbeszédek alig vannak, inkább hörgések, nyögések, ordítások - nameg fémes zörejez és zajok - töltik ki a képeket.

A film egy elég brutális és hátborzongató jelenettel indul: egy férfi egy acélcsövet ültet be “házilag” a combjába. Aztán látjuk, hogy a sebben férgek kezdenek burjánzani. Ennek a látványától a férfi teljesen “kiborul” (értsd: ordítva végigrohan az utcán), majd egy autó elgázolja. Ugrás: egy átlagos japán férfi borotválkozik, és felfedezi, hogy az arcából egy fémdarab áll ki. Mikor ki akarja szedni, az nagy vérfröcsköléssel eltűnik. Ezután a metróra száll, és az állomáson találkozik egy nővel, aki furcsa metamorfózison esik át: fémkupaccá válik az egyik keze és őrülten üldözni kezdi hősünket, akinek sikerül elmenekülnie. De otthon rádöbben: ő maga is szépen kezd fémmé válni…

Tovább nem mondom a történetet, elég egyenlőre ennyi. Eddig olyan, mintha egy kafkai látomást néznénk, és akár az elidegenedésről is szólhatna ez a technohorror. De ez a varázs megtörik. És mintha egy teljesen másik filmet kezdenénk el nézni (aki látta, az tudja, miről beszélek). És ez számomra teljesen elrontja az összhatást. Alapvetően pozitívan fogadok minden mozgóképet, ami a Távol-Keletről jön (legyen az anime, kínai kosztümös vagy japán techno-sci-fi), de ez a film nekem nagyon nem nyerte meg a tetszésemet. Talán ha tartotta volna a film elején megkezdett őrült és következetes látomást. De ezzel a véggel nálam a 10-ből csak 6 (maximum 7) pontot kaphat.

Most olvasom, hogy létezik második rész is Tetsuo II. - Body Hammer címen (1992). Azt írják, hogy ez lényegében ennek az ötletnek egy variációja, nagobb költségvetésből és színesben egy sokkal könnyebben befogadható filmet csináltak, a rendező ugyanaz. Az első részben átalakult főhős itt családapa, akinek elrabolják a gyerekét, és a düh az, ami katalizálja az átváltozást, és végül ez a két lábon járó fegyver az, ami porig rombolja Tokiót. Hát, nem is tudom… akarom én ezt a filmet látni?

Bátran kijelenthetem: a Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb című 1964-es Stanley Kubrick film az egyiklegjobb filmszatíra, amit valaha láttam. Ráadásul egy olyan témáról szól, ami nagyon aktuális volt akkor is, és véleményem szerint ma is az.

Röviden a történetről: Jack D. Ripper ( azaz “Jack the Ripper”, Hasfelmetsző Jack… ) tábornok, egy katonai támaszpont parancsnoka, egy köteléknyi B-52-es bombázónak ad parancsot, hogy mérjenek nukleáris csapást a Szovjetunióra. A parancsot csak ő tudja visszavonni, a gépekkel nem képesek kommunikálni. Mandrake, a brit légierő támaszponton tartózkodó tisztje rájön, hogy a tábornok valójában futóbolond, aki titkos kommunista összeesküvésről és természetes testnedveiről zagyvál. Megpróbálja jobb belátásra téríteni az őrült parancsnokot, míg a Pentagonban összeülnek az USA és a hadsereg vezetői. Elkeseredetten próbálnak megoldást találni. Az elnök még a szovjeteket is értesíti, és azt tanácsolja, ha minden kötél szakad, lőjék ki a bombázókat. Persze egyes vezetők azt támogatnák, hogy ha már így esett, igyekezzenek a szovjeteket annyira szétverni, hogy minimalizálják a válaszcsapás lehetőségét. De a szovjet nagykövet szörnyű hírrel szolgál: kifejlesztettek egy hatalmas erejű fegyvert, a Doomsday Machine-t (a Végítélet fegyverét), ami egy amerikai atomcsapás esetén automatikusan működésbe lép, és minden életet elpusztít a Földön… Harmadik történetszálként egy B-52-es legénységét figyelhetjük, ahogy halálos terhükkel célpontjuk felé repülnek, mit sem tudva Ripper őrültségéről.

Bármennyire is komoly a film története és mondanivalója, a tálalása mégis mosolyt csal az ember arcára. Az elnök és a szovjet főtitkár telefonbeszélgetései, a lelkesedő ‘Butch’ tábornok játéka és Ripper őrült rögeszméje feledhetetlen perceket szerez. A színészek fantasztikusak. Persze a legnagyobb színész mindközül Peter Sellers, aki egyszerre Mandrake, az USA elnöke és Dr. Srtangelove. Különös, hogy a film címe Dr. Strangelove, amikor a doktor csak kis szereplő, és ő maga is elég groteszk (már a nevéből is kiindulva): tolószékben közlekedik, állandóan izeg-mozog a székében, bal karja mintha önálló életet élne, és néha előtör belőle a náci megszokás (számomra a legjobban visszhangzó jelenet éppen az övé, amikor Mein Führer-nek szólítja az elnököt). Sellers zseniális játékkal tölti meg a figurákat. A többi szereplő meg nem tudom, direkt hozza ilyennek a karaktereket, de nagyon abszurdak. ‘Butch’ és a pilóták úgy beszélnek, mint az igazi texasiak.

Végezetül egy klasszikus kép a filmből, mely mindent összegez:

És az előzetes, ami ugyanolyan groteszk, mint a film:

Jó szórakozást, és ne féljenek a bombától! Dr. Strangelove mindenre tud megoldást!

1973-as film, Harry Harrison hamarosan a GFK-nál megjelenő Helyet! Helyet! ( Make room! Make room! ) c. regénye alapján, Charlton Heston főszereplésével.

Nyomasztó egy világ, annyi szent. A 40 milliós New Yorkban vagyunk. Ember ember hátán, az utcán a kocsik inkább mobil lakások, a lépcsők fokain is emberek alszanak, minden házban egy fegyveres vigyáz, nehogy a tömeg önkényesen lakást foglaljon. Természetes ételt az átlagember évtizedek óta nem evett, csak a gazdagok engedhetik meg maguknak a húst és a zöldséget. A vízért naponta sorba kell állni, az egyetlen ételforrás pedig a kis lapocskákban vehető Soylent (szója), azoknak is több változata - legjobb a zöld soylent.

Hősünk, Robert Thorn ebben a nyomasztó világban viszonylag jó él. Rendőrtiszt, aki öreg munkatársával, egy “könyvtárral” (amolyan titkár a papír és könyv nélküli világban) osztja meg lakását. Ha teheti, a helyszíneléskor azt hoz el a házakból, amit tud - ételt, könyvet, kanalat, mindegy. Egy gyilkossági ügyben kezd nyomozni. Az áldozat a gazdag és befolyásos William R. Simonson, a Soylent Vállalat igazgatója. A kezdetben csak szimpla rablótámadásról kiderül, hogy valójában merénylet volt, és az ügyben az egész Soylent Vállalat érintett, sőt, maga a kormányzó is. Thorn egyre mélyebbre ássa magát az ügybe - közben persze viszonyt kezd az áldozat “bútorával”, a fiatal házi “nővel”, Shirl-el - és kezd rájönni, hogy ez az ügy komolyabb, mint elsőre gondolta. Bárki, aki ráébred az igazságra, megőrül, nem képes tovább élni.

A film nyomasztó világot mutat be, és bár Harrison állítólag hőbörgött, hogy lehetett így kifacsarni a könyvét, el kell ismerni, a Soylent Green korának meghatározó disztópiája. A film hangulata számomra a nyomozás felpörgése után kezdett háttérbe szorulni, átvette a helyét a szokásos “nyomozunk-nőzünk-lövöldözünk” hármasa (jó, azért a tömegoszlatás nem volt semmi). Mindenesetre egy elég jó film, és jól titkolja a csattanót, bár szerintem ki lehet találni, mi az.

1983. Már javában dúl a Mad Max mánia, a posztapokaliptikus jövő ismerősebb mint gondolnánk. Ekkor jelentkezik Franciaországban Luc Besson (aki akkor még az ifjú zseni kategóriába tartozott) minimál-sci-fijével, az Élethalálharccal (Le dernier combat), amivel díjak sokaságát gyűjtötte be, és azonnal közismerté tette a nevét.

Ennek a vilgának is megvolt a maga Apokalipszise. Az emberek valami miatt képtelenek beszélni, csak hörögnek. Nem igazán alkotnak csoportokat, legfeljebb amolyan falkát a víz vagy az élelem-forrás körül. Két ember, ha találkozik, kérdés nélkül szétverik egymás fejét. Hősünk, aki a pusztaság egyik elhagyott bérházában él, miután ellopott egy még működő akumulátort a szomszédos falkától, saját készítésű repülőjével elrepül és egy városban köt ki. Hamar berendezkedik, élvezi az új környezetet és a hotelban talált mértéktelen alkoholt.
Mindeközben a városban egy marcona fickó (őt az akkor még teljesen ismeretlen Jean Reno játsza) kozerveket visz a helyi kórház bunkerré átalakított épületében élő férfinek, mintha valamit várna cserébe, de az sorra kijátsza őt. Hősünk szerencsétlenül egyik városi útja során belebotlik “Reno”-ba (kénytelen vagyok így nevezni, itt senkinek nincs neve), aki jól helyben hagyja, de végül sikerül elmenekülnie. Valahogy elvetődik a kórházba, ahol a Doki ellátja a sebeit és megengedi, hogy vele lakjon. Minden szép és jó, egészen addig, amíg Reno rá nem jön, hogy képes bejutni az épületbe.

A film fekete-fehér, és mint mondtam, a szereplők nem beszélnek. Azonban a jelenetek prögősek, sajátos humor jellemzi és valami erő, ami odaszögez minket a film elé. Ez egy vadállati világ, embereket háziállatként tartanak, a kórház szobáinak falait amolyan barlangrajzok díszítik, a nőket kincsként őrzik. Az emberek már annak is vihogva örülnek, amikor sikerül egy érthetetlen szót kinyögniük. Az ember itt inkább állat, mint kultúrlény, persze gyakran előtűnik a harcos vad mögül a civilizált lény. A legszürreálisabb számomra az égből hulló hal és törmelék volt, de ezen is túl tudja tenni magát a néző. A film zenéjét szerintem nagyon eltalálták, ugyanaz az Eric Serra készítette, aki az Ötödik elemét is. Kötelező posztapokaliptikus film mindenkinek.

Sokmindenről, de semmi konkrétról, a teljesség igénye nélkül.

Befejeztem a Pörgést. Nem állok le ismertetni, sok helyütt olvashatók róla velős kritikák. Nekem tetszett, remek könyv, de picit tényleg hosszú volt. Az ötletek jók, sőt, maga a végkonklúzió fantasztikus a Neumann-gépekkel meg az Átjáróval. A legjobban azokat a részeket élveztem, amikor ezekől a dolgokról írt Wilson (nomeg a Marshoz kapcsolódó dolgokról). Hiába, én márcsak ilyen vagyok, vonzódom a hihetetlen ötletekhez. Egyébként ez volt az a könyv, ami visszahozta az olvasási kedvemet. Az érdektelenségbe fulladt Maréknyi becsület félbehagyása és a középszerűnek mondható Státuszcivilizáció (ami bár elég rövidke, mégis igen nehezen tudtam befelyezni, Sheckley ide vagy oda) után nagyon elment a kedvem. De a Pörgés visszazökkentett. Persze még mindig nincs meg bennem az a lendület, ami mondjuk előző nyáron megvolt. Nagyon lassan haladok egy-egy könyvvel, bármennyire is magával ragad a történet vagy a világ. És az a furcsa, hogy a fölös időt nem filmnézésre fordítom. Gyakorlatilag nem csinálok semmit.

Ehhez kapcsolódik, hogy rámtört az alkotási vágy. Valamit csinálni akarok, valami produktívat. Miután elküldtem a Dickes írást (amire még csak egy válaszemailt se kaptam, és ez picit bosszant), nem találtam jó elfoglaltságot. Persze angolt kéne tanulnom, mert jövőre lesz az utolsó évem az alapképzésben, és ha nincs nyelvvizsgám, diplomám se lesz. De erre se tudom rávenni magam. Azonban (bármit) írni sincs lelki erőm, se ötletem - jól látszik ez abból, hogy Hadiösvény és Nita könyves oldalára is csak nagynehezen tudom rászánni magam, hogy írjak. Ezzel kapcsolatban továbbá arra a felismerésre jutottam, hogy szégyentelenül gyorsan elfelejtem a könyvek történetét, részleteit, szereplőit. Vannak könyvek, amiket tavaly olvastam, de már alig emlékszem rájuk, a régiekről nem is beszélve.

Ebből a megfontolásból döntöttem úgy, hogy (ha lesz pénzem, mert jelenleg nincs) megveszem az újonnan kiadott A város és a csillagokat. Egyszer, úgy 5-7 éve már olvastam, rémlenek is jelenetek, de nem annyira, mint szeretném. Pedig én amondó vagyok, hogy amit már egyszer olvastam (ez a könyvtárakból kivett könyvekre vonatkozik) azt nem veszem meg, ugyanis sok más könyv van, amire kevéske tőkémet fordíthatom. Persze most ismét jópár könyv felkerült a megvásárolandók listájára. A friss Zsoldos-díjas regényt is meg kívánom venni, bár saját pénztárcámhoz mérve még mindig szemérmetlenül drágának tartom. De bele kell törtődnöm, hogy 2000 forint alatt új könyvet nem nagyon fogok találni. És az ár nem mindig függ össze a “lapszámmal” - többek között ezért nem vettem még egy Dick regényt sem. És amíg el nem kezdődik a tanév, és nem kezd el lassan csordogálni az ösztöndíj a számlámra (ami idén remélem igen magas lesz, meg bízom a jegyzetboltban, ahol kedvezményt kapok), addig marad a helyi antikvárium. Ahol motanság igen jó könyveket találok nagyon jó áron. Tegnap pl. a Homályos zónát vettem 500 forintért, előtte Windhamtől az Újjászületést 300, a Visszatérést Lemtől 500 Ft-ért. És még elég sok jó könyv volt/van ott.

Említettem a filmeket. Nos, azért megnézek pár filmet. Legutóbb a Children of Men volt soros. És meg kell mondjam, sikeresen bekattantam tőle. Azonnal beszereztem jópár posztapokaliptikus filmet a Mad Maxtől a Delicatessenig, a Soylent Green-en át az Élethalálharcig. Persze még egyiket se néztem meg. Ahogy a nemrég megszerzett Mechanikus narancsot vagy a Southland Talest sem. De igyekszem ezt bepótolni. Persze felmerült egy olyan probléma, hogy bizonyos filmekhez vagy csapnivaló feliratot találtam, vagy semmilyet. Példa a Fiú és kutyája: semmilyen felirat sincs hozzá. A Mechanikus narancsé meg rosszul időzített, folyamatosan elcsúszik az állandó igazítások ellenére is. Szóval ezen bosszankodom egy sort, és akkor még nem is álltam le keresni olyan ritkaságokat, mint az Alphaville vagy Az utolsó part (amit egyszer szinkronnal láttam a TV-ben).

Visszatérve a könyvekhez, észrevettem (ugyanis egyik rigolyám hogy vezetem, mit olvastam és mit nem), hogy a saját meglevő könyveim (regények) közül most következik a 100. amit elolvasok (a valódi 100. már biztos megvolt, régen sokat olvastam könyvtárból). Persze ez a 158 regényhez képest kevés, de azért valami. Kérdés, hogy melyik legyen az? Eddig az Ezüst félhold blues-ra gondoltam (kedvet kaptam ugyanis az alternatív történelemhez), de az időközben történt események hatására erősen gondolkodom, hogy a Hiperballada legyen azt. Bevallom, László Zoltántól eddig csak novellákat olvastam, amik nagyon tetszettek. És mivel a Hb is alternatív történelemre épít, ráadásul cp, akkor épp itt az ideje, hogy elolvassam. Viszont egyre inkább félek attól, hogy a kitűzött célt, vagyis a korábban említett könyvek (pl. hícsí könyvek, Amíg világ a világ) elolvasását nem fogom tudni teljesíteni. Ez egy ilyen nyár.

Nameg az is közrejátszik, hogy a krónikus pénzhiány miatt nem nagyon mozdulok ki itthonról, és mivel az egyetemtől 300 kilométerre lakom, a barátaim többsége igencsak messze van. Így ez is kezd nagyon nyomasztóvá válni. Alig várom már az augusztus végét-szeptember elejét, hogy visszamehessek Szegedre. Pláne hogy két új szobatársat kapok, ami méginkább fúrja az oldalamat. Bár szakdolgozni nincs nagy kedvem (téma eddig Az Egyesült Arab Köztársaság (1958-61) külpolitikai megítélése, de ez még finomodhat), de mivel megtudtam, hogy a szakdogám csak 2 azaz kettő kreditet fog érni (egy előadás 3 kredites), ezért nem hiszem, hogy nagyon fogom törni magam, és nem fogok följárni Pestre levéltárazni.

Mi lenne, ha a Szárnyas fejvadász a Távol-Keleten játszódna, és ott kezdődne, ahol Ridley Scott filmje véget ért? Ez fogalmazódott meg bennem, miközben néztem a Natural City című filmet, amit a fenti kifejezéssel aposztrofálnak. És igen, nagyon sok egyezés van a két film között, le se tagadhatná, hogy az alapötletet onnan vették. Nagyon sok jelenet egy az egyben visszaköszön (elég csak a város fölött lebegő telepes-toborzó hajót említeni). Azonban a film egyedivé tudott válni, és sikerült egy teljesen más hangulatot megütnie.

2080. Az utolsó háború után, mely csaknem mindent romba döntött, az emberek egy hatalmas városba költöztek. Az élet velejárói lettek a cyborgok, akik teljesen emberiek, csupán az különbözteti meg őket, hogy 3 év alatt elhasználódnak, és végül élettelen bábukká válnak. Történetünk egy renegát cyborgok likvidálásával foglalkozó rendőr, R és egy cyborg nő kapcsolata körül bonyolódik. A férfi szerelmes a cyborgba, és, bár furcsa, de a nő is mintha hasonlóan érezne. Azonban a cyborg élettartama 3 nap múlva lejár. R egy őrült tudóstól megtudja, hogy a cyborgok emlékeit megfelelő emberi donorba át lehet ültetni. Így kezd el kutatni R egy fiatal lány után a nyomornegyedben. Közben a férfit felfüggeszti főnöke és barátja, Noma hadnagy, mert R a likvidált cyborgok MI-jeivel feketézett. Mindezalatt pedig egy renegát harci cyborg mindent megtesz, hogy betörjön a város orvosi központjába.

A Natural City összességében egy szomorú szerelmi történet, akcióval megspékelve. A harci jelenetek bővelkednek abban a látványvilágban, amit a távol-keleti filmektől megszokhatott az ember. A jelenetek gyakran egy-egy uralkodó színvilágot képviselnek, ezzel téve még különösebbé a film látványvilágát, mely megfelelően futurisztikus, és egyfajta Blade Runner - Minority Report elegyet alkot. A cyberpunk elemek is tobzódnak, a nyomornegyedektől a high-tech harci felszerelésekig. Végeredményben a film kellemes szórakozást nyújt, bátran tudom ajánlani bárkinek, aki kedveli az akciódús, de a romantikát nem nélkülőző sci-fiket vagy csak egyszerűen a távol-keleti filmeket.

Újabb különös film. Sajna ez is olyan, hogy ha igazán meg akarnám értetni, a végén le kellene lőnöm a nyulat (apropó nyúl, előljáróban annyi, hogy a film az a kategegória, amibe nálam a Donnie Darko is tartozik).

3 figura, ugyanaz a színész. Gary menő sorozatszínész, akit elhagy a barátnője, bedrogozik és balesetet szenved. Ezután háziőrizetbe kerül. És ekkor kezdődnek az érdekes dolgok. Utalásokat talál a “Kilencekre”, és mindenhol a misztikus 9-es számba botlik. Közben szellemképekkel találkozik, saját maga jelenik meg előtte, egy kislány csak úgy előkerül majd eltűnik. Gary lassan teljesen összezavarodik…

A második történet szereplője ugyanaz a fickó, de itt ő Gavin, író, aki egy sorozaton dolgozik. A munkálatok során követi egy kamera, Gavin ugyanis egy valóságshow szereplőjévé válik. A film készülése során hamarosan újabb furcsa dolgok történnek: a házában (ami ugyanaz, ahol Gary volt háziőrizetben) mintha kísértetek járnának, egy fickó kiszúrja őt az “egyoldalú tükör” mögül stb. És végül még a kameráról is kiderül, hogy nincs is ott…

Harmadik történet főhőse Gabriel, tisztes családapa, akinek kocsija bedöglik az eredi kirándulás során. Elindul, magára hagyva feleségét és kislányát, hogy segítséget hozzon. Útközben találkozik egy nővel, aki nagynehezen megígéri hogy segít. Ehelyett Gabrielt elcsalja családjától és megosztja vele az igazságot.

Az ember először egyfajta bús-vidám délutáni mozinak könyveli el a filmet, ám a lassan bekúszó rejtélyek felcsigázzák a figyelmet. Kik azok a “Kilencek”? Hogy lehetséges, hogy “G” egyszerre 3 személy (több más szereplő szintén több személy egyszerre), és ezek a személyek miféle groteszk viszonyban állnak egymással? Mi ez az egész… Sajnos ha megérthetővé akarnám tenni, elveszne a film varázsa. Annyit elárulok, hogy olyan az egész, mintha egy Dick-regény adaptációját néznénk. Nagyon eredeti és elgondolkodtató film, aminek nem is tudom hirtelen, mi a mondanivalója: ezt döntse el mindenki maga.

Mostanság úgy látszik ilyen kategóriájú filmekbe botlom folyamatosan ( a két Aronofsky film, a The Man from Eatrh, ez meg anno a Donnie Darko ). Tetszik ez a stílus, szívesen néznék hasonlóakat.