Nem, nem csak egyszerűen egy olvasó-csalogató címről van szó. Ez az animációs film tényleg ugyan az, mint az Avatar - csak sokkal erősebb. Hogy mire is értem ezt?
Egy távoli planétán egy békés faj él, együtt a természettel. Szigorú törvényeik vannak, melyek tiltják a bonyolult gépezetek építését, mindazonáltal boldogok, és semmit sem tisztelnek jobban, mint az életet. Azonban egy napon hatalmas szerkezet jelenik meg az égen, majd furcsa repülőgépek szállnak alá és ragadnak el párat közülük. Először azt hiszik, új istenek jelentek meg, de többen - köztük a főszereplő, Mala - másként vélekednek. Egy összecsapás során az egyik szerkezet lezuhan, és egy kétlábú lény mászik ki a gépből, majd összeesik. Mala elviszi magához, és ott megtudja, hogy a lényt Jim Stantonnak hívják, és a bolygó körül keringő űrhajó az otthona.
“Ez volt a világuk… a Föld. Tápanyagban gazdag, de nem határtalan. Végül az emberek felélték a Föld természetes erőforrásait. Terraformálták a szomszédos bolygókat, a Marsot és a Vénuszt. Kolóniákat alapítottak. Két évszázaddal később a kolóniák függetlenséget követeltek, ami háborúba torkollott. Mindhárom bolygó elpusztult. Minden elpusztult. A túlélőknek egy esélyük maradt: megtalálni a naprendszerhez legközelebbi lakható bolygót. Az utazás néhány generáción át tartott, majd itt ért véget. Ezt a bolygót Terrának nevezték el.”
Mala segít Jimnek. Cserébe a férfi is segít neki, hogy visszaszerezze apját, akit magával vitt egy földi gép. De ez nem ilyen egyszerű. Az emberek hajója teljesen elöregedett, az oxigén fogyóban. Egyetlen reményük a Terra - és van, aki ezt akár erőszakos úton is meg akarja szerezni.
Nos, mint az ebből is látszik, ezt a történetet is ezerszer hallottuk már. Nincs új a nap alatt, két eltérő civilizáció szembenállása, egy szinte feloldhatatlan konfliktus: valamelyiknek el kell pusztulnia, hogy a másik élhessen (itt a két faj eltérő légkört lélegzik be). De az alkotók legalább odafigyeltek: hihető konfliktust építettek fel, a karakterek is bár típusfigurák, mégis több eredetiséget hordoznak, mint Cameron figurái. Persze a látvány terén nem tudja lekörözni az Avatart, de minden más tekintetben jobb annál. Ez is egy élő világ, bár nem sokat látunk belőle (de a hatalmas lebegő cethez hasonlító lény maga megér egy misét), itt is együtt élnek a lények a természettel (bár itt azért van egy-két különbség, főleg abban, hogy miért is élnek együtt). A hős itt is inkább választja a másik oldalt, mert az a legszentebb dolgot képviseli: az Életet. A befejezés sokkal jobbra sikerült az Avatarénál (persze ehhez meg kell nézni mindkettőt), és itt nem az az elv érvényesül, hogy amiért vannak rosszak azért mindenki rossz aki nem lesz őslakos…
Biztos vagyok benne, hogy ez a film nem kapott akkora hype-ot, mint a másik, nem lesz akkora rajongótábora mint a másiknak, és nem fogják az év filmjének kikiáltani egyesek (am. 2007-es, szóval senki se kiáltotta ki annak). Hogy miért? Mert nem Cameron, nem Worthington és nem Avatar. Ennyi, semmi más. Ja, meg nem szép CGI-3D. Egyébként inkább ez a film, mint a másik.
Ugye a lényeg: egy rongybáb életre kel egy lerombolt város elhagyatott szobájában. Rajta kívül csak egy hulla és egy furcsa kis tárgy van a szobában. A tárgyat magához véve elindul az ablakból látott hasonló rongyfigura után. Mint kiderül, főhősünkön, vagyis 9-en (Kilencen, nem pedig Kilencesen vagy Kilencediken, ahogy néhol a fordítások szerencsésen félreírták) kívül más bábuk is vannak. És van valami, ami vadászik rájuk…
Réges-régen erdő borította ezt a földet, ahol régmúlt korokon át éltek az istenek szellemei. Akkoriban emberek és állatok békében éltek egymás mellett. De ahogy múlt az idő, a legtöbb nagy erdőt kiirtották. A megmaradt erdőket hatalmas vadak őrizték, akik engedelmességgel tartoztak az erdő szellemének, mert az a kor az istenek és a démonok kora volt.
szellemek és istenek laknak. Ashitaka megpillantja az Erdő Istenét is, ám sebe ekkor szörnyű fájdalmat okoz neki.
filmjeiben mindig is fontosnak tartotta felhívnia a figyelmet a természet és az ember kapcsolatára, arra a törékeny egyensúlyra, amelyet az ember már évszázadokkal ezelőtt fölrúgott, és amellyel helyrehozhatatlan károkat okozott. Miyazaki filmje korántsem egy kedves kis történet. Több véres jelenet is szerepel a filmben, a figurák nem feketék és fehérek, a felvetett problémák pedig sokkal mélyebben gyökereznek, mint azt elsőre gondolnánk. A XX. század embere számára intő tanmese ez a film. Gyakorlatilag a szemünk elé kapjuk azt, amit mi magunk követünk el saját bolygónk ellen az ipari civilizációnkkal. Nem véletlen, hogy itt is Nyugat az a föld, ahol az emberek kivívják a természet teremtményeinek haragját.
Ponyo egy piros halacska, aki testvéreivel és apjukkal, a hajdani emberrel él a tenger mélyén. Ám egy napon megszökik, és elúszik egészen a partig, ahol egy szerencsétlen eset folytán egy öt éves kisfiúnak, Sosuke-nek kell kiszednie a kis halacskát egy befőttesüvegből. A kisfiú és Ponyo összebarátkoznak, azonban végül a tenger visszaszerzi magának Ponyót. Viszont a kis hal, miután véletlenül megízlelte Sosuke vérét, olyan erőre tesz szert, amivel ki tud szabadulni és emberré válik. Ennek következtében viszont óriási ár önti el a tengerparti kisvárost, és a két kisgyereknek, a kislánnyá változott Ponyónak és Sosukénak együtt kell megkeresniük Sosuke anyukáját.
Ami viszont feledhetetlenné teszi a mesét az a látvány. Miyazakira mindig is jellemző volt, szinte védjegyévé vált a légi jelenetek varázsa. Na, most a tengerrel új közeget talált, ahol kiélheti magát ő és rajzológárdája. A tenger alatti világ valami meseszép, gyönyörű, hirtelen nincs is, amit hozzá lehetne fogni. Sajnálom, hogy nem sikerült megragadni ennek a csodás világnak a varázsát a film mondanivalójával. Mindenesetre pluszpontot érdemel, hogy a víz elárasztotta a szárazföldet, így a két világ valami szürreális és mesés módon összekeveredett.
És akkor most átkötés jön: ugye írtam 
2095, New York. Hatalmas piramis jelenik meg a Central Park felett. Horust, az ősi egyiptomi istent halálra ítélték istentársai, és egy hetet kapott, hogy eltöltse utolsó napjait teremtményei közt a Földön. Horus elindul, hogy megkeresse az egyetlen nőt a világon, aki alkalmas arra, hogy kihordja Horus utódját. Ehhez azonban szüksége van egy testre, ám a génmódosításokkal és mesterséges szervekkelterhelt átlagemberek kilökik magukból az istent. Egy véletlen folytán azonban ráakad Nikopolra, akit harminc évvel ezelőtt ítéltek el, és lefagyasztottak. Nikopol egy baleset miatt kijut a fagyasztásból, és bár fél lábát elveszíti, Horus ajánlatot tesz neki: ha a férfi együtt működik vele, és hajlandó az istenséggel megosztani tiszta testét, cserébe új lábat és új életet kap. Nikopol, aki élő legendává, a hatalmas eugenics céggel szembeni ellenállás szimbólumává vált, kénytelen elfogadni helyzetét. Mindeközben egy furcsa mutáns nőt visznek be az Eugenicshez. Jill nem emlékszik semmire, ám úgy tűnik, mintha teste csak három hónapos lenne. A különc Turner doktornő pártfogásába veszi, és egyikük sem selyti, hogy Jill az, akit Horus keres. Eközben Allgood polgármester mindent megtesz, hogy eltegye Nikopolt az útból, és a rutinos zsaru, Phoebe i elkezd nyomozni az ügyben.
A futurisztikus, XXI. század végi nagyváros több szintre oszlik, nyüzsögnek utcáin a mutánsok, földönkívüliek és mesterséges szervekkel ellátott emberek, az eget autók szelik, az utcákon mocsok burjánzik. Olyan az egész, mintha az összes létező jövőképet összekeverték volna. Cyberpunkos megakorporáció, hi-tech rendőrök, állandó ellenőrzés, ökológiai katasztrófa, űrutazás (még ha utóbbiak csaka háttérben jelennek is meg). A sztori is nagyon különös, sok megmagyarázatlan szerepű figura tűnik fel, és a végkifejlet után sem tudja biztosan a néző, hogy mit is látott. Elsőre talán nehezen befogadható ez a látványorgia és szürrealizmus. De mindenképpen maradandó élmény lehet ez a film azoknak, akik fogékonyak az érthetetlen és különc mozikra. Hibának joggal róhatjuk fel a történet gyengeségét, a párbeszédek erőtlenségét, a karakterek kibontatlanságát. Se Jill relytéjes múltjára, se Nikopol szerepére ennek a világnak a múltjában (és jelenében) nem kapunk választ. Mindazonáltal érdemes legalább egyszer megtekinteni ezt a rendhagyó alkotást.
2054 vége, Párizs. Elrabolják a fiatal tudósnőt, Ilona Tasujevet. A nyomozással Karas századost és csapatát bízzák meg. Karas sorra próbál információkat szerezni az Ilonához kapcsolódó személyektől: nővérétől, Beszlánától; példaképétől, Jonas Müller doktortól; és főnökétől, az Avalon Vállalat mindenható fejétől, Dellenbach-tól. Ahogy egyre inkább belemelegszik a nyomozásra, úgy kezd el nőni a halottak száma, és lassan nyílvánvalóvá válik, hogy Ilona valami olyan projekten dolgozhatott, ami sokkal fontosabb annál, mintsem nyílvánosságra kerülhetne. Ezért a titokért az Avalon akár gyilkolni is képes, és Karas hamarosan a hatalmas cég célkeresztjében találja magát.
Még a szürke árnyalatai sem jelennek meg, olyan az egész, mint egy képregény (sokan a Sin City-t hozzák elő, szerintem azonban nem kell feltétlenül hasonlóságokat keresnünk.) A tűhegyes fekete és fehér vonalak, a végletekig elvitt kontraszt egyfajta cyber-noir hangulatot kölcsönöznek a filmnek. És itt jön az, amit felróhatunk neki. A történet nem túl csavaros, persze képes fenntartani az érdeklődésünket, de semmi pluszt nem ad. A szereplők sablonosak, még a gyermekkori traumától szenvedő Karas sem lett elég jól megalkotva, figurájának traumája nem lett eléggé kifejtve. Persze volt pár érdekes színfolt, mint Farfella alakja, de ő is csak egy kis ideig sejlik fel, az alkotók nem emelik be ezt a potenciálisan remek karaktert a történetbe. Amit még hibának érzek, azt majdnem minden animációs filmre elmondhatom: bizonyos mozdulatokat nem képesek tökéletesen - vagy legalább hitelesen - visszaadni, a mozgás szaggatottá válik, nem életszerű, és ez engem mostanra már zavar. De összességében a film egy nézhető, sőt, meg merem kockáztatni, hogy maradandó élmény. Ha más miatt nem is, a látvány miatt mindenképp.
A Neil Gaiman regényéből készült film hősnője Coraline, aki a szüleivel új házba költözik. A kislánynak nem elég, hogy el kell viselnie furcsa és munkamániás szüleit, de még a barátai hiánya is kínozza. Bezárva érzi magát az ódon Pink Palotába, melyet több furcsa alakkal osztanak meg. Az első különös esemény akkor történik, amikor Miki, a környéken lakó kissé lökött fiú egy játékbabát küld neki, ami teljesen olyan, mint ő. A baba hátborzongató módon egy titkos ajtóhoz vezeti Coraline-t, mely mögött éjszaka megnyílik egy alagút egy másik világba. Itt minden jobb, minden finomabb, minden szebb, csupa játék az élet. Egyvalami azonban bizarrá teszi az egészet: az embereknek gomb van a szemük helyén. Hamarosan Coraline rádöbben, hogy ez a világ mégsem olyan csodás, mint elsőnek tűnt, és hogy a Másik Anya sem az a kedves teremtés, akinek mutatni akarja magát.
(pl. a Wallace és Gromit filmek készülnek így). Mégis, ez sokkal közelebb hozza a nézőt a filmhez - engem legalább is közelebb hozott, mintha teljesen computer-animált szereplőket néztem volna. A sztori érdekes és lebilincselő - egyszer érdemes lenne megvizsgálni, Alice óta miért mindig a kislányok jutnak át a “másik világba”, és hogy van az, hogy mindig bekerül a képbe egy macska, ill. ugyancsak mindig egy gonosz boszorkánnyal kell megküzdeniük -, sok vicces elemmel, amin jókat lehet nevetni. De persze a hátborzongató, néhol enyhén horrorba átcsapó elemek sem hiányozhatnak (meg is kaptam filmnézés közben, hogy milyen ijedős vagyok, de azért na, vannak benne félelmetes részek). Olyan ez, mint egy valós gyerekmese, ami megtanít arra, hogy igenis nem minden jó, ami fénylik, és egyáltalán nem minden az, aminek látszik. Gaiman felnőtteknek szóló meséjéből a The Nightmare Before Christmas rendezője, Henry Selick egy egész családnak szóló filmet csinált (persze én egyedül nem engedném egy kisgyereknek, hogy megnézze, csak felnőttel közösen). Szóval aki már unja a Pixar- és Dreamworks-féle ökörködős-de-azért-család-a-szent animációs filmeket, az a Coraline-nal csak jól jár.
Az új Batman film előtt jelent meg ez a hat különálló animációs filmet (neadj, animét) tartalmazó DVD. Olyan, mint az Animátrix, más-más a rendező és az író is a különböző filmeknél. Mindenestre ez egy igényes mű, sokkal egyenletesebb a színvonal, mint az Animátrix esetében.
A Field Test már egy sokkal jobb rész. Bruce Wayne golfozik, ekkor még nem tudjuk, mi az értelme. Majd rajtaüt a kikötőben Maronin és az oroszokon, és kipróbálja új ketyeréjét, mely elektromágneses taszításával golyóállóvá teszi a denevérembert. Azomban itt jön az erkölcsi mondanivaló…
Végül az utolsó film, mely katarzisként tesz pontot a filmek végére: a Deadshot. A Lövész (Deadshot) néven elhíresült mesterlövész a legprofibb a szakmájában. Látványos bemutatkozó akciója után megbízzák Gordon felügyelő megölésével, mely mint kiderül, egy lépcső Batman likvidálásához. És mint végül kiderül, az előző kisfilmekben elejtett történetmorzsák itt kerek egésszé állnak össze.
“Madame, Monsieur, bon soir!”
Riddick-et mindenki ismeri. Ő a jövő legádázabb bűnözője, egy kőszívű, csak logikát ismerő gyilkos, aki megállíthatatlan, mint egy forgószél, és legkedvesebb közege a sötétség. Nekem személy szerint nagy kedvencem a két Riddick film, igaz, mindkettő másmiért. Így evidens volt, hogy valahonnan megszerzem és megnézem a Peter Chung (az Animátrix Emberi Mátrix című epizódjának rendezője) által készített Dark Fury-t is. Persze David Twohy írta a történetet, ezt jó előjelnek találtam.
A film amolyan átvezető a Pitch Black és a The Cronicles között. Itt bukkan fel először Toombs, aki a későbbiekben Riddick egyik legkitartóbb üldözője lesz, valamint itt “indul el” Jack (aki egyébként a film óta 
Történetünk a XXII. században játszódik. A Földről az előző évszázad során rengeteg telepes érkezett a Holdra, ahol nehéz körülmények között végzett munkájukkal élhető világot akartak teremteni. De a földi vezetés egyre csak a nyersanyagforrások kiaknázására koncentrált, nem törődve a telepesek gondjaival. Ez hamarosan fegyveres felkeléshez vezetett, amiért is egy új parancsnokot neveztek ki, hogy fékezze meg a lázadást. Az anime főhőse Shun, aki egy telepesfiú. Hamarosan bekapcsolódik a lázadásba, és az ő és a parancsnok sorsa összefonódik Dalloséval, ezzel a már-már míiikus felkelőbázissal, mely különleges technológiáva lett megépítve, és mint ilyen, a felkelés legfontosabb támasza lehet.
Különvélemények