acélpatkány SF blogja

„Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg.“

Mit mondhatnánk? A The Road az a fajta film, amiről nem igazán van mit mondani. Egy megrázó, drámai erejű alkotás, szívbemarkoló történettel.

Évekkel ezelőtt történt valami katasztrófa. Atomháború, vegyi háború, természeti katasztrófa, teljesen mindegy. A világ haldoklik. A városok romokban, az élőlények kihaltak, a fák is csak száraz oszlopokként állnak ki a földből. Minden szürke és sivár. Hideg van. Az emberek, már akik megmaradtak, állandóan éheznek, és a túlélésért kell küzdeniük. De nem csak az elemekkel, hanem saját magukkal is, a kannibállá váló társaikkal is. Ezek a kannibálok nem habzó szájú szörnyek, egyszerűen hidegvérű emberek, akik jobb híján más embereket esznek.

Ebben a katasztrófa utáni világban él az Apa és egyetlen Fia. A Fiú már ebbe a világba született, sosem látta a napfényt vagy a zöld erdőket. Egyetlen társasága az Apja, aki, miután felesége a könnyebb utat választotta, magányosan vándorol gyermekével dél felé, a tengerhez. Egyetlen dolog tartja életben, és ez a Fia iránti felelősség. Egyetlen fegyvere egy pisztoly, benne két golyóval: egy neki, egy a fiának, a legvégső esetre. Útjuk pusztaságokon, kihalt erdőkön és elhagyatott utcákon vezet, keresztül a pusztuló világon.

Cormac McCarthy 2006-os Pulitzer-díjas regényéből készült film egy sokkoló erejű mű. Már az első öt percben összeszorul a szívünk, amikor lopva megpillantjuk a Fiú kezében a játékállatkáját. Igazán így tudjuk felfogni a tragédiát. A világ végérvényesen elpusztult. És a gyereknek, a legártatlanabb lénynek a Földön ebben a világban kell élnie. Itt nincsenek magányos hősök, se glóriás jótevők. Itt túlélők vannak, akik csak magukra számíthatnak, nem bízhatnak senkiben, de minden lehetőséget meg kell ragadniuk, ha élni akarnak. Nap mint nap szembe kell nézniük a halállal, és tudniuk kell, hogy ha eljön az idő, nekik kell meghúzni a ravaszt. De a fegyver korántsem biztos, hogy másra fog irányulni. A névtelen alakok mind magukon viselik a halál jeleit. Az Apát játszó Viggo Mortensen szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, csontsovány, arca beesett. Nem csoda, hisz az Apa haldoklik. De mielőtt meghal, teljesíteni akarja küldetését, fel akarja készíteni fiát az egyedüli életre. Nincs miért élnie, csak ezért, de ez sokkal fontosabb számára az életénél is. A Fiút alakító Kodi Smit-McPhee játéka is megkapó. Ártatlansága, gyermeki aggodalma mindenkiben megmozdít valamit. Idő előtt rá kell ébrednie, hogy a világ egy olyan hely, ahol vagy ő öl, vagy őt ölik meg. És hogy mi értelme van akkor mégis az életnek? A láng. Az emberiesség lángja. Bár a film nem fejti ki eléggé (bár ha úgy vesszük, mégis kellőképpen megteszi), a legfontosabb küldetése Apának és Fiának a tűz védelme. Az, hogy nem esznek embert, nem válnak állattá. Megmaradnak embernek, még a legzordabb körülmények között is.

Itt nem az akció a fő. A film trailerei a pár akció dús jelenetet emelik ki, holott a film nem erről szól, alig van benne ilyen rész. Sokkal jobban félünk attól, hogy az Apának egyszer meg kell húznia a Fia halántékához szegezett pisztoly ravaszát. A borzalom nem mindig a közvetlen fenyegetés képében jelenik meg: az állat módjára tartott lesoványodott emberek sokkal inkább félelmet keltenek, mert tudjuk, hogy valaki bezárta őket. Ráadásul a film befejezése sem boldog, sokkal inkább megrázó és fájdalmas.

A zene szinte belesimul a filmbe, és tovább erősíti a szívbe markoló hatást. A The Road nem tökéletes film, bizonyára lesz, aki talál kivetnivalót benne. De mégis, ez egy olyan alkotás, amire még évek múltán is emlékezni fogunk. Apa és Fia története annak, aki látja a filmet, örökké beivódik az emlékezetébe.

(A film eredetijéül szolgáló regény február 1-én jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában)