acélpatkány SF blogja

“Ez a történet arról szól, hogy miként találkozott két magányos, ösztövér, nem éppen fiatal fehér férfi egy gyorsan haldokló bolygón.”

Az egész azzal kezdődött, hogy volt egy Kilgore Trout nevű ismeretlen sci-fi író. Illetve nem is volt, csak Kurt Vonnegut fejében. Illetve a regényeiben. Illetve egy másik valóságban. Mindegy is az most. Szóval, volt ez a Kilgore Trout. Nem volt valami ismert, írásai általában pumás magazinokban jelentek meg ( persze a puma nem az az állat, de ez most nem lényeges ). Ám egy napon érkezett egy levél Mr. Elliot Rosewater-től, melyben meghívták a mi kis sci-fi írónkat a Midland City-ben megtartandó művészeti kiállításra. Mindezzel nem lenne semmi probléma. De ugyanebben az időben, Midland City-ben egy bizonyos Pontiac-kereskedő, Dwayne Hoover a testében lévő vegyszerek hathatós támogatásával épp megőrülni készül. És a végső katartikus őrülethullámot pont Trout egyik regénye fogja kiváltani.

És hogy mi köze van mindennek olyan dolgokhoz, mint a modern művészet, az afroamerikaiak helyzete, a természeti erőforrások kizsákmányolása, a homoszexulitás, a férfi pénisz és a női csípő mérete, a szegénység, a bűnözés, Amerika és a világ többi országának helyzete (és még sorolhatnánk)? Sok minden. Ahogy Vonnegut elmeséli nekünk a Bajnokok reggelije című regényének pofonegyszerűnek tűnő történetét, sorra kitér olyan apróságokra is, mint a művészet pártolására felszólító kitűző vagy egy fuvarozási vállalat nevének értelmetlensége ( ezeket egyébként saját kis skicceivel rendre illusztrálja is ). Az író úgy beszél nekünk a világról, mintha kívülállók lennénk, nem ismernénk se azt, milyen az alma, kik a négerek, vagy hogy miből is készül a hamburger.

“Az ötvenedik születésnapom felé közeledvén, egyre jobban dühítettek honfitársaim idióta döntései, és egyre értetlenebbül álltam előttük. Aztán hirtelen megesett rajtuk a szívem, amikor megértettem, hogy ártatlan és természetes okból viselkednek ilyen förtelmesen és ilyen förtelmes következményekkel. Csak megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy úgy éljenek, mint a költött mesealakok. Ezért lőtték le egymást olyan gyakran az amerikaiak: ez kényelmes írói fogás volt a novellák és regények befejezésére.
Miért bánt úgy sok amerikaival a kormány, mintha papírzsebkendőként eldobható volna az életük ? Mert a kitalált történetekben a szerzők rendszerint így bántak az epizódszereplőkkel.
És így tovább.
Mihelyt megértettem, mitől lett Amerika ilyen veszélyes, boldogtalan ország, melynek lakói teljesen elszakadtak a való élettől, elhatároztam, hogy fölhagyok a mesemondással. Inkább az életről írok. Minden emberfia pontosan ugyanolyan fontos lesz, mint a többi. Minden tény egyforma súlyt kap. Semmi sem marad ki. Teremtsenek mások rendet a káoszban! Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült.
Ha minden író követné a példámat, akkor talán az irodalmi szakmán kívüli civilek megértenék, hogy a környező világban nincsen rend, hogy nem a rend, hanem a káosz követelményeihez kell alkalmazkodnunk.”

Vonnegut ezt a regényt ajándéknak szánta - saját magának ötvenedik születésnapjára. A könyv rengeteg életrajzi utalást tartalmaz, mind Trout, mint Hoover rendelkezik olyan jegyekkel, amiket a szerző önmagáról kölcsönzött. És hogy mi is ez a könyv valójában? Jó kérdés! Éles szatíra az emberről, a világról, rólunk, meg mindenről? Talán. De lehet, hogy az öreg Vonnegut tényleg csak új ember szeretett volna lenni, és ezért írta le ezt a szöveget, amit mindenkinek a kezébe kellene nyomni és azt mondani neki: “Olvasd!” Mert bár belehelyezkedik egy nézői pozícióba, azért tökéletesen kisejlik, hogy nem mindig azt az álláspontot képviseli ( sőt, nagyon is ritkán! )  amit a szereplői. Vonnegut nekünk nem arról beszél, amit szeretnénk olvasni: arról beszél, amit olvasnunk kell. Van itt minden: őrület, erőszak, kihasználás, elhidegülés, elnyomás, megvetés, lelki terror. Mindenkinek van valami problémája - mint ahogy a valóságban. Mindenki áldozat - de egyszersmind felelős a saját sorsáért.

Ez jár nekünk. Ez a bajnokok reggelije.

Macska macskának farkasa. Legalább is ebben a remek regényben. A török származású német szerző, Akif Pirincci Bársonytalpon oson a halál (eredetileg: Felidae) című könyvének főszereplője Félix, egy még talán az embereknél is intelligensebb macska. De nehogy azt higgyük, hogy Félix valami csodalény: nem, a macskák nemzetsége intelligens, mindössze Félix még náluk is intelligensebb. Főmacskák épp új otthonba költözik – egy romos házba, melyről hamarosan kiderül, hogy évekkel ezelőtt klinikaként működött és borzalmak színhelye volt. De Félixnek nem igazán van ideje megismerkedni a régmúlt szörnyűségeivel, hisz a jelen is szolgál eléggel: közvetlenül az első napon egy meggyilkolt macskát talál a ház mögött. Ráadásul a gyilkos a jelek alapján nem más, mint egy másik macska! Ez a tény hihetetlenné teszi az egész történetet, hiszen macska nem öl macskát, pláne nem ilyen kegyetlenséggel. Nyomozóvá átavanzsáló főmacsekunk kutatni kezd a rejtélyes bársonytalpú gyilkos után, közben pedig egyre többet tud meg a majd egy évtizeddel ezelőtti eseményekről, melynek árnyéka még ma is rémséges sötétséggel vetül a negyed macskalakóira.

„A Gonosz a végtelenségig osztódó sejthez hasonlít; ha egyszer megszületett, mind több és több gonoszságot szül.”

Hogy milyen regény is a Felidae? Egy nagyon okosan kitalált és összerakott krimi, de egyszersmind sokkal több ennél. Ugyanis egy teljesen más szemszögből mutatja meg a világot: „felida-szemszögből”. A szerző remekül ragadja meg az alkalmat, hogy szóljon nem csak a macskák ősi fajáról – hanem rólunk, emberekről is. Félix története során megannyiszor előkerül az ember és más fajok viszonya. Az emberi butaság, gőg és bestialitás kerül pellengérre: az emberek rossz állatok, állítja az egyik szereplő. És igen, a regényben leírt szörnyű múltbéli események ezt támasztják alá. Ám a könyv végkicsengése mégis pozitív. Egy csodás utópia képe rajzolódik ki, ahol talán az ember és a másfajták harmóniában élnek majd egymással. Az állatok megbocsátják az ember rém gaz tetteit amit a természet, a szülőanyja ellen elkövetett. Mindemellett igen sok érdekességet is megtudhatunk a macskákról (a szerző a könyv végén fel is sorolja, milyen munkákból dolgozott), a mosdási szokásaiktól kezdve a csoportos viselkedésükig. Noha többször is úgy érezhetjük, hogy a macskákat az író túlságosan antropomorfizálja, vagyis az emberéhez hasonló tulajdonságokkal ruházza fel, ezeken mégis előzékenyen átsiklunk, hisz annyira könnyeden teszi ezt, hogy fel sem merül bennünk, hogy másképp lehetne. Elvégre ha a macskák intelligensek, miért ne viselkedhetnének intelligensen? A regény tele van erős mondatokkal, és egyszerűen lehetetlen letenni, ez talán az első könyv életemben, amit egy nap alatt olvastam el.

A könyv a mai napig hatalmas siker, az egyik legkedveltebb macskaregény, 17 nyelvre lefordították, és a szerző további öt (!) folytatást írt hozzá. Emellett a Felidae-ből 1993-ban azonos címmel (magyarul Karmok harca) egy rajzfilmet is készítettek.