2009 december archive at acélpatkány SF blogja

2009. december. archívuma.

2009 és a könyvek

2009. december. 30. SF, olvasmányok és Magán-ban. 3 Hozzászólás

Nos, az elmúlt év nem olyan volt, mint 2008, amikor három olyan könyvet olvastam, ami szépen bekerült a Top5-ömbe, de idén is akadtak jók.

Zsoldos Péter: A feladat - Zsoldos az év egyik nagy felfedezettje nálam. Noha nem olvastam tőle csak ezt a regényt, ezzel már akkora bizalmat kapott, amire kevesen képesek. Csak idő kérdése, hogy újabb Zsoldos-regény kerüljön terítékre.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A kölyök - A testvérpár az év újra felfedezettjei. Olvastam már tőlük, de kisregényeket, amiket ugyan nagyon szeretek, de nem tudhattam, regényekben mire képesek. Ill. olvastam már regényt tőlük, pont ezt, de olyan régen és olyan fiatalon, hogy nem emlékeztem rá. Azt kell mondanom, hogy tudtak valamit, amiért érdemes őket ismerni. Eddig minden regényük (minden írásuk) nagyon tetszett, és csak azért nem a Bogár a hangyabolyban került ide, mert ezt valamivel jobban megírtnak érzem.

Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika - A nagy kedvenc regénye, ami már szépirodalom. Nem is mondok róla többet, valahol írtam róla, olvassa el az, akit érdekel.

László Zoltán: Nulla pont - Pár véleménnyel ellentétben nekem nagyon tetszett ez a regény, egyértelműen a városvilág miatt. Ez a regény valami olyasmi, amire a “hivatalos” magyar SF-nek szüksége van, lehet róla példát venni.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton - Szintén az év nagy felfedezettje a japán szerző. Ez a vastag regény emlékeztetett, hogy mennyire is szeretem az ilyen történeteket, és látatlanban is kedvet csinált más regényeihez.

És akkor most még pár dolog.

Bepótoltam egy nagy hiányosságomat, a Dűnét. Az a helyzet, hogy érzem a regény erejét, de nem ütött meg. Remélem, hogy a folytatások - amelyek úgy lebegnek előttem a regényben feltárt dimenziók után, mint távoli oázisok a sivatagban - közt megtalálom a számításomat. Belekezdtem Thomas Pynchon Súlyszivárványába, életem eddigi legnehezebb olvasmányába. Szinte érzem olvasás közben, hogy dolgozik az agyam, fizikailag megterhelő. Viszont ahogy Tamás kollégával kiszámoltuk, ha így haladunk, négy éven belül befejezzük… Ugyanis fél évente kb. 100 oldalt bírunk elolvasni belőle…

És akkor most jöjjenek a csalódások. Csalódtam Richard Morgan Dühöngő fúriákjában, mert egyszerűen túlpörögte saját magát és szépen egy remek lehetőséget bagatelizált le akció-sci-fibe, abból is az unalmasabbik fajtába. Csalódtam Antal József Justitiájában, mert egy buta, rosszul megírt és gyenge regény, amire nem is szeretnék több szót vesztegetni, mert rám fogják hogy szemétkedek.

Az év legjobb vétele egy angol nyelvű képes SF filmes könyv. Emellett sikerült olyan ritkaságszámba menő könyvekre bukkannom, mint a Csillagdagály, a Dosadi kísérlet, Az Androméda-köd, a Gyűrűvilág vagy a Csillaghajók című Cherubionos antológia. Emellett végleg bebizonyosodott hogy kórosan bibliofil vagyok, szóval kössetek le…
A tervek jövőre számosak. És grandiózusak.

(ui.: ide írom, nem fogok külön posztolni - az év filmje nálam a Moon. És vesszenek a filmforgalmazók! )

A Nulla ponton innen és túl

2009. december. 28. SF, olvasmányok és GFK-ban. 2 Hozzászólás

“A nulla pont az nem más, mint egy bolygó.
Önmaga körül kering, és végül
teljesen eltűnik majd az űrben:
égitest, tulajdonságok nélkül.”

Ahogy tanult kollégám megjegyezte, egy új László Zoltán regény megjelenése eseményszámba megy. Hogy miért? Mert a szerző regényei olyan egyedi színt képviselnek a hazai fantasztikumban, amire igencsak szükség van. Az író előszeretettel keveri a különféle ötleteket, stílusokat - lásd a Hiperballada alternatív történelmi cyberpunkját vagy jelen regény előzményének, a Nagaténak SF-et és fantasy-t kombináló ötletét -, és mindezt kellő odafigyeléssel, gondos írói munkával alakítja egységes, koherens szöveggé. Nincs ez másként jelen regény, a Nulla pont esetében sem.

László Zoltán: Nulla pont A történet Nagatén, ezen a tolkieni fantasy világon játszódik, ami egyetlen hatalmas város, megannyi kerülettel, amelyek azonban az állandóan változó utcák miatt nem érintkeznek közvetlenül. Negyven év telt el azóta, hogy a földi emberek egy csoportja átlépett a dimenziókapun és ezzel örökre megváltoztatta Nagate életét. Hosszan lehetne írni a világról, ami a legfontosabb komponense a regénynek. Mágia és tudomány, kapitalizmus és ősi hagyományok, a két kerület, Kapu és Sumnas viszonya, a háború és a társadalmi feszültségek mind árnyalttá teszik a regény világát, árnyaltabbá, mint bármely kortárs SF-et - viszont éppen csak annyit kapunk belőlük, amennyi feltétlenül szükséges. A történet egy különös varázstárgy körül bonyolódik, amit mind a nagy hatalmú behemót mágnás, Erdeve Befar, mind pedig a grogarista forradalmár, Ciasak meg akar szerezni. Ám a tárgyra nem csak nekik fáj a foguk, hanem a két háborút viselő félnek, Kapunak és az ún. szövetségeseknek is. De egyikük sem tudja, hogy ez a rejtélyes gömb nem csupán önmagában értékes, de általa lehetőség nyílik megismerni a városvilág titkait, rendeltetését - és talán ezáltal uralni is lehetne Nagate sorsát.

“Ahogy az én világomban egy író kifejtette: a megfelelően fejlett technológia működése megkülönböztethetetlen a varázslattól.”

Először is le kell szögeznünk, hogy a regény azok számára is élvezhető, akik nem ismerik az előzményeket - bár maga a regény több helyen is utal a korábbi eseményekre, és itt-ott érezni, hogy jobb lenne, ha olvastuk volna az első kötetet. Másodszor el kell döntenünk (el kell?), hogy mit olvasunk: fantasy-t vagy SF-et. A válasz számomra már az első lapoktól kezdve egyértelmű volt: hiába van itt mágia és mesebeli lények, ez bizony SF. Nem a titokzatos asztronautás betétre gondolok (mely végül érdekes módon kerül a helyére), hanem arra, ahogy a szerző az egész koncepciót kezeli. Úgy viszonyul a különféle jelenségekhez, mintha azok természettudományos módon megmagyarázhatóak lennének. Ezért is vág ide a Clarke-idézet. Ezért, noha a regény elsőre nem látszik annak, színtiszta science fiction. Lehetnek benne tündérek, orkok, varázstudók, a gondolkodása és megkomponáltsága SF-né emeli a regényt. És minderre Del Naja, az öreg földi a legjobb példa, aki még a legkülönösebb jelenség alatt is - ahol a nagatei behemót például már az isteneket emlegeti és szinte eszét veszti - nyugodt gondolatmenettel próbál rájönni a tudományos okokra.

Daniel Docui - The Hub of Time Ami még érződik a könyvön, a tudatos végiggondoltság - a borítótól a legapróbb mondatig. A szöveg szép, eleinte szokni kell, hogy kortárs magyar SF-ben ilyen mondatokat olvasson az ember, de hamar rá tud állni az agy, főleg, ha volt már szerencséje ilyen irodalmi nyelvezethez. A karakterek mind árnyaltak, és nagyon érdekesek. Mindegyik élő, lélegző lény, múlttal, jelennel és jövővel. Mindnek van célja, mind tudja, hol a helye, és mi mozgatja. Még a mellékszereplők sem mondhatóak sablonosnak - vagy ha azok is, pont annyi ideig vannak jelen, hogy ez ne tűnjön fel. A konfliktusok érthetőek.

Külön érdekesség a hármas cselekményvezetés: egyazon történetnek három különféle variációját olvashatjuk, és mindezt két szereplő, Befar és Ciasak váltakozó szemszögéből. Ez egyrészt remek alkalom, hogy ugyanazt a helyzetet két különféle oldalról lássuk, így nagyobb rálátásunk legyen az eseményekre. Másrészt olyan szempontból is különleges, hogy - legalább is számomra úgy tűnik - nem a két központi karakter, hanem egy harmadik szereplő, Del Naja a legfontosabb, hisz végső soron az ő tézisei és antitézisei alkotják a regény legfontosabb részét.

“Bűvészmutatványnak sem utolsó… De nem varázslat. Semmi sem az.”

A Nulla pont végig olyan elmélkedéseket és gondolatkísérleteket vonultat föl, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja. Mindezek kezdetben a gömb, majd később a városvilág, aztán a Föld, végül pedig az egész világegyetem természetével hozhatóak összefüggésbe. A legkülönbözőbb elméletek kerülnek elő, megidéződnek ókori és középkori nagyságok, modern tudományos hipotézisek és puszta szerzői ötletek is, hogy végül egy nagyszabású utazásban teljesedjen ki Nagate keletkezésének rejtélye. És noha a befejezés felemás - a klasszikus “de a kaland csak most kezdődik” vég -, azt kell mondanom, jelen regényben egy ilyen befejezés megállja a helyét. A regény maga olyan intenzív, hogy a nyitva hagyott kérdéseken való elgondolkodás is eltart egy darabig - bevallom, jó pár gondolatot még nekem sem sikerült dekódolnom.

Ha hibákat akarnánk keresni, akkor a következőket róhatnánk fel. Egyrészt az első két ismétlődő fejezet hossza nincs eléggé megalapozva, talán ha nagyobb hangsúlyt kapnának a harmadik fejezetben, vagy sokkal szorosabb lenne köztük a kapcsolat, akkor kiküszöbölhető lenne ez a probléma. Továbbá mint korábban említettem, egyeseknek ez a befejezés talán nem elég meggyőző - bár engem tökéletesen kielégített. Ami a szöveget illeti, meglepően kevés elütést találni - a legdurvább a “gndolta” szó, de ezen kívül csak rossz névelők fordulnak elő elvétve.

Mindent összevetve a Nulla pont az elmúlt évek általam olvasott legjobb magyar SF könyve. Jól végigvitt koncepció, alaposan végiggondolva, egyedi (de nem sablonos) stílusban megírva, egy grandiózus világra támaszkodva (ez azt is vonja maga után, hogy kedvet csinálhat a sokkal vaskosabb Nagatéhoz). Szórakoztató, érdekes, elgondolkodtató, intellektuális és modern regény, olyasmi, amire szüksége van a magyar fantasztikumnak.

Szintetizált álmok

2009. december. 26. SF és olvasmányok-ban. 3 Hozzászólás

Csepregi Tamás első könyves író kötete keltette idén a legnagyobb feltűnést, és lett a hazai SF írásról szóló diskurzus egyik kiindulópontja, olvashattunk róla jót CP-t nem ismerőtől és szakembertől is. A Szintetikus álom egy novellafüzér, ami a klasszikus - és valljuk be, mára kissé kiüresedett - cyberpunk elemekből építkezik. És hogy milyen is maga a kötet? Egyszer már értekeztem róla, de mivel jó eséllyel indul a jövő évi Zsoldosért, ezért gondoltam mivel más vetélytársairól is szót ejtettem, illik itt is elmondom a véleményemet.

Szintetikus álom Az alapszituáció nem túl bonyolult: 2081, körbezárt város (Menekülés New York-ból, Dredd bíró stb.), ami ez esetben ismerős. Legalább is elvileg. A bemutatott Budapest - Pest-Buda Agglomerátum Rt. - azonban néhány ismerős utcaneven és épületen kívül semmivel sem tűnik ki a többi urbánus vízióból - mondom ezt úgy, hogy nem vagyok budapesti. Számomra a város akármelyik város lehetett volna, attól, hogy Vincék és Nórák sétálnak az utcákon, még nem lesz ismerős. De annyit el kell ismerni, hogy a szerző igyekezett annyi multikulturalizmust belevinni a szövegbe, ami tőle telt:

“Csak pár sarkot kell megtennem, de közben tucatnyi náció beszédébe hallgatok bele. Oroszok és más szlávok, pongók, cigányok, a pongók által megvetett egyébb keletiek. Ez a kerület tele van az egykori bevándorlók véreivel, úgy hallottam, itt még az RK is albán. Vagy bolgár.”

Erre a nevekkel csak még jobban rájátszik, igyekszik azt az érzést kelteni, mintha a Szárnyas fejvadász utcáin járnánk, ahol ismerős szavak elvétve hangzanak el. A CP elengedhetetlen távol-keleti vonalát itt a kínaiak jelképezik - ebben halad a korral, ill. a korszellemmel a szerző - és ügyesen ketté is osztja “pongókra” és az ún. Kínai Legitim Körzet öltönyös üzletembereire (itt jegyezném meg, nem tudom, hogy a szerző által leírt szokások és világ valóban jellemzőek-e a tradicionális kínaiakra, de kegyesen hiszünk neki, el tudja velünk hitetni, hogy ez így van - mindössze kicsit olyan érzésem támadt, mintha más CP művek japánjait látnám, csak itt kínaiaknak hívják őket). A könyv egészéről elmondható, hogy a jól ismert cyberpunk minden kellékét felvonultatja: hackerek, elnyomó karhatalom, punkok, drogok, sötét utcák, lepukkant bárok, elnyomott munkások, cyber-implantokkal rohangáló emberek, ésatöbbi. Ami kicsit egyedi elem az a titokzatos vírus és a paranolmalitás belekeverése (ami nélkül szerintem egész jól meglenne ez a kötet). A történetek és a világ olyan, mint egy lerongyolódott pince: sok minden van itt, régen jól el lehetett velük szórakozni, de mára az ember inkább lehozta őket a nappaliból, hogy ne is lássa őket. Persze nosztalgiával tekint rá, de ez nem ugyan az. Csepregi novellái a cyberpunk hullámában megállták volna a helyüket, de most, közel húsz évvel a nagy CP láz (itt az irodalomra gondolok) lecsengése után már nem tudnak teljes erővel hatni. De mindez még nem jelenthetne problémát, ha a történetek átütőek lennének.

De ezt sem mondhatjuk, sajnos, az író minden szövegalkotási érdeme ellenére - ugyanis azt el kell ismernem, hogy néhány ismertebb név is bátran tanulhatna az írótól mondatszerkesztés terén. Nem kísérletezik, de ide nem is nagyon kell a kísérletezés.

A könyv kilenc írást tartalmaz. Az első, a Kontakthiba először egy egyszerű cyber-noirnak indul, lecsúszott főhőssel, rejtélyes gyilkossággal és minden szükséges kellékkel. A vége ugyan csöppet megdöbbentő, de nem sikerült logikus magyarázatot - értsd: hogy jutunk el A-ból B-be a cselekményben - találnom. A következő, A sárkány röpte szintén jól ismert, és az ember valahogy az elejétől kezdve érzi, mi lesz a vége. Semmi nagy csavar, annyi, hogy a szerző az utcákról a felsőbb körökbe vezeti be az olvasót. A Tétre, befutóra már érdekesebb - számomra a kötet legérdekesebb írása. A váltakozó szempontok remek hangulatot kölcsönöznek az írásnak, maga az alapötlet sem lenne annyira rossz, de a befejezés itt is elrontja az élvezetet. Ami viszont utána jött az bevallom nálam kiakasztotta a klisé-faktort. Ugyanis valahol itt kezdtem el reménykedni, hogy nem fogunk olvasni öregről, aki nosztalgiázik a régi időkön. Az Analóg dallamok főhőse egy öreg, aki nosztalgiázik a régi időkön. Ettől a klisétől igazán megkímélhetett volna bennünket a szerző, csak azért bocsájtjuk meg neki, mert legalább értelmes információkat közöl (amiket egyébként bármelyik történetbe beépíthetett volna). Ezt követte az a novella, melyben erkölcsi mondandód véltem felfedezni - rossz tolmácsolásban. Az óriás klasszikus hacker-klisére épül, de a szerelem és az önfeláldozás egy kis erőt ad neki - mindhiába. A tálalás valahogy nem adja át teljesen az mondanivalót, mintha a szánka akarnák nyomni az egészet, ami nem feltétlenül jó. Az utolsó utáni pillanat is hordoz magában némi potenciált, de elsüllyed a történet kliséiben, nem növi ki magát a karakterek drámája, már ha van is egyáltalán. A Puszta formalitás pedig mintha csak a címnek akarna megfelelni: puszta formalitás, hogy szerepel itt ez a történet, annyira nincs súlya. A címadó Szintetikus álom szintén potenciális novellaötlet, de nincs benne erő. Sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a klasszikus cyber-ötletből, mint amennyit a végén kapunk. A viaszbabák valahogy nem nyerik el másodlagos jelentésüket, sajnos. Az utolsó írás, a Negatív visszacsatolás tényleg visszacsatol a kötet első novellájához, így egyfajta keretet képez. A gyanútlan olvasó azt várja, az első írás nyitott kérdéseire kap választ - de nem kap. Így kissé becsapottan zárjuk be a kötetet, ugyanúgy, ahogy becsapottnak érzik magukat az utolsó novella szereplői.

És hogy mindezek ellenére miért tekinthető jónak ez a kötet? Egyrészt a gördülékeny szöveg miatt. Másrészt mert ugyan nem kiemelkedőek az írások, de rossznak sem lehet tekinteni őket. Aki nem ismeri a cyberpunkot annak minden bizonnyal érdekesen fog hatni a világ, még esetleg a város is ismerős lehet számára. De a régi cyber-patkányoknak lerágott csontok, kiégett neonlámpák lesznek csupán. Azonban ez a kötet felvillantja a lehetőséget, hogy szerzője egy kevés kreativitással és csöppnyi nyelvi kísérletezéssel a jövőben jobb írásokat tud alkotni - esetleg kiemelkedő SF regényeket.

South Park Erdei Karácsony

2009. december. 25. animáció-ban. 4 Hozzászólás

Avagy Matt Stone és Trey Parker eddigi egyik legbetegebb ötlete, Karácsonyra.

És akkor most beavatnak…

2009. december. 23. SF, olvasmányok és GFK-ban. 2 Hozzászólás

Nem tudom, mostanában elgondolkodom, hogy velem van-e a baj. Itt van ez a könyv. Szép kék, a borítókép is tetszik. A címe se hangzik rosszul: A beavatás szertartása. Fönt pedig egy név, alatta meg egy sor: “Európa- és Zsoldos Péter-díjas szerző.”

Ez lenne? Ez lenne amire egy ilyen szerző képes?

Spoileres vélemény következik, igyekeztem hideg fejjel összeszedni pár dolgot, a gondolataimat főleg, és megpróbálom most összetett mondatokba és koherens szövegbe foglalni.

Az alapszituációt mindenki ismeri: van az Endemi, egy világ húszezer fényévnyire a Földtől. Itt él már tizennemtudom hány éve David a fiával, Justinnal. Justin anyja, Pat, régen meghalt, egy diófa alá van eltemetve (ahogy azt vagy féltucatszor kiemeli a szerző). Apa és fia idilli kis világban él, semmi veszély nem leselkedik rájuk (na jó, de, de ahhoz már nagyon vad környékre kell menniük). Ebbe a kis Paradicsomba rondít bele egy űrhajó és a rajta érkező tizennégyezer telepes. Csúnya, rossz telepesek, egy csúnya rossz vállalat szerződésesei, azé a vállalaté, amely Davidet és három társát anno ideküldte, aztán itt felejtette.

Nagyjából ennyi a sztori, a konfliktus ugye első pillanatra világos mindenki számára. Ez egy remek alkalom bármely szerzőnek, hogy remek kis gondolatokat vessen fel, rágjon meg, vigyen végig ill. ütköztessen. Szerzőnk is ezt teszi. Csak véleményem szerint rosszul. A regényen David, az apa, aki a munkáját használva elmenekült a Földről, ahol egy tucat milliárd ember élt, kapja azt a szerepet, hogy ítélkezzen a civilizáción, ill. megpróbáljon átadni a civilizációval kapcsolatos dolgokból minél többet fiának, Justinnak. A helyzet az, hogy két lehetőség áll fen: David a szerző szócsöve, vagy sem. Az első variációt kell feltételeznem, és akkor sajnos azt kell mondanom, a szerző hibás feltevésekből indul ki, és nem megfelelő irányba próbálja elterelni olvasóit. Miért is?

“- Ezek a harcok is a pénzért és a hatalomért folytak?
- Igen - vallotta be David. - De ne ítéld el az embereket! Ahhoz, hogy ide kerüljünk, hogy bolygókat hódítsunk meg, mindez szükséges volt. A fejlődés áldozatokkal jár.” (48.)

Aki felületesen ismeri az emberiség történelmét, az minden bizonnyal könnyen juthat arra a következtetésre, hogy a háborúk tényleg erről szólnak. Viszont ez nem így van, és most könnyen rám ragaszthatnák a szociáldarvinista (neadj, fasiszta) csúnya címkéjét. Ugyanis a háború az emberi fejlődés (ami amolyan evolúciónak fogható fel) egyik formája, sajnos. A harcok nem a pénzért és a hatalomért folytak, azok csak eszközök. A harcok az élelemért, a lakóhelyért, az erőforrásokért folytak. Példa: az első világháború azért tört ki, mert az eltérő gazdasági fejlettségű nemzetek nem megfelelően részesedtek az erőforrásokból. Akinek többre lett volna szüksége, az támadta meg azt, akinek kevesebb is elég lett volna, de a későbbi fejlődés miatt nem mondott volna le róla. De ne ragadjunk le az idézet első soránál. “…bolygókat hódítsunk meg…” - ezzel az a baj, hogy azt az érzést kelti az olvasóban (akit a szerző már ráhangolt a saját nézőpontjára), hogy a háború, ami rossz dolog olyasmit eredményezett, ami szintén rossz, nevezetesen bolygók leigázása - hisz a regény ekkorra már sejteti, hogy a telepesek megjelenése egyértelműen negatív fejlemény, csak rossz származhat belőle. “A fejlődés áldozatokkal jár” - ebben az összefüggésben a fejlődés a második világháborút, az áldozatok pedig a háború áldozatait jelentik. Milyen erős fegyver is a szó!

De a szerző a civilizációról sincs jó véleménnyel. Nála az egyértelműen csak rossz lehet, és a végén meg is kapjuk ennek legszebb bizonyságát, amikor Davidet (és a szerzőt) nem is izgatja rengeteg ártatlan ember halála. Persze, hisz önmagukat okolhatják, meg kellett volna tanulniuk békében élni a természettel - csak az felejtődik el, hogy megtanultak volna. Attól, hogy felhúztak egy város, attól még nem biztos, hogy egy új világot is bűzlő posvánnyá tesznek. Erre vannak is jelek, hisz a biológusnő és mások hozzáállása ezt bizonyítja. igaz, az csúnya és elítélendő dolog, hogy az ~~indiánokat~~ gorukat dolgoztatni akarták, elrabolták őket stb. Elismerem.

Most távolodjunk el a mélyebb mondanivalóktól, és nézzük azt, ami az orrunk előtt van. Kezdjük a karakterekkel. A karakterek majd mindegyikéről elmondható, hogy sablonosak, egy-kettőre nem is lett volna szükség (Overton). A leggyengébb figura Justin. Azt szeretném mondani, minden rosszmájúság nélkül, hogy aki nem tud gyerekszereplőt alkotni, az ne tegye! Van ellenpélda, Card Végjátéka. És hogy miért az az ellenpélda? Mert ott koherensek a gyermekszereplők. Nem csapong a viselkedésük, nincsenek következetlenségek a jellemükben. Ellenben Justinról kapásból azt sem képes az olvasó megállapítani, hogy most öt éves vagy tizennyolc. Ugyanis hol így viselkedik, hol úgy. Egyszer gyermeki egyszerűséggel tekint a világra, másszor meg komplex gondolatokat ad a szerző a szájába. Elhangzik ugyan, hogy tíz év körüli, de jelleme nem igazodik ehhez. Továbbá némely cselekedete kifejezetten irritálóvá teszi a figuráját az olvasó szemében (már ha szabad magamnak az “olvasó” címkét adnom). David figurája csak annyira rossz, amennyire a szájába adott szavak. Túláradó szeretete a fia iránt számomra nem befogadható (tudom, nem érthetem, hisz fiatal vagyok és nem vagyok apuka, de szerintem attól még úgy el lehetne mondani, hogy az is átérezze, akinek nincs gyereke - nincs baj az érzésekkel, de azt jól kellene tálalni). Viselkedése és a többi emberhez fűződő viszonya pedig az én szememben antipatikussá teszi. De ennél a két szereplőnél legalább látszik, hogy a szerző igyekezett. Ellenben a többi szereplő sokkal gyengébb. Guilden figurája annyira egysíkú, hogy nem tudtam elfogadni. Rendben, hogy a céges briganti sablonja, de kijelentései, szavai, viselkedése logikátlanok. Egy kérdés merült fel bennem: miért tenne egy megavállalat egy olyan embert egy több milliárdos vállalkozás fejévé, aki megalomán, kicsinyes, zsarnokoskodó, és első adandó alkalommal a rögeszméje miatt romlásba taszítja a rá bízott tízezreket? A másik szúrós szálka Pat volt. Próbálja az ember elhinni, hogy légies szépség, szerető anya, tökéletes szerető, és hogy mekkora hatalmas szíve van. De lassan megbizonyosodunk felőle, hogy nem képes az embertársaival együtt élni - és ezt nem lehet a civilizáció szörnyű voltára fogni. Ennek legszemléletesebb példája Geoff és Estella (akiket a szerző szépen negatív és ellenszenves figurává formál, csakhogy kiemelje a másik pár nagyságát) távozása.

A történet folyása elég egyszerű, nem követel nagy erőkifejtést a követése. De a deus ex machina (mármint Justin és a goruk mindeddig titkolt kapcsolata) kissé belepiszkít a képbe, de nem túlságosan. A fertőzés magyarázatának kifejtetlenség viszont már annál nagyobb. Nem baj, ha a szerző nem magyaráz meg mindent (erre még visszatérünk), de itt nem erről van szó. Itt konkrétan kapunk az orrunk alá egy tessék-lássék magyarázatot, egy csöppnyi misztikummal megkeverve (az egész könyvet olvasva Holtak szószólója-Fajírtás érzésem volt… ). Engem nem győzött meg. A befejezés pedig csapnivaló. A tragédiákkal semmi probléma, az szokott a legerősebben megmaradni az emberben. De ez a befejezés túlságosan erőtlen. Nincs jól előkészítve (elnézést, sehogy sincs előkészítve - itt jegyezném meg, hogy a címadás is elhibázott, hisz a beavatásnak semmi jelentősége nincs, mégha úgy is végződik ahogy, de a lényegen semmit sem változtat), ez is az arcunkba vágott vég. Szomorkodhatunk, de igazán nem hatja meg az embert.

Ha már a szerzői magyarázatok meg voltak említve, akkor ki kell emelnem, hogy mindent a szánkba rágnak. Majdhogynem szó szerint mindent. Az olvasót hagyni kell gondolkodni.azt hiszem ez a jó írás egyik alapszabálya. Itt ezt nem kapjuk meg, hozzá vagyunk láncolva a szerzőhöz, aki lassan mond el nekünk mindent, és mindent jó alaposan a fejünkbe ver. Guilden és a telepesek rosszak, Patricia éteri, a goruk békések stb. Még a végkifejletet is könnyedén összerakhatja aki figyel - még a váratlannak szánt befejezést is!

Az apró logikai bakikra nem térnék ki (95. oldal: most akkor közel vagy távol vagyunk a Földtől? 208. oldal: kora vagy késő nyár? ). A szöveg stílusára nem lehet panasz (kivéve ha valaki, mint én, nem szereti a megismételt gondolatokat: “Ő azért ennyire könnyen nem tudott váltani. - Azért én még egy kicsit rosszul érzem magam” [111., kihagyás nincs] - és ennél konkrétabb ismétlésekkel is találkozni). Továbbá már elnézést, de a járvány okára az elejtett szavakból az is rájön, akinek nincs diplomája, a szereplőknek mégis napokba telik mire eljutnak odáig.

Tudom, eddig csak a negatívumokat emeltem ki. Aki pozitívumokat akar olvasni, olvasson más véleményt, bennem ezek élnek most. Lehet azzal menteni a könyvet, hogy ifjúsági regény, de nem ezzel lett kiadva. A könyv maga is komolyan veszi magát (egy ifjúsági regény is komolyan veheti magát, nem arról van szó). Ill. előkerülhet az, hogy nem vagyok érzékeny az apa-fiú szálra, mert nincs gyerekem/nem kaptam olyan szeretetet. Hát, asszem előbbivel nem tudok vitába szállni, utóbbi viszont nagyon sértene. De mint mondtam, mindent be lehet mutatni úgy, hogy az is megértse, aki nem élte át.

Azt hívják úgy, hogy írói mesterség.

It was horrorshow

2009. december. 11. SF, Film és Irkálmányok-ban. 4 Hozzászólás

“Stanley Kubrick, a sokak által csak az egyik legnagyobb rendezőként aposztrofált figura filmjei mind-mind egyedi és jelentős alkotások. Kubrick híres volt egyedi látványú és felépítésű filmjeiről, történetei azonban általában egyszerűek voltak. Ilyen történet az 1971-es A Clockwork Orange című alkotásának története, melyet Anthony Burgess 1962-es azonos című regényéből adaptált.”

Ezt mindenki tudja. Én meg megpróbáltam, összeszedni, amit szintén mindenki tud, de nem mondja ki. Magyarul: cikk a solarián A Clockwork Orange filmről.

3, 2, 1… Adás(szünet)

2009. december. 2. SF, Film és maintream-ban. 3 Hozzászólás

A Fekete kefe című film rendezője, Vranik Roland újfent egy rendhagyó és érdeklődésre számot tartó filmet hozott össze. És hogy mi köze az SF-hez? Nos, az Adás története egy posztapokaliptikus miliőben játszódó dráma.

A film egy meg nem határozható tengerparti városban játszódik. A környezet, a házak és az eszközök mind valamikor a jelen idejére teszik a cselekményt. Azonban történet valami. Pár évvel ezelőtt eltűntek a képek. Se a tévékben, se a monitorokon, semmilyen kijelzőn nincsenek képek. Az információs társadalom egy csapásra összeomlott. A civilizáció jelenleg vegetál, próbálja újrakezdeni. Hogy mi okozta a katasztrófát, nem fontos, a film nem is ad válaszokat - maximum bugyuta összeesküvés-elmélet kerül szóba, amit a szereplők is csak kinevetnek. Ebben a lassú és csöndes világban él a főszereplő három fivér. A legidősebb, Henrik (Terhes Sándor) álmatlanságban szenved, főleg öccse, Vilmos (Rátóti Zoltán) gyerekeire vigyáz, vagy erős altatókkal tömi magát. Vilmos egy széteső házasságban él, csak a lányai tartják benne a lelket. A harmadik fivér, Ottó (Hajduk Károly) amolyan tengődő fiatal, egyszerűen csak sodródik a merevgörcsben élő világban. Azonban ezt a statikusságot egy véletlen baleset töri meg: Vilmos egy veszekedés során véletlenül megöli a feleségét. A fivérek titokban elássák a holttestet, és innentől minden elmozdul, a cselekmény pedig lassan el kezd folydogálni.

Vranik Roland kimondottan nem törődik a film hátterével. Őt nem ez érdekli. A film maga - akárcsak az 1 - vizuális orgia. Letisztult képek, sivárság, néha zúg valami, de főleg csönd van, maximum a tengert hallani. A szereplők mind lelassultak, hisz megszűnt a rohanó információs társadalom. Nincs információáramlás, az egyetlen ilyen forma a pletyka és az eltűntek fala. A tévé mint olyan viszont még így is kulcsszerepet játszik: van, hogy csak nézik a sötét képernyőt, a fiatalok arról beszélnek, milyen volt a tévé előtt enni, ésatöbbi. Látni, hogy Vilmos “pótmamának” használta a tévét, hisz se ő, se a felesége nem tudnak mit kezdeni a lányokkal - a nő maga meg is őrül kissé a televízió elnémulásától. A legdurvább eset azonban Henriké: ő a tévé nélkül nem tud elaludni, és félő, hogy ebbe belehal. A film kissé nehezen emészthető, a történet itt sem kap nagy szerepet. Mindenesetre vizualitása miatt könnyen megragad az emberben, melankolikus, halálhangulata miatt mélyen beivódik az emberbe. És noha nehezen dekódolható, a mondandó főbb vonala közérthető, és igen érdekes ahhoz, hogy legalább egyszer megtekintsük a filmet.

Egyébként a film több elismerést is kapott, pl. nemrég Sevillában díjat nyert.

Két interjú itt és itt. Ez meg a film honlapja.

1 - film és a szegedi díszbemutató

2009. december. 1. SF, Film és Magán-ban. 11 Hozzászólás

November 30-án volt Szegeden a Belvárosi Moziban az 1 című film díszbemutatója, melyet közönségtalálkozó követett a rendezővel, Pater Sparrow-val /Verebes Zoltánnal és a film főszereplőnőjével, Kerekes Vicával. Szerencsémre pont értesültünk erről és el is tudtunk menni. Így másodjára végre moziban is láthattam a filmet. És mivel már régóta szeretnék írni erről a filmről, ez az apropó - ill. a rendező által elmondottak - remek alkalmat kínálnak az írásra.

“Maga szerint komolyan vehető egy könyv, amely számadatokban adja meg, hány férj csalja meg a feleségét egy perc leforgása alatt a Földön?”

1. Ez a címe annak a spártai kivitelezésű könyvnek, aminek példányai egyik pillanatról a másikra ellepik a világhírű Al F. Eveson Könyvesboltot. Az ügy felkelti a Valóságvédelmi Hivatal (RDI) figyelmét is. A megmagyarázhatatlan esemény egycsapásra “valóságvédelmi üggyé”válik, és a leghíresebb nyomozó, Phil Pitch (Mucsi Zoltán) kezd el nyomozni. Mint kiderül, csak négy ember van, aki szóba jöhet az eset kapcsán: a tulaj, Eveson (Mácsai Pál), az eladónő, Maya Satin (Kerekes Vica), a takarító, Agnus Andersen (Czukor Balázs), és a titokzatos idegen, Swan Tamel (Sinkó László). Mind a négy embert elkülönítik és a Hivatal szanatóriumszerű intézetébe szállítják, ahol nekikezdenek megtörni őket. Ugyanis amit állítanak az eseményről, az képtelenség. Ráadásul a könyv hihetetlen hatást vált ki a világban. Az 1 ugyanis nem szól másról, mint arról, mi is jellemzi az emberiség egy percét. A vaskos kötet főleg számadatokat tartalmaz, ám aki közelebbről kapcsolatba kerül a könyvvel, mély változáson esik át. Hamarosan a nyomozóknak szembesülniük kell vele: az 1 és az azt körüllengő titok túllép az értelmükön.

A film maga vizuálisan hihetetlenül erős. A káeurópai miliő ill. a hozzá társuló high-tech környezet különös és könnyen megbabonázza a nézőt. A rendező saját elmondása szerint törekedett arra, hogy a látvány legyen az elsődleges, és amit lehet, azt a képekkel mondjon el. “Az volt a célom, hogy a néző eljusson velem az 50. percig.” Valahogy így fogalmazta meg a lényeget Sparrow. A bevágott képek, híradófelvételek, a szereplők álomképei, mind a Könyv illusztrációi, és mind erősen sokkolják a nézőt. Nem a szavakkal mondják el, hogy milyen kegyetlen is a világ, hanem a képekkel, és a hozzájuk társuló, a néző fejében élő jelentésekkel.

“Amit maga keres, az olyannyira itt van, hogy már az érzékelhetőség határán kívül esik.”

És hogy miről szól a film? Jó kérdés. Egy biztos: senki se várja, hogy egy narratív, történetmesélő mozit fog látni. Ennek a filmnek az ereje a vizualitása mellett az ötletben és a szereplők mondataiban van. Stanisław Lem novellája, Az emberiség egy perce szolgáltatott alapul. Ez nem egy adaptáció - ez egy átgondolás, egy továbbgondolás. “Én úgy képzeltem el ezt a filmet, mintha tényleg létezne egy ilyen könyv.” A könyv léte alkalmat ad arra, hogy filozófiai kérdések tucatjait vessék föl a szereplők - főleg Sinkó karaktere, aki elsőre érthetetlen Hamvas Béla-idézetekkel dobálózik - életről, halálról, a létről magáról, a valóságról és minden ehhez kapcsolódó dologról. Maga a film bővelkedik vallási utalásokban - a rendező erre azt a választ adta, hogy véleménye szerint valami magasabb dolognak (“nem feltétlenül Istennek” ) léteznie kell, hogy ennek az egésznek értelme legyen.

Saját szubjektív véleményem szerint az 1 egy jó film. Nem váltja meg a világot, de elgondolkodtat. Amit felróhatunk neki hibának, az épp az, amit a rendező szeretett volna. Véleménye szerint a film története az 50. perc után leolvad. Véleményem szerint a probléma épp ebben van: a történet nem hígul fel a vizualitásban ill. a gondolatokban.Sőt, inkább azt érzem, hogy a két komponens harcol egymással. Kapunk egy tessék-lássék befejezést, ahelyett, hogy valahogy tényleg leépülne a történet, vagy megmaradnánk az épkézláb sztori fonalánál. Ezzel kapcsolatban rengeteg dolgot fel lehetne vetni. A rendezővel ellentétben én úgy gondolom - és ezzel nem vagyok egyedül -, hogy nem csak az a film tud mély gondolatiságot közvetíteni, ami leépíti a történetet. Millió egy példa van - igen, az átkos amerikai filmgyártásból, tessék csak mondjuk az Amerikai szépségre vagy a Szárnyas fejvadászra gondolni - arra, hogy a sztori, még ha nem is elsődleges és markáns, jelen van, és támaszt nyújt a gondolatiság és a vizualitás kiteljesedéséhez. Az 1 tobzódik a vizuális utalásokban, sokat többszöri megtekintés után sem ért meg a néző - még a legegyszerűbbet, a körte problémáját sem sikerül mindenkinek elsőre dekódolnia, pedig pofon egyszerű, főleg ha Sparrow másodlagos ötletére is gondolunk. Azt gondolom, a film valahol megreked félúton. És ez a probléma vele. Erős karakterekkel, erős filozófiai mondanivalóval, de nem képes dönteni, mit is kezdjen a történet és a látvány kapcsolatával.

A filmbemutatót követő több mint másfél órás beszélgetésben sok érdekesség elhangzott a karakterek megformálásáról, a film szimbolikájáról, a beszélő nevekről, a magyar és az angol filmgyártási ill. gondolkodási különbségekről és a film filozófiájáról. (Azért nem tudom pontosan, mert el kellett jönnünk - szívesen hallgattuk volna még a beszélgetést, de már nem igen sikerült követnünk egy-egy gondolatát a rendezőnek.) Érdekes és élvezetes este volt, annál is inkább, mert egy nagyon ambiciózus és céltudatos rendezőt ismerhettünk meg Sparrow/Verebes Zoltán személyében, és remélem (reméljük), hogy a következő filmje is legalább ilyen erős lesz vizualitásában és gondolatiságában, mint az 1.