Az emberiség megmenekült a pusztulástól. Mindezt a Holdon bányászott Helium-3 nevű anyagnak köszönhető, melynek segítségével minden energiaszükséglet kielégíthető. A XXI. század közepére az emberek békében és jólétben élnek.
Sam Bell a holdi Sarang bázison dolgozik már három éve. Mivel egyedül is el tudja látni a feladatát, ezért anyacége, a Lunar Indrusties nem küld más asztronautát a bázisra. Sam egyetlen társa a GERTY névre hallgató robot, amelynek az a feladata, hogy mindent megtegyen Sam biztonsága és mentális épsége érdekében. Sam-nek már csak két hete van hátra a szolgálat lejártáig, de ez a két hét sokkal nehezebb számára, mint az eddigi három év. Hallucinációkat lát, furcsa képeket pillant meg a képernyőkön. És amikor egy rutinfeladatot teljesít a Hold felszínén, balesetet szenved.
Ezt követően a betegszobában ébred, semmire sem emlékezve a balesetből. Mivel nem engedik ki a szerencsétlenség helyszínére, hogy megjavítsa az elromlott bányagépet, engedély nélkül jut ki. 
És ekkor éri a legnagyobb sokk: a bányagépnél egy ájult férfit talál, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő.
Az elsőfilmes Duncan Jones Moon című sci-fije egyedülálló az elmúlt évek filmtermésében. A rendező saját bevallása szerint a hetvenes-nyolcvanas évek sci-fi mozijai, mint a Silent Running vagy az Outland előtt kívánt tisztelegni filmjével. És valóban: a Moon készülhetett volna akár harminc éve is. A hangsúly itt nem az akción, a látványon vagy a számítógépes effekteken van. A külső helyszínek nagy része makett, a belső terek is teljes egészében díszletek. Ez a sterilitás is nagyban hozzájárul az old school érzéséhez.
A film egyértelműen a karakterre épít: Sam Rockwell (a Galaxis útikalauz Zaphod Beeblebroxa) tökéletesen hozza a figurát, ill. a figurákat, hisz a két Sam két különböző személy, a három évnyi különbség sok elérő vonást alakított ki köztük. 
A nézőt szinte a székhez szögezi ez a dráma, lassan, mint egy mozaikot, úgy állítjuk össze az apró információmorzsákból a valóságos történteket. A film mindvégig nagyon emberi: szemtanúi lehetünk, miként is tölti Sam a napjait, milyen magányos is a bázison, és hogy mennyire fontos is számára a videóüzenet, amit feleségétől kap, aki kislányukkal visszavárja őt. És épp ezért tudunk azonosulni a főhőssel, mert a film meg tudja értetni velünk érzéseit. És ebben az azonosulásban az sem gátol meg bennünket, amikor rájövünk a rejtély valódi okára, ami Sam (mindkét Sam) identitását gyökerestől megváltoztatja. Noha már a film felénél fény derül a titokra, a rendező képes továbbra is fenntartani a feszültséget, újabb és újabb komponensek hozzáadásával. A film végén beinduló cselekmény, a versenyfutás az idővel szintén a klasszikus sci-fi filmeket idézi, gondoljunk csak az Outland-re (ami a Délidő című western egyik változata), amiben a főhős (Sean Conery) a film folyamán szinte csak az utolsó összecsapásra készül.
Ha már szót ejtettünk a főszereplő alakításáról, meg kell emlékeznünk a film másik fontos karakteréről, GERTY-ről. A furcsa kinézetű robotnak 
(ami nagyjából úgy néz ki, mint a mennyezetről lógó fehér doboz, egy kamerával és egy kis monitorral, melyen egy smiley jelzi az érzelmeket) Kevin Spacey kölcsönzi a hangját, és elsőre az embernek HAL jut eszébe róla a 2001. Űrodüsszeiából. Pedig a látszat ellenére hamar bebizonyosodik, hogy GERTY valójában Sam egyetlen pártfogója, a robot képes kijátszani a programját, hogy segítsen a férfinek. Ő a klasszikus sci-fi mozik robotja, aki társa az embernek, mint mondjuk Robby a Forbidden Planetből. Könnyen megszereti az ember, és ez nagyban köszönhető emberi megnyilvánulásainak, ill. az ezt közvetítő kis smiley-nak.
Mindehhez a történethez remek háttér a Hold, a fekete, szürke és fehér birodalma, a kezdő képsorok a Holddal és a Földdel pedig gyönyörűek. A zene is tökéletes, Clint Mansell újfent megcsillogtatta tehetségét, amikor egyszerre drámai és futurisztikus hangzást ért el - szinte halljuk, ahogy visszhangzanak a dallamok az üres bázison.
Az egész filmről elmondható, hogy egyszerűségében nagyszerű, magával ragadó és fenomenális. Duncan Jones sikeresen vitte véghez elképzelését, és reméljük, a jövőben is látunk majd tőle ilyen és ehhez hasonló remekműveket. Ez a film az idei év egyik legjobb sci-fije, bőven maga mögött hagyja a nagyokat.
Remek lett az írás, és mélységesen egyet is értek vele. Duncan Jones Moonja szerintem az első igazi sci-fi idén, még a District 9-t beleértve is, mert maradéktalanul eléri azt, amire ezt a műfajt kitalálták: elgondolkodtat. Ráadásul nagyon elegánsan, finoman teszi ezt, miközben a karakter drámája nagyon jól bontakozik ki mellette. Jól megírt, jól eltalált, arányos film a Moon, és nem értem, hogy hol hibázik a magyar filmipar, amikor ennél nem sokkal kevesebb filmekből ennél sokkal rosszabb dolgokat tud csak letenni az asztalra. Duncan Jones attól igazán jó, hogy első filmesként, gondolom nagy vágyakkal és célokkal, nem akarja megváltani a világot, és nem vállalja túl magát. Tudja, hogy mik az (anyagi és kreatív) korlátai, és azokon belül is marad.
nagyon jó, nekem tetszik.
Végül is ha belegondol az ember, tényleg nem csinált mást, mint összeszedett egy rakás sablont a régi old school sc-fi mozikból és azokat gyúrta össze. De az eredmény akkor is zseniális! Megmutatta, hogy nem kell mindig újat kitalálni, hogy remekművet alkossunk.