“Imádok erre a zenére lazítani… bár én már a természetemnél fogva is elég laza vagyok…”
Rocky Bailey a legjóképűbb, legjobb alkatú fickó az egész nyugati parton. Úgy vonzza a nőket, mint villanykörte a lepkéket. És olyan hévvel próbálja levakarni magáról őket, mint más a kutyapiszkot a cipője talpáról. Na nem azért, mintha Rocky nem szeretné a nőket, ó, nagyon is! Csak hát Rocky fiú állhatatos ember, és elhatározta, hogy húsz éves koráig semmi szex, csak a sport és a testépítés - nem hiába lett ő Mister Los Angeles. Azonban mindez felborulni látszik, amikor egy este Rockyt elrabolják, és arra kényszerítik, hogy feküdjön össze egy csinos szőkével. Persze főhősünk kitart, így más módon ütik nyélbe a dolgot elrablói. Azonban alig szabadul hősünk, máris újabb kalamajkába keveredik, amikor kedvenc bárjában holtan találnak egy fickót. Persze ő és barátja, Gary Kilian, a Californian Call újságírója azonnal nyomozni kezd az ügyben. És ekkor kezdődik csak a java! Kiadós bunyók, tökéletes alakú nők, bivaly gorillák, autós üldözés, baró jazz és még sorolhatnánk. Mind emögött pedig egy óriási összeesküvés, ami talán a világ sorsát dönti el. Talán. De nem biztos.
“Van egy jelmondatom: ‘Öljünk meg minden rohadékot!’ Szórakoztató, nem? Nekem a rondák olyanok, mint a rohadékok!”
Vernon Sulivan Öljünk meg minden rohadékot! című kis könyvecskéje elég érdekes. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Vernon Sulivant inkább úgy ismerik, mint Boris Vian. A könyv igencsak nagy felzúdulást keltett anno a negyvenes évek Franciaországában, már az is csodának számított, hogy megjelenhetett - nem hiába tűntették fel a könyvet amerikai szerző művének, amit Vian csak fordított. Szókimondó, nem éppen prűdeknek való könyv, ami egyvalamit akar: kigúnyolni az amerikai ponyvát, és mindezt szórakoztatóan. És valóban, a napfényes Los Angelesben magándetektívesdit játszó “tökéletes férfipéldány” Rocky nevetséges karikatúrája a korszak keménykezű noir hőseinek. Az még csak hab a tortán, hogy Rocky mindenáron meg akarja őrizni a szüzességét, de az ügy előrehaladtával egyre nehezebben megy ez neki. Minden férfit megmosolyogtathat ahogy kínlódik a lányok közt, a regény végéről nem is beszélve. Hiába na, ezt a könyvet nem szabad komolyan venni!
A kurta kis regény története elsőre pofonegyszerűnek tűnik. Wolf, az érett férfiember egy titokzatos Gépet épít, mellyel az a célja, hogy elveszítse emlékeit. Ebben segítségére van alkalmazottja-barátja, Lazuli. A könyvben szerepel még Wolf felesége, Lil, és Lazuli szerelme, a kissé egyszerűnek mondható Árpidinka, valamint Dupont szenátor, Wolf öreg kutyája. Mindez azonban egy igencsak különös környezetben játszódik. A Gép körül piros fű virágzik, Dupont nem csak hogy beszél, de nyávog is, a dolgok élőlényként viselkednek - a kiürült üveg pl. magától felszívódik -, a közeli város pedig a legbizarrabb helyek egyike az örömnegyedével és véres játékaival. A kazamatákat táncoló szerecsenek lakják, a villámok pedig - a lehető legtermészetesebb módon - úgy tüntetnek el komplett szobákat, mintha soha nem is léteztek volna.
“Boldog vagyok. Értik? Nekem már nem kell értenem. Tökéletes a boldogságom, vagyis vegetatív, és ezek lesznek az utolsó szavaim. Kapcsolatba lépek… visszatérek az ősforráshoz… Ha élek, és mégse vágyok semmire, akkor már nem kell intelligensnek lennem. Megjegyzem, így kellett volna kezdenem. […] Működöm. Minden egyéb bakfitty. Most szépen beállok a sorba. Szeretem magukat, lehet, hogy ezután is érteni fogom, hogy mit beszélnek, de mondani semmit se fogok. Én megkaptam a vapitimet. Találják meg a magukét!”
Réges-régen erdő borította ezt a földet, ahol régmúlt korokon át éltek az istenek szellemei. Akkoriban emberek és állatok békében éltek egymás mellett. De ahogy múlt az idő, a legtöbb nagy erdőt kiirtották. A megmaradt erdőket hatalmas vadak őrizték, akik engedelmességgel tartoztak az erdő szellemének, mert az a kor az istenek és a démonok kora volt.
szellemek és istenek laknak. Ashitaka megpillantja az Erdő Istenét is, ám sebe ekkor szörnyű fájdalmat okoz neki.
filmjeiben mindig is fontosnak tartotta felhívnia a figyelmet a természet és az ember kapcsolatára, arra a törékeny egyensúlyra, amelyet az ember már évszázadokkal ezelőtt fölrúgott, és amellyel helyrehozhatatlan károkat okozott. Miyazaki filmje korántsem egy kedves kis történet. Több véres jelenet is szerepel a filmben, a figurák nem feketék és fehérek, a felvetett problémák pedig sokkal mélyebben gyökereznek, mint azt elsőre gondolnánk. A XX. század embere számára intő tanmese ez a film. Gyakorlatilag a szemünk elé kapjuk azt, amit mi magunk követünk el saját bolygónk ellen az ipari civilizációnkkal. Nem véletlen, hogy itt is Nyugat az a föld, ahol az emberek kivívják a természet teremtményeinek haragját.
Elöljáróban, én szeretem a Transformerst. Otthon még talán meg is van valahol pár régi képregény, meg pár játékrobotom is volt, mint minden kiskölyöknek akkoriban. Mivel már óvodásként meg volt bennem a sci-fi szeretete (persze akkor még azt se tudtam, mi az, na majd lehet rittyentek egyszer egy “pólyás-SF” bejegyzést) ezért persze hogy tetszettek a hatalmas robotok. Így amikor kijött az első film, megnéztem. Nekem az is tetszett, bár a főszereplőtől a plafonra tudtam mászni. De a robotok elvitték a hátukon a filmet, Bay jól összehozta az akciókat.
Ami viszont még ennél is idegesítőbb volt az Sam és a hozzá kapcsolódó karakterek. A barátnője az aktuális jó bőr, a szobatársa a tipikus idegesítő balfék, a szülei meg annyira amerikanizált burleszk-figurák hogy az már fáj. Az egyetlen üde színfoltot talán csak John Turturro jelentette, de az ő karakterének is voltak néha elég gyenge pillanatai (de az “Anyám él velem, nem én vele” szöveg tényleg ott van). A katonák meg jó kis sablonok voltak, de ők legalább a végén a harcjelenetnél jól teljesítettek. Egyébként elég röhej az is, ahogyan a hadsereg lereagálja az Álcák támadását (am. ha már logikai következetlenségekre hajtunk: Optimust simán elszállítják Egyiptomba, a vadászgépekhez viszont már engedélyt kell kérni… főleg hogy a szállító gépnek még felsőbb parancsa sem volt… ) Ill. ha az a bunker a “legjobban védett a világon, kérdem én, vajon milyen biztonsági rendszerl ehet Fort Knox-ban - egy pár rozsdás lakat?
Érdekes film ez a mostani G. I. Joe. Egyszerűen leülsz, és nézed. Nem kell hozzá agytorna, vannak benne viszont faja gépek, überbrutál harcjelenetek, minden robban, ami kell, a hullák száma az egeket verdesi, van laza fekete gyerek, keménykötésű főhős, hallgatag szamuráj, ésatöbbiésatöbbi. Meg ugye csini kis főhősnők is vannak, fekete (aki eredetileg szőke) meg vörös (kb. olyan, mint Sziporka a Csipet csapatból, mindenhez ért, de persze a lelke mélyén vágyik a gyengéd érzelmekre, szóval tudjátok, na). Ja, hogy történet…
Ponyo egy piros halacska, aki testvéreivel és apjukkal, a hajdani emberrel él a tenger mélyén. Ám egy napon megszökik, és elúszik egészen a partig, ahol egy szerencsétlen eset folytán egy öt éves kisfiúnak, Sosuke-nek kell kiszednie a kis halacskát egy befőttesüvegből. A kisfiú és Ponyo összebarátkoznak, azonban végül a tenger visszaszerzi magának Ponyót. Viszont a kis hal, miután véletlenül megízlelte Sosuke vérét, olyan erőre tesz szert, amivel ki tud szabadulni és emberré válik. Ennek következtében viszont óriási ár önti el a tengerparti kisvárost, és a két kisgyereknek, a kislánnyá változott Ponyónak és Sosukénak együtt kell megkeresniük Sosuke anyukáját.
Ami viszont feledhetetlenné teszi a mesét az a látvány. Miyazakira mindig is jellemző volt, szinte védjegyévé vált a légi jelenetek varázsa. Na, most a tengerrel új közeget talált, ahol kiélheti magát ő és rajzológárdája. A tenger alatti világ valami meseszép, gyönyörű, hirtelen nincs is, amit hozzá lehetne fogni. Sajnálom, hogy nem sikerült megragadni ennek a csodás világnak a varázsát a film mondanivalójával. Mindenesetre pluszpontot érdemel, hogy a víz elárasztotta a szárazföldet, így a két világ valami szürreális és mesés módon összekeveredett.
És akkor most átkötés jön: ugye írtam 
Különvélemények