“There are a lot of secrets in District 9.”
1982-ben egy idegen űrhajó jelent meg Johannesburg felett. Azonban nem reagált semmire, az emberek kapcsolatfelvételi kísérletei sorra kudarcot vallottak. Végül 3 hónapnyi várakozás után az emberek erőszakkal behatoltak az űrhajóba, ahol szörnyű körülmények közt találtak közel egymillió idegent. A lények képtelenek voltak működtetni szerkezeteiket, így lassan leköltöztették őket a hajó alatti táborba, a District 9-ba. A kezdeti humanitárius akció hamarosan katonai műveletté változott, a tábort kerítéssel vették körül, és a prawnokat - akik nevüket a garnélarákhoz való hasonlóságuk miatt kapták - nemsokára megvetéssel kezdték kezelni. A két faj nem tudott megélni egymás mellett: a prawnok nem ismerték a magántulajdon fogalmát, és furcsábbnál furcsább dolgokat műveltek, aminek több halálos áldozata is lett. Végül a civilek nyomására a kormány az MNU (Multi-National United) nevű multinacionális vállalat kezébe adja az ügyet, akik hamar rendezik a dolgot: leverik az idegeneket és embertelen körülmények között tartják őket a táborban. Azonban ez sem elég, így kénytelenek felhúzni egy Johannesburgtól kétszáz kilométerre lévő 10-es körzetet, és megkezdik az idegenek áttelepítését.
A feladatot Wikus van der Merwe-re (Sharlto Copley) bízzák, aki egy egyszerű, nem túl ambiciózus, de intelligens, az MNU-hoz a végletekig hűséges alkalmazott, nem mellesleg az egyik magas rangú MNU vezető lányának férje. Wikus és csapata megkezdi az idegenek kitelepítését, ehhez először “hivatalos” beleegyezést kell szerezniük a prawnoktól, ami nem megy egykönnyen. Egyrészt maguk a prawnok nem valami barátságosak, de megfélemlítéssel és zsarolással bármit el lehet velük érni, ill. a táborban fegyvereket felhalmozó, az idegenekkel “kereskedő” nigériai bandára is ügyelniük kell. Az események akkor vesznek váratlan fordulatot, amikor az egyik prawnnál egy különös hengert találnak, melyből véletlenül furcsa fekete folyadék jut Wikus szervezetébe. A férfin még aznap jelentkeznek furcsa tünetek, és hamarosan az MNU titkos bázisában köt ki, ahol kísérletezni kezdenek rajta.
Az első filmes, dél-afrikai Neill Blomkamp Alive in Joburg című 6 perces rövidfilmjét dolgozta át Peter Jackson támogatásával egy nagy volumenű mozivá. Az alapszituáció az elmúlt évek legegyedibb mozija az SF filmek között, a megvalósítás pedig szintén kiemeli a filmet a többi közül. Blomkamp-ék igyekeztek úgy elkészíteni a filmet, hogy azt érezzük: igen, ez akár a mi valóságunkban is történhet. A szegregáció, az elnyomás, a faji ellentétek analógiájával dolgozó D9 már az első hírmorzsák kiszivárgásakor felkeltette a közönség és a szakma figyelmét, nem alaptalanul.
A film első fél órája tisztán dokumentumfilmes eszközökkel dolgozik: szakértők nyilatkoznak, híradófelvételeket, belső használatú MNU videókat látunk, civilek véleményét halljuk a helyzetről, kommentárok magyarázzák a helyzetet. Minden olyan realisztikus, mintha egy dokumentumfilmet néznénk. Az idegenek megalkotása is nagyon ötletes - Blomkamp szerint a prawnok azért lettek humanoidok, mert különben a néző nem tudott volna azonosulni velük -, a megvalósításnál pedig ha nem tudnánk, hogy ilyen lények nincsenek, akár még el is hinnénk, hogy valóban élnek Dél-Afrikában ilyen garnélára hasonlító idegenek. A készítők rengeteg apróságra ügyeltek: az MNU igazi megakorp, minden hozzá tartozó dologról - kocsi, fegyver, helikopter stb. - látszik, hogy egyetlen közös cég tulajdona. A magánhadsereg is olyan, amilyennek egy ilyen csapatot elképzelnénk - profibbak a profiknál, tökéletesen teljesítik a parancsokat, szadisták és kegyetlenek. Az ő szemszögükből jelentkezik igazán az a megvetés, amit az ember az idegenek iránt érez, és ennek a tetőpontját az MNU titkos laborja jelenti, ahol a vállalat tudósai megpróbálnak rájönni, hogyan lennének képesek használni a prawnok DNS-ére hangolódott fegyvereket.
A filmesek viszont nem estek át a ló túloldalára, szem előtt tartották, hogy egy mozifilmet készítenek, így a filmbe akció is kellett. És az meg is kapjuk, szinte észrevétlenül vált át a dokumentarista stílus az akcióba, persze a kézikamerázás megmarad. Az akciójelenetek olyan pörgősek, annyira magával tudják ragadni a nézőt - még a túlzott naturalizmus ellenére is - amire bármilyen tapasztalt rendező büszke lehetne. Ráadásul az idegen szerkezetek és a díszletek is nagyon hangulatosra sikeredtek.
Mindazonáltal a film azért is sikerült jóra, mert a főszereplő jelleme is nagy hangsúlyt kap. Wikus a film elején még egyszerű állatokként kezeli a prawnokat, akiknek maximum annyi sütnivalójuk van, hogy meg lehessen venni tőlük az aláírásukat egy macskakaja-konzervvel. Amikor azonban szembetalálja magát azzal, ami vele történik… a néző szörnyülködve nézi a Wikusszal történteket, és elgondolkodik legbelül: vajon ő mit tenne, hogy viselkedne az adott helyzetben? Hát, lehet, hogy ugyanígy, vagy rosszabbul. Wikus azonban fejlődőképes figura, és a film eleji unszimpatikus kis senkiből egy szerethető főhőssé válik, aki hajlandó a jó ügy mellé állni, még ha ez a saját vesztét is okozhatja. A főszereplő színész játéka nagyon jó, az ember nem is gondolná, hogy ez az első filmszerepe. Az akcentusa pedig - ahogy a többi szereplőé is - külön érdekessé teszi a filmet.
Ami a történetet illeti, rengeteg dolog miatt különc ez a film. Egyrészt, nem tudunk meg sok mindent az idegenekről. Kik ők, honnan jöttek, mi történt velük, mi volt a céljuk, hová lettek a vezetőik? És a film végkifejlete ugyanígy nyitott kérdéseket hagy hátra, és a “rendeződő helyzet” sem tekinthető teljesen megnyugtatónak, hisz alapvető, jelen esetben ténylegesen két különböző faj ellentétről van szó. Ráadásul a téma és annak bemutatása is remek. A legkifejezőbb az, amikor a fekete nő beszél arról, milyen jó, hogy a prawnokat elkülönítve tartják az emberektől. Az egyetlen dolog, ami komolyan és szembeötlően zavaró lehet, az a nyelv kérdése. Az idegenek és az emberek tökéletesen megértik egymást, pedig azt gondolná az ember, hogy két ennyire különböző felépítésű fajnál ez alig lehetséges. Mindenesetre ez nem akkora baj, ugyanis egyáltalán nem okozott semmilyen problémát. Fel lehetne róni még a filmnek, hogy a főszereplő prawn és a fia túlságosan is emberi, de szerintem nincs ebben semmi baj, különben hogyan tudnánk együtt érezni velük és drukkolni nekik?
Aki el szeretne merülni a District 9 világában, az a neten rengeteg oldalt talál ehhez. Mind az MNU-nak, mind a prawnoknak megvan a maguk site-ja, twitteren is követhető mindkettő, és a film hivatalos honlapján is rengeteg érdekes dolgot tudhatunk meg a D9-ről.
Az esetleges folytatás ügyében pedig dolgozik bennem a szkepszisem, remélem nem lesz, vagy ha lesz, akkor egy ugyanilyen ütős analógiáját fogjuk látni annak, ahogy oly sokszor a történelemben az elnyomottak fölszabadultak az elnyomás alól.
És hogy akkor röviden mit lehet elmondani a D9-ről? Az év mozija, az biztos. És az is, hogy az apró hibák és bakik ellenére ez egy olyan film, ami nem terem minden bokorban. (Analógiának az eredeti Star Warst akartam felhozni, de inkább nem hozom, mert ez a film egy éles bírálat az ember felé, szemben a Star Wars-szal.) Mind a megvalósítás, mind a történet, mind a világ, mind pedig a mondandó olyasmi, ami önmagában kiemelné ezt a filmet a többi közül, de együtt magasan a legjobbak közé sorolja. (Arról nem is beszélve, hogy elsőfilmes rendező, kezdő vagy ismeretlen színészek, kis költségvetésből készítették, ráadásul Dél-Afrikában.) Lehet fanyalogni bizonyos dolgokon, de ennek a filmnek nem csak a látványa, a története, a szereplő drámája vagy az akciójelenetei jók - mindez együtt is jól működik. Véleményem szerint ez egy olyan film, ami pár év múlva kultuszfilmként fog szerepelni mind az SF, mind pedig a többi film között is - és nem hinném, hogy ez alaptalan várakozás lenne részemről. Régen gyakorolt már rám film ekkora hatást, és azok mind a mai napig töretlen sikerű kultuszfilmek egytől egyig. Ilyet ugyanis nem hogy filmben ritkán látni, de könyvben se gyakran olvasni. Nagyszerű darab, ami kötelező mindenkinek, még ha utána nem is fog pozitív véleménnyel lenni róla.
Az első filmet John Landis (Blues Brothers 2000; Beverly Hills-i zsaru 3) rendezte. A történetben egy férfi, William Connor egy bárban épp a cimboráival iszik, és közben keserűen ecseteli, hogy nem kapta meg a várva várt új állást, mert az egy zsidó kapta helyette. Connor hamarosan szidni kezdi a feketéket és a koreaiakat is, mint akik tönkreteszik az országot, és ezzel együtt őt is. Amikor azonban kilép a kocsmából, egy ismeretlen helyen találja magát. Az utcákon náci zászlók és plakátok díszelegnek, őt pedig igazoltatja két német tiszt, akik kémnek nézik, és rálőnek szökés közben. Connor menekülni próbál, de hiába… Aztán hirtelen a Ku Klux Klántagjai közé kerül, ahol őt, a feketét akarják megölni, innen azonban sikerül megszöknie. Ekkor viszont egy mocsárba kerül, ahol amerikai tengerészgyalogosok próbálják lelőni. Végül vissza kerül a nácik közé, és itt megkapja a végső leckét az életben…
A második történetet Steven Spielberg jegyzi, és nekem ez a személyes kedvencem. Az öregek otthonában már semmi élet sincs, az idős emberek napjaikat emlékezéssel és a halálra való várakozással töltik. Az új lakó viszont, Mr. Bloom nem ilyen ember. Ő fellelkesíti a lakókat, hogy lehetnek újra fiatalok, ha képesek lélekben azzá válni. Persze nem mindenki hisz neki, de éjjel az öregek kiosonnak a kertbe, és játszani kezdenek Mr. Bloom ezüst konzervdobozával. És akkor falami nagyon különös dolog történik…
Joe Dante (Szörnyecskék) kisfilmjében egy tanárnő autója lerobban, és találkozik a különös kisfiúval, Anthony-val. Anthony elviszi magukhoz Miss Foley-t, azonban itt kiderül, hogy a dolgok egyáltalánnem hétköznapiak. Anthony ugyanis képes a gondolataival megváltoztatni a dolgokat, életre kelti a rajzfilmhősöket,kedve szerint alakítja át a lakást és változtatja át a házban lakókat.Miss Foley-re hárul a feladat, hogy megértesse Anthony-val, hogy nem használhatja ilyesmire az erejét.
Végezetül George Miller (Mad Max 1-3) egy repülőre visz bennünket. Itt az egyik utas, Mr. Valentine szörnyű állapotban próbálja átvészelni a viharba került repülő útját. Azonban hiába az utaskísérők minden igyekezete, a férfi csak nem tud megnyugodni. Veszte azonban akkor éri el, amikor kinézve az ablakon egy furcsa alakot pillant meg a repülő szárnyán, aki épp a hajtómű tönkretételén ügyködik. Senki sem hisz a hisztériás rohamban kitörő Mr.Valentine-nak, de a férfi nem agyja fel egykönnyen.
A sztori ugye ismerős: a kezdő filmes és 1971-ben még tök ismeretlen George Lucas írt egy forgatókönyvet, összeszedett pár színészt, egy kis pénzt, és megcsinálta ezt a filmet, a THX 1138-at. Elöljáróban azt kell mondanom, ha a film kicsit emészthetőbb lenne, akkor élveznénk is, és nem kellene csak a mögöttes utalásokra és társadalmi mondanivalókra fókuszálnunk.
lehet, hogy montázsszerűen összeillenek, de az átlagnézőt megzavarják, nem képes dekódolni a cselekményt. Lucas érzésem szerint túllőtt a célon ezzel. A film második fele pedig egy se vége se hossza menekülés, amit ezerszer láttunk már, és eléggé funkciótlannak érzem (csupán SEN útja hordoz némi pluszinformációt a világról). Viszont meg kell hagyni, az ábrázolt társadalom megér egy-két mondatot. A túlzott konformitás és a fogyasztás felmagasztosulása, párosulva a “hasznosság egyenlő boldogság” jelszóval olyan, mintha a kapitalista és a kommunista disztópiát gyúrták volna egybe. A keresztény jelképek felhasználása is elég furcsa megoldás, a Krisztus-ikon mint a mindenható állam, az “emberek közösségének” megtestesülése elég eredeti. Ami nekem még így utólag tetszett, az a térszerkezet: a folyosók, hideg felületek, steril szobák, egyszerű berendezés, szimmetrikusság és megtervezettségtől az embernek feláll a szőr a hátán, ha belegondol, hogy ilyen körülmények közt emberek élhetnek. Mint egy hangyabolyban.
2095, New York. Hatalmas piramis jelenik meg a Central Park felett. Horust, az ősi egyiptomi istent halálra ítélték istentársai, és egy hetet kapott, hogy eltöltse utolsó napjait teremtményei közt a Földön. Horus elindul, hogy megkeresse az egyetlen nőt a világon, aki alkalmas arra, hogy kihordja Horus utódját. Ehhez azonban szüksége van egy testre, ám a génmódosításokkal és mesterséges szervekkelterhelt átlagemberek kilökik magukból az istent. Egy véletlen folytán azonban ráakad Nikopolra, akit harminc évvel ezelőtt ítéltek el, és lefagyasztottak. Nikopol egy baleset miatt kijut a fagyasztásból, és bár fél lábát elveszíti, Horus ajánlatot tesz neki: ha a férfi együtt működik vele, és hajlandó az istenséggel megosztani tiszta testét, cserébe új lábat és új életet kap. Nikopol, aki élő legendává, a hatalmas eugenics céggel szembeni ellenállás szimbólumává vált, kénytelen elfogadni helyzetét. Mindeközben egy furcsa mutáns nőt visznek be az Eugenicshez. Jill nem emlékszik semmire, ám úgy tűnik, mintha teste csak három hónapos lenne. A különc Turner doktornő pártfogásába veszi, és egyikük sem selyti, hogy Jill az, akit Horus keres. Eközben Allgood polgármester mindent megtesz, hogy eltegye Nikopolt az útból, és a rutinos zsaru, Phoebe i elkezd nyomozni az ügyben.
A futurisztikus, XXI. század végi nagyváros több szintre oszlik, nyüzsögnek utcáin a mutánsok, földönkívüliek és mesterséges szervekkel ellátott emberek, az eget autók szelik, az utcákon mocsok burjánzik. Olyan az egész, mintha az összes létező jövőképet összekeverték volna. Cyberpunkos megakorporáció, hi-tech rendőrök, állandó ellenőrzés, ökológiai katasztrófa, űrutazás (még ha utóbbiak csaka háttérben jelennek is meg). A sztori is nagyon különös, sok megmagyarázatlan szerepű figura tűnik fel, és a végkifejlet után sem tudja biztosan a néző, hogy mit is látott. Elsőre talán nehezen befogadható ez a látványorgia és szürrealizmus. De mindenképpen maradandó élmény lehet ez a film azoknak, akik fogékonyak az érthetetlen és különc mozikra. Hibának joggal róhatjuk fel a történet gyengeségét, a párbeszédek erőtlenségét, a karakterek kibontatlanságát. Se Jill relytéjes múltjára, se Nikopol szerepére ennek a világnak a múltjában (és jelenében) nem kapunk választ. Mindazonáltal érdemes legalább egyszer megtekinteni ezt a rendhagyó alkotást.
2054 vége, Párizs. Elrabolják a fiatal tudósnőt, Ilona Tasujevet. A nyomozással Karas századost és csapatát bízzák meg. Karas sorra próbál információkat szerezni az Ilonához kapcsolódó személyektől: nővérétől, Beszlánától; példaképétől, Jonas Müller doktortól; és főnökétől, az Avalon Vállalat mindenható fejétől, Dellenbach-tól. Ahogy egyre inkább belemelegszik a nyomozásra, úgy kezd el nőni a halottak száma, és lassan nyílvánvalóvá válik, hogy Ilona valami olyan projekten dolgozhatott, ami sokkal fontosabb annál, mintsem nyílvánosságra kerülhetne. Ezért a titokért az Avalon akár gyilkolni is képes, és Karas hamarosan a hatalmas cég célkeresztjében találja magát.
Még a szürke árnyalatai sem jelennek meg, olyan az egész, mint egy képregény (sokan a Sin City-t hozzák elő, szerintem azonban nem kell feltétlenül hasonlóságokat keresnünk.) A tűhegyes fekete és fehér vonalak, a végletekig elvitt kontraszt egyfajta cyber-noir hangulatot kölcsönöznek a filmnek. És itt jön az, amit felróhatunk neki. A történet nem túl csavaros, persze képes fenntartani az érdeklődésünket, de semmi pluszt nem ad. A szereplők sablonosak, még a gyermekkori traumától szenvedő Karas sem lett elég jól megalkotva, figurájának traumája nem lett eléggé kifejtve. Persze volt pár érdekes színfolt, mint Farfella alakja, de ő is csak egy kis ideig sejlik fel, az alkotók nem emelik be ezt a potenciálisan remek karaktert a történetbe. Amit még hibának érzek, azt majdnem minden animációs filmre elmondhatom: bizonyos mozdulatokat nem képesek tökéletesen - vagy legalább hitelesen - visszaadni, a mozgás szaggatottá válik, nem életszerű, és ez engem mostanra már zavar. De összességében a film egy nézhető, sőt, meg merem kockáztatni, hogy maradandó élmény. Ha más miatt nem is, a látvány miatt mindenképp.
A Neil Gaiman regényéből készült film hősnője Coraline, aki a szüleivel új házba költözik. A kislánynak nem elég, hogy el kell viselnie furcsa és munkamániás szüleit, de még a barátai hiánya is kínozza. Bezárva érzi magát az ódon Pink Palotába, melyet több furcsa alakkal osztanak meg. Az első különös esemény akkor történik, amikor Miki, a környéken lakó kissé lökött fiú egy játékbabát küld neki, ami teljesen olyan, mint ő. A baba hátborzongató módon egy titkos ajtóhoz vezeti Coraline-t, mely mögött éjszaka megnyílik egy alagút egy másik világba. Itt minden jobb, minden finomabb, minden szebb, csupa játék az élet. Egyvalami azonban bizarrá teszi az egészet: az embereknek gomb van a szemük helyén. Hamarosan Coraline rádöbben, hogy ez a világ mégsem olyan csodás, mint elsőnek tűnt, és hogy a Másik Anya sem az a kedves teremtés, akinek mutatni akarja magát.
(pl. a Wallace és Gromit filmek készülnek így). Mégis, ez sokkal közelebb hozza a nézőt a filmhez - engem legalább is közelebb hozott, mintha teljesen computer-animált szereplőket néztem volna. A sztori érdekes és lebilincselő - egyszer érdemes lenne megvizsgálni, Alice óta miért mindig a kislányok jutnak át a “másik világba”, és hogy van az, hogy mindig bekerül a képbe egy macska, ill. ugyancsak mindig egy gonosz boszorkánnyal kell megküzdeniük -, sok vicces elemmel, amin jókat lehet nevetni. De persze a hátborzongató, néhol enyhén horrorba átcsapó elemek sem hiányozhatnak (meg is kaptam filmnézés közben, hogy milyen ijedős vagyok, de azért na, vannak benne félelmetes részek). Olyan ez, mint egy valós gyerekmese, ami megtanít arra, hogy igenis nem minden jó, ami fénylik, és egyáltalán nem minden az, aminek látszik. Gaiman felnőtteknek szóló meséjéből a The Nightmare Before Christmas rendezője, Henry Selick egy egész családnak szóló filmet csinált (persze én egyedül nem engedném egy kisgyereknek, hogy megnézze, csak felnőttel közösen). Szóval aki már unja a Pixar- és Dreamworks-féle ökörködős-de-azért-család-a-szent animációs filmeket, az a Coraline-nal csak jól jár.
Különvélemények