acélpatkány SF blogja

Előre is elnézést kérek mindenkitől, aki egy szikár, katonás bejegyzést - neadj’, kritikát - vár. Mert nem az következik. De ez a könyv annyira felkavart, hogy nem tudok máshogy írni róla. Spoilerektől sem mentes írás következik!

Leszögezem, nem vagyok nő, nem tudom, egy nő hogy olvasná ezt a könyvet.

De én nehezen olvastam végig.

Kezdjük az elején: van An, a Justitia, az igazság vak bajnoknője, aki mellesleg 150 cm. Na jó, ezt beveszi az ember gyomra, nekem is volt már dolgom ilyen kicsi nőkkel, nem a méret a lényeg. A könyv első pár tucat oldala még egész jót sejtet. Azonban egyre jobban belecsúszunk valami kulimászba. Az első kétszáz oldalnál még csak azt mondtam, hogy “a könyv se nem rossz, se nem jó, semleges, ez a bajom vele.” De hamar kialakult a rossz véleményem.

Először is a történet. Az alapötlet jó, egy vak telepata bűnüldöző, aki nő ráadásul. De a nyomozás és maga a bűntény annyira gyermeteg. Nem vagyok Justitia, se telepata, de még én is kitaláltam volna, ki a gyilkos. Ami a szerelem első látásra dolgot illeti, felvilágosítottak, hogy ilyen létezik, ezért nem is fogok ezen rágódni (noha azt még mindig nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez mindkét fél részéről működik, főleg ha úgy tekintenek egymásra, mint ellenségek). A kezdeti nyomozós történet hamar átcsap romantikázásba, majd űrfantasybe. Mert ez az, fantasy. Még az egyetlen erősebb reménysugár, a Fészek feltűnése sem ér semmit, arra jó, hogy a hősnő “jajj, a Fészek” kezdetű szövegeket eregessen. Az állandó ármánykodások és cselvetések halmozása szintén idegesített. A “mi okosak vagyunk, mindenre számítunk - erre nem számítottunk” gondolkodás szintén nagyon erőltetetten veszi ki magát a regényben.

A sablonkarakterek, főleg a “megszenvedett kisfiú, aki anyjának tekinti a hősnőnket” volt nagyon zavaró. De ami nagyon zavart, az a főhősnő. Ahhoz képest, hogy egy kiképzett, kondicionált gyilkológép, egészen úgy viselkedik, mint egy harmadrangú B-mozi hősnője. Idegesítő, állandóan aggályoskodik, ok nélkül féltékenykedik (tudom, ilyen a való életben is van, de itt ez valahogy furcsa), mindig inkább láb alatt van. Semmi jelét nem mutatja, hogy ő tényleg egy Justitia, akitől rettegnie kéne a Galaxisnak. Jó, felszeletel egy rakat zöld óriássáskát - és akkor mi van? Attól még simán utálhatom. És utálom is. Erre az E/1-es narráció (amitől maga a szerző óva int minket, de ebben a regényben majd minden szabályt megszeg, amit maga állít fel a blogjában) csak rásegít. A sablonkarakterek egyébként jól működnének (nekem a “kislibával” sem volt semmi bajom, attól hogy a szöveg meg akarta utáltatni velem, bár a Bomlott kifejezést és túlmisztifikálása csípte a szemem), ha nem lenne ez a kis hisztis és kicsinyes nőszemély, aki maguknak a szereplőknek is az agyára megy. Darázs - mindenkibe értelmetlenül bök egyet, és állandóan zizeg, ok nélkül.

Azt meg kell említenem, hogy a két legszimpatikusabb figura Hakón, aki egyszerűségében szerethető figura, még a válaszai is élesek és viccesek, ill. a szerző által csak “vén buzeránsként” aposztrofált Ász, aki szintén nem akar más lenni, mint ami.

Ami pedig a fülszöveget illet (ami nagyon melldöngető, de ez gondolom nem az író hibája: “új regényében bebizonyítja, hogy az SF nem csupán férfiak által fogyasztható műfaj, a nők szereplőként és olvasóként egyaránt fontosak. [ebben igaza van, respekt, de az, hogy] A jövőnk múlhat rajtuk. [eléggé hatásvadász]). Most szórakoznak velünk, vagy mi van? Ilyen egy női főhős? Egy hisztérika, aki minden nőben a riválist és/vagy szövetségest lát [a férfi elnyomás ellen], a férfiakat pedig kanyarból elutasítja, csak primitív állatokként gondol járunk (annyi megjegyzés van arra, hogy a férfiak mennyire szexéhesek, hogy az nekem, “mintaférfinek” volt idegesítő). Persze, az író a tiszteletköröket lefutja (a muzulmán nők elnyomása ill. a nemi erőszak, ez szép tőle), de ezt is mintha amolyan listaszerűen tenné. Nők elnyomása - pipa. Feministák kifigurázása - pipa. Anyai érzések felemlegetése - pipa.

Jó, lekattanok egy időre a főhősünkről. Nézzük, mi az ami még gyengíti a regényt az én szememben. Sokan felhozzák a szöveg töredezettségét (egyszavas/mondatos bekezdések, sőt, két soros fejezet is akad), ez tényleg zavaró, de ami nagyobb gond, az az, hogy ezek mellett vannak féloldalas mondatok, tele vesszővel, ill. másfél oldalas bekezdések. A telepatikus mindentegybeírokmertagondolatbannincsenszóköz még hihető. Azonban igazán próbálhatott volna a szerző egységesebb stílust megütni. Az utolsó százötven oldalt bakugrásszerűen olvastam, annyira untatott a sok felesleges magyarázat és gondolkodás. A humor néhol felcsillan, de többségében erőltetett, és mintha csak Darázsunk élvezné a vicceket.

Ami pedig a Dűne-áthallásokat és butításokat illeti, engem, mivel párhuzamosan olvastam Herbert regényét ezzel a könyvvel, nagyon zavart. Itt is van ágyas kontra “királyság-érdeke-házasság”, anya-fiút befogadó “szabad nép” (ráadásul itt is párbajjal, itt is kap a fiú egy okító szidást, hogy a gyilkolás csúnya dolog [jó, hogy előtte milliók haltak meg a hadseregétől], itt is az anya egyfajta Tisztelendő Anyává válik a tudategyesítő szertartás során), itt is van “genetikai emlékezet” (amiről persze kiderül, hogy nem az). A befejezés pedig eléggé hajánál fogva előrángatott happy end, amit végképp nem tudtam befogadni. Az epilógust pedig feleslegesnek éreztem.

Nem is tudom, mit mondhatnék röviden erről a regényről. A szerző tényleg egy “nőknek szóló SF regényt” akart írni? Mert akkor ha ilyen a női ízlés, maradok a hard-SF-nél. Elhiszem, hogy jószándék vezérelte a szerzőt, és hogy nem hímsoviniszta (ez látszik a szöveg bizonyos részeiből, pl. a korábban említett tiszteletköreiből), de ez a nyílvessző még a táblát se találta el. Egyetlen pozitívuma: egyszer el lehet olvasni, ha az embernek nincs más a keze ügyében. Tényleg nem tudom, mi történt, hisz az eredeti kisregény nekem is tetszett. A tisztelt szerzőnek talán szerkesztővé kellett volna átavanzsálnia, és jól gatyába ráznia ezt a szöveget, ami a sajátja. Mert aki olyan élesen bírál, éles szemmel lát meg dolgokat és olyan kemény kezű szerkesztő, aki ilyen blogot vezet, annak igazán nem lenne szabad megengednie magának egy ilyen könyvet. Már csak azért sem, mert az olyanokban, mint én, csalódást okoz.