Manapság mindig csak a legjobbakról olvasni. A kedvencekről, a korszakalkotó művekről.
De mi van, ha valaki egy cefetül rossz könyvvel szembesül? Főleg, ha azt egy nagy nevű valakitől olvassa?
Alant merőben szubjektív véleményemet olvashatjátok pár, eddig olvasott könyvről, amiket nem tennék ki az ablakba. Zanza lesz az egész, de nem is nagyon lehetne másképp írni róluk.
1) William Gibson: Idoru
Na, kezdjük mindjárt a legkérdésesebb könyvvel. Rossz regény-e az Idoru, vagy sem? Minden bizonnyal ugyanannyian lennének mindkét vélemény táborában. Hogy miről is szól a regény története? Bevallom, fogalmam sincs. Van egy Laney nevű akárkicsoda, aki valami mutáció miatt meglátja a neten a “sorsvonalakat” és megérzi, hol történnek változások. Aztán, mintha csak úgy eszébe jutna a szerzőnek, ott van a tokiói rocker, aki eljegyzi a szóban forgó idorut, egy virtuális dívát.
Hogy miért tartom rossz regénynek az Idorut? Épp a fent vázolt dolog miatt. Mintha a hangulat lenne a regények lényege, Gibson elpepecsel a háttérrel, ami tetszetős, elvégre cp-ről van szó, de épkézláb sztorit nem sikerült felfedeznem. Lehet Gibson akármennyire is ász, azért nem árt, ha egy regénynek van története. Legalább is ha a szerző ragaszkodik a történet mesélés tradíciójához. És Gibson szerintem nem szakadt el ettől. De akkor ez így nem működik. Nálam legalább is nem.
(ui.: a Kartondobozváros tizenhárom képben c. novellája már kezd elszakadni a történetmeséléstől, sőt, el is szakad, így azt még lenyelem Gibsontól - de én vagyok a hülye hogy ragaszkodom a történethez)
2) Fred és Geoffrey Hoyle: Az űr legmélyén
Apa és fia regénye. Az előzmény, az Űrhajók a göncölszekérben még úgy-ahogy élvezhető, ha az ember egy szimpla űrsztorit akar olvasni, csöppnyi tudományossággal. De a folytatás… Annyira unalmas, hogy az ember szíve szerint eltemetné a könyvet vagy három méter mélyre a kertben. A történet még az Idorunál is gyengébb, bevallom, csak űrhajókra és kis csim-bummra emlékszem belőle, meg okoskodó tudósokra és űrcowboyokra. Persze szigorúan a fizika törvényei szerint! Ez a szánkba rágott fizikai magyarázat már-már szinte idegesítő volt. De akkor is az unalom nyert. A befejezés pedig annyira - tudom ilyet nem illik mondani, de jobb szó nem jut az eszembe - szánalmas, hogy az már fáj. Nem lövöm le, hogy aki esetleg el szeretné olvasni, annak maradjon meglepetés. Jó, persze, lehetne ezzel is szembeszegülni, de nekem nagyon nem tetszett. Ahogy az egész könyv se.
3) Takami Kósun: Battle Royale
Most itt először is tisztázni kéne, hogy ez sci-fi-e? Én az 1984-et is sci-finek tartom, ergo akkor ezt a könyvet is. Miért? Egy alternatív történelemben kialakult Japánban járunk, ami valószínűleg az egész Távol-Keletre kiterjesztette uralmát és diktatórikus eszközökkel gyakorolja a hatalmat. Minden évben kiválasztanak egy iskolai osztályt (harminciksz embert), akiket elvisznek egy elzárt helyre - sziget, kerítéssel körülvett erdő stb. Itt mindenki kap egy zsákot, amiben különféle fegyverek vannak. Mindenki kap valamit, persze véletlenszerűen a géppisztolytól a baseballütőig. Aztán adjad neki, ki-marad-a-végént játszanak.
Jelen esetben sincs másként. És akkor kezdjük sorolni a hibákat. Ad egy: túl hosszú. Feleslegesen az. Ezzel összekapcsolódik ad kettő: túlontúl naturalista. Ne értsenek félre, nem ijedek meg egy kis vértől, kibelezéstől, szemkinyomástól. De könyörgöm, minek leírni még az utolsó jelentéktelen kis senki haláltusáját is? Most attól kinek lesz jobb? És ezért válik túlontúl hosszúvá ez a könyv. Ad három: na ne hogy mindenki perfekten értsen már a fegyverekhez. Azért álljunk meg, gyerekekről van szó, még ha japán gyerekekről is. Nem nagyon emlékszem, hogy a szerző említette volna, hogy a kölykök kaptak bármilyen kiképzést. Egy srác van, akire azt mondom, hogy OK hogy ért ezekhez, de az meg van magyarázva. Ad négy: nem kell mindent százszor a szánkba rágni, gondolok itt a rendszer működésének a leírásába, amit többször is végighallgathatunk. És még hosszan lehetne sorolni a hibákat, egészen a logikátlan és hihetetlen/hiteltelen végkifejletig.
4) Diane Duane: Corrivale csillaga
Ez tipikusan az a regény, ami jó lehetett volna. Minden megvolt hozzá: ütős háttér, faja világ, érdekes problémák, kellemesen érdekes karakterek, szupi kis űrcsihi-puhi. De ez sajna kevés volt. A történet kezdetben mintha céllal rendelkezne, de a végére ez a cél megszűnik, és csak bolyongunk a regényben. Hősünket a könyv elején kigolyózzák a Concorde hadseregéből, és kénytelen magánvállalkozásba kezdeni valami magasabb rendű intelligens lénnyel. Megtesznek ezt-azt, járnak ide-oda az eléggé érdekes világűrben, miközben a háttérben hatalmi harcok bontakoznak ki több nagyhatalom közt az új csillagközi rend megszületéséért. Sőt, még rejtélyes idegenek is feltűnnek a lapokon. És mindez miért? Semmiért. Mivel ez egy trilógia első része, még mindig reménykedem, hogy a folytatások összerakják a képet, de még sosem éreztem magamban annyi erőt, hogy elolvassam azokat. És ami még tovább ront a könyv élvezhetőségén: a tördelés/fordítás. Szinte a falat kapartam miközben olvastam. Tudom, ez nem a szerző hibája, de akkor is ront az összképen.
És most két olyan könyv, amit ugyan nem tudtam - nem bírtam - végigolvasni, de megengedem magamnak, hogy így is véleményt mondhassak róluk.
5) K. W. Jeter: Isten veled, láthatár
Ezmiez? Tehetjük fel a kérdést bátra. Egy gigászi henger külső oldalán járunk, alattunk a semmi, felettünk a lapos részen lévő társadalom, belül meg ki tudja mi. Adva van Axxter, egy kisstílű hologramművész, aki a horizontálison csavargó harcos hordáknak készít logókat meg miegymás. És ebből próbál megélni - közben küszködik, hogy le ne zúgjon a mélybe. Eddig még OK is a dolog, nem muszáj mindennek ismerősnek lennie. Még a repkedő, anyagtalan angyalokat is elfogadom. De azt nem, hogy unalmas legyen a könyv. Mert bizony ez is az. Annyira nem fogott meg, hogy le is tettem. És ami még ennél is beszédesebb: kétszer kezdtem bele, mindkétszer eljutottam kb. 70-100 oldalig, de nem emlékszem a történetre. Lehet, hogy van valami nagy kifutása, esetleg megtudjuk, mi is ez az egész kifordult világ - bár ebben kételkedek - vagy hogy mi a fenét kezd hősünk az ölébe hullt angyallal. De engem eddig nem győzött meg. Jeter nem hülye író, elvégre maga Dick tanította ki, és amit eddig olvastam a cyberpunk regényeiről, arra csak azt mondhatom, hogy “őt is magyarul!”, de a regény nekem nem okés. Valahogy ezt éreztem a Szárnyas fejvadász folytatásánál is, de ott azért úgy-ahogy megcsinálta a dolgokat. Lehet, hogy Jeter is az az író, akinek csak a rossz könyveit adják ki Magyarországon?
6) Lois McMaster Bujold: Egy maréknyi becsület
Mivel most úgyis a női SF-írók körül ment a vita, azt hiszem ez érdekes kör lesz. Hogy mi a bajom a díjnyertes (Hugo-nyertes, ráadásul többszörös!) írónő eme regényével? Megint az unalom szó ugrott be, de ezt nem akarom csak ilyen félvárról venni. Ezt a könyvet is le kellett tennem a 110. oldal körül. Valahogy nekem túl gyengécske volt. Tudom, nem szólhatok bele a szereplők ábrázolásába. Mindenesetre valahogy hiteltelen volt az egész leírás. Idegen bolygó, két ősellenség, hatalmi harc - a fülszöveg több izgalmat tartogatott, mint az elő 100 oldal. A főszereplő hölgy pedig… istenem. Egy idealista, aki ráadásul következetlen és azonnal fell in love az ősellenségbe, mert az egy gentleman katonatiszt, ráadásul handsome. Lehet hím sovinisztának tekinteni, de nekem ez így sok volt. Nincs bajom az érzelmekkel, szeretem az emberi lélekkel foglalkozó sci-fiket, de ez már Júlia és Romana szintű… Csak olvasunk, és semmi. A regény halála. És állítólag nem csak én vagyok ezen a véleményen. Lehet, hogy a folytatások, a Vorkosigan-saga jobb, hisz ott egy katonaállamból kikerült testileg sérült ember a főhős, ami elég érdekes, de a jelen regény megítélésén ez mit sem változtat. Egyébként ezt később írta, mint a díjnyertes sorozatot, szóval el tudom képzelni, hogy az “ajj írjunk valami előzményt” szindróma képviselőjével van dolgunk. Úgy legyen. Egyébként ez az egyetlen olyan sci-fi, amit nő írt és nem tetszett. Majd lehet írok a jó női-SF-ről egy bejegyzést, csak hogy ne tartsanak elfogultnak.
A Bujold könyv szvsz nem rossz, de nem is jó. Olyan langymeleg, semmi extra. Semmi esetre sem sokszoros Hugo és Nebula nyertes anyag…
Az Idoru kapcsán pedig annyi, hogy a korai ill. korán megjelent Gibson könyveknek elég amatőr a fordítása. Erről a Solárián van is egy nem túl régi csevej a Gibson fórumban. Egyébként szubjektív véleményem szerint igazi cp-nak csak a Sprawl trilógiát tekinthetjük… Az Idoru az már…valami más.
“Szubjektív”, “erősen megkérdőjelezhető” és “nem részletes, inkább csak intuitív” bejegyzés.
ÉS minden könyvet el lehet olvasni… egyszer.
Ne érts félre én csak ezt a kettőt olvastam és én sem voltam elájulva tőlük…
A Bujold-sorozat harmadik tagja kapta a díjakat. Sajnos az első kettő jelent meg, és nem lesz folytatás…
Én is tudok ajánlani egy könyvet ehhez a listához: Brian Aldisstól A rendszer ellenségei. Két példányban is megvan, anno a Galaktika Baráti Kör számára lett kiadva, és véletlenül kétszer küldték el, pedig egyszer is sok. Ennek ellenére többször is elolvastam, mert mindig elfelejtettem, hogy miről szól, és hogy mennyire rossz
Pár hónapja került a kezembe ismét, akkor újra elolvastam, gőzöm nincs róla, hogy miről szól, de azt már sikerült megjegyeznem, hogy rossz. Hogy miért rossz, azt már nem tudnám megmondani, ahhoz tudni kéne, hogy miről szól. Ellenben rövid, úgyhogy olyan sok időt legalább nem veszteget el vele az ember 
Én is tudnék ajánlani egyet, amitől nagyon kiakadtam, de inkább nem mondom, mert meg leszek kövezve…asszem én vagyok az egyetlen, akinek nem tetszett…
Nyugodtan, Netokráciában nem fáj ha megdobnak kővel
Oké, akkor mondom!
Galaxis útikalauz stopposoknak. Nagyon nem jött át. Oké, értem én a poénokat, de nem bírtam rajtuk röhögni. A szereplők nagy része csak lóg a levegőben, a cselekmény meg…az is van? Ezért a könyvért annyi ember odáig meg vissza van, hogy már-már ciki nem szeretni, de én akkor sem bírom. Mondták, hogy a folytatások úgymond jobbak, de valahogy ezek után nem bírom rájuk szánni az időt és energiát.
Hmm… Elmondanám, hogy nem te vagy az első ember, akinek nem tetszett. Szíved joga. A másik ember, akinek nem tetszett, túlságosan is komolyan vette ezt az egészet. Beletelt 10 percbe, mire megmagyaráztam neki, mi merre hány méter - de igazán azután se tetszett neki.
(már látom, hogy hirtelen minden komment a GÚS-ról fog szólni)
Különben azt azért el kell ismernem, hogy vannak bent jó ötletek, de valahogy - számomra - összecsapottnak tűnik.
Nekem tizenévesen került a kezembe először a GÚS. Pár fejezet után vágtam a sarokba, hogy mi ez a baromság. Aztán amikor a balesetem után itthon lábadoztam, és egy barátnőmtől megkaptam ebook formájában az egészet, adtam neki még egy esélyt, és akkor már nagyon bejött. Pár év múlva érdemes második esélyt adni neki. Persze nem garantált, hogy akkor tetszeni fog ez a fajta humor, ki tudja…
(lehet, hogy igazad lesz? :mrgree
Szakasztott így jártam én is ezzel a könyvvel.
Kikapcsol a másságával.
A bátyámnak vettem meg, mert megrögzött stoppos volt. Jól szórakozott, miközben olvasta, így én is belevágtam 14-15 évesen az olvasásába.
Csak pár lapot sikerült haladnom benne, mert egy értelmetlen marhaság volt az egész!
Évekkel később vettem kézbe újra - és amikor költöztem otthonról, vittem is magammal, mert kellett, hogy a közelemben legyen és olykor bele tudjak nézni
Volt szerencsém a folytatásaihoz is, és a filmhez is.
(Bak’, negyedszerre próbálok hozzászólni!)
(Bocs mindenkitől, ez ennek a skinnek az egyetlen hibája… valamiért a nem bejelentkezett kommentelőket szívatja… :S )
Először 18 évesen kezdtem olvasni, és valahogy akkor sem kötött le. Most 26 évesen végre sikerült végigolvasni, de így sem kapott el. Pedig akartam szeretni… Viszont ha humor, és könyv, akkor Christopher Moore az etalon nálam. Teljesen beteg a fickó.
Visszatérnék az eredeti gondolatmenethez.
Először is kb. ötödik próbálkozásom, mert rendre úgy kivágott innen a rendszer, mint Csabit szokták a Zipferből…
Fred Hoyle kapcsán szólnék. Anno két könyvét olvastam, az egyik a Fekete felhő, a másik az Osszián küldetése volt. A felhő tetszett jobban, de az nagyon. Kicsit száraz, és irodalmi szempontból meglehetősen egysíkú mű volt. Viszont ragyogó fantáziával mutatta be egy teljesen idegen létforma lehetőségét.
Ami miatt az ő könyveit máshogy kezelném, mint egy profi íróét, az az, hogy tudós volt és nem író. Asimov is az volt, csak ő író lett, ismertebb, mint tudós. A sok gyakorlat aztán olvashatóbbá tette, mint Hoyle-t. Asimov ráadásul hihetetlenül művelt, fantáziadús és önbizalommal rendelkező karakter volt. Viszont Hoyle (csillagász-fizikus volt) Thomas Golddal kidolgozott egy olyan univerzum keletkezési elméletet, ami sokáig kemény ellenlábasa volt a Big Bangnak (az állandósult állapot elmélete volt). Utána próbált a fiával is írni, de csak amolyan gyengus próbálkozások lettek belőle.
Ettől még a Fekete felhő egy olvasható és ragyogó ismeretterjesztő hatású műve. Csak ajánlani tudom annak, aki még nem olvasta.
(Ú, ez de király bejegyzés! Egy ilyen már nagyon kellett! Megyek elolvasom a hozzászólásokat is!)
Az Idoru nekem tetszett, bár én elfogult Gibson rajongó vagyok… Különösen a Fallal Körülvett város (azt hiszem ez volt a neve). Kicsit a Second Life-ra és társaira hajaz, pedig akkor még az közel se volt a horizonton…
Inkább nevezném egy kisebb műnek, lehet hogy folyatni akarta még a dolgot.
Viszont még egy érdekes kérdést feszeget - lehet e szerelembe esni egy programmal és elvenni feleségül…
Hello! Ha még megvan a gépeden a Battle Royale, elküldenéd az e-mailemre? (renzokuken@index.hu) A film után kiváncsi lennék, hogy jobb-e vagy rosszabb mint a könyv. Köszi. : )
Kedves Lady! Én - sajnos - pénzt adtam ki a könyvért, a polcomon fogja a port. Nem tudom, hol találhatnád meg a BR-t ebookban, de ajánlom a solaria.hu fórumát (Ezt a könyvet keresem), ott talán tudnak neked segíteni.