acélpatkány SF blogja

“Az édentől 40 mérföldnyire található Taprobane; ahol hallani, hogyan szöknek magasra az éden szökőkútjai.”

A nem olyan távoli jövőben az emberiség hatalmas terv végrehajtására vállalkozik: felépítik az űrliftet, mellyel olcsón és gyorsan lehetne árukat, anyagokat, embereket a világűrbe juttatni. A technika rendelkezésre áll, azonban egyetlen probléma adódik, mely áttörése sokkal nehezebb, mint nanoszálas vezetéket gyártani. A hely, ahol a tornyot felépítenék Taprobane szent hegye, a Srí Kanda lenne. Azonban az ott élő szerzetesek semmiképpen nem akarják elhagyni a szent hegyet és kolostorukat. Azonban a világhírű mérnök, Vannevar Morgan, aki megépítette a gigászi Gibraltár-hidat és segített termővé tenni a sivatagokat, nem adja fel ilyen könnyen az álmát. Főleg mivel az emberiség már megbizonyosodott: nincs egyedül a világegyetemben.

Több évnyi szembenállás és harc után végül egy prófécia segíti az építőket, és megkezdődhet a munka. De egy ekkora terv kivitelezése mellett a világ minden építészeti mesterműve eltörpül – és a kockázatok is sokkal nagyobbak.

Clarke a jövőben elmondott történet mellett Taprobane ősi királyáról is mesél. Kalidasáról, aki óriási kertet hozott létre a Srí Kanda hegyén, szökőkutakkal és buja növényekkel, a kezdetben szeretett uralkodó, akit később zsarnokként őrzött meg az emlékezet, személyes tragédiák sorát éli meg, miközben már ő maga is csak egy őrült álmot kerget a jövőről. Kalidasa, aki retteg minden hajnaltól, melyen feltűnhet az elűzött testvére, hogy visszavegye a jussát, kegyetlenül kényszeríti királyságát az Éden szökőkútjainak felépítésére.

A Hugo- és Nebula-díjas regény Clarke kései korszakának nyitódarabja, mely még mindig óriási képzelőerőről tanúskodik, és fellebbenti a mesemondó Clarke legjobb tulajdonságait. Azonban éles és nyílt vallásbírálata – mely a kései Clarke-művek “fixa ideáivá” válnak – és a tudományt “istenítő” hozzáállásával sokak számára nehezen emészthető. Ez a regény már nem olyan koherens szöveg, mint a korai művei, pl. az A város és a csillagok. De még mindig élvezetes olvasni, az utolsó fejezetért pedig külön öröm. Sajnálhatja a világ, hogy Clarke csak keveset mutatott meg abból a világból, amit a fejében őrzött a távoli jövőről, ahol a tudomány már egyenértékű a varázslattal. A regény utolsó fejezete maga felér egy teljes regénnyel, mindenképpen maradandó élmény, és sokat hozzátesz a regény megítéléséhez, valamint a mondanivalójához. Tekintsük ezt a könyvet egy mesének: mesének az emberi kitartásról, arról, hogy mit nem képes feláldozni az emberiség, csak hogy az utókornak jobb legyen. Clakre örök jelszava: higgy a jövőben, és ne félj tenni érte.

“Mindennek megvan a maga ideje – felelte a földi agy. – Megvan a természet elleni harc ideje, máskor viszont engedelmeskedni kell neki. Az igazi bölcsesség abban rejlik, hogy az ember helyesen dönt.”