Ha a legegyszerűbben akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, ez a könyv egy fiú története a felnőtté válás küszöbén. Ha egy picit részletezni akarjuk, már bele is gabalyodunk a dologba, mint macska a pamutgombolyagba. Ez a korántsem szokványos posztmodern/mágikus realista könyv egyenesen Japánból, a már “Irodalmi Nobel-díj nélküli Nobel-díjasként” számon tartott Murakami Harukitól repült ide hozzánk, hogy elkápráztasson, összezavarjon, elgondolkodtasson és megbotránkoztasson. De csak egy kicsit.
Az egyik szál hőse, a tizenöt éves Tamura Kafka apjától oidipuszi átkot örökölt, és inkább a menekülést választja sorsa elől, elhagyja a szülői házat, és a távoli Sikokuba megy. Hamarosan a Takamacu városban lévő magánkönyvtárba viszi az útja, ahol egy majd 30 éves esemény szelleme kísért, és az ott dolgozók, az idős Szaeki asszony és a különös Ósima talán még a könyvtárnál is furcsábbak. A szereplők, mintha csak a Végzet űzné őket, rövid, ám annál viharosabb ismeretségre tesznek szert, és a legkülönfélébb dolgok esnek meg velük, miközben az élet nagy kérdéseiről szóló diskurzusok röpködnek a levegőben, mint a varjak a kopár szántás felett.
A másik szál Tokióban az öreg Nakatával indul, aki gyerekkorában, még a második világháború alatt egy megmagyarázhatatlan esemény során “elvesztette” az eszét és fele árnyékát: nem képes olvasni, az agya lassan forog és absztrakciókra ill. bonyolult gondolatokra képtelen. Mindazonáltal képes beszélni a macskákkal, így ő lesz az, aki a város elkóborolt macskáinak a keresésére indul. Ezúttal is egy házikedvenc holléte után kutat, ám az események váratlan fordulatokat vesznek, és sem Nakata, sem az olvasó nem érti, milyen célja is lehet ennek a dolognak.
Murakami, miközben a legmélyebb gondolatiságot foglalja mondatokba, úgy összekuszálja az eseményeket, hogy az utolsó oldalakig nem tudjuk, mi is a célja - és valljuk be, egy majd 700 oldalas regénynél ez elég szép teljesítmény. A hétköznapi világ mellett, mint a mesében, ott egy másik, egy különös és furcsa, majdhogynem bizarr világ, melyet a regény szereplői sem képesek megérteni. Hosinó, Nakata segítője, az átlagember pl. teljesen értetlenül szemléli az öreggel történő eseményeket, és inkább szó nélkül elfogadja azt, ami vele történik, minthogy beleőrüljön a magyarázatok megkeresésébe. Murakami szereplőit mérhetetlen fájdalommal átkozza meg, mindenkinek megvan a maga keresztje, és mindenkinek meg kell tanulnia élnie vele. Maga a regény megfelelően szórakoztató, és kellőképpen elgondolkodtató. A szerző onnan merít, ahonnan nem szégyen: Kafka, Szophoklész, klasszikus és modern zene, posztmodernista világszemlélet, szexualitás pellengéren, épelmélyűség kicikizve. Nem egy könnyű olvasmány, de én az első oldalon beleszerettem, és még ha nem is tetszik, hogy az utolsó oldalak után ugyanolyan értetlenül állok a regény előtt, mint mikor befejeztem az első fejezeteket, de el kell ismernem, ez a fickó tud valamit. Már csak az ilyen mondatai miatt is:
“Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar.“
Köszönöm a könyvajánlót. Az elmúlt pár héten ez már az ötödik, japán író tollából született könyv, amit ajánl valaki. Kettő Josikava Eidzsi: Taiko és Muszasi című könyvei, a harmadik Nacume Szószeki: Macska vagyok címet viselő alkotása, a negyedik pedig Abe Kóbó: A negyedik jégkorszak című sci-fi-je. Ráadásul, a héten kedden voltam az Iparművészeti múzeumban, a Wa: A mindennapok harmóniája címet viselő, kortárs japán design-t bemutató kiállításon. ( a japán magyar diplomáciai kapcsolatfelvétel száznegyvenedik, az újrafelvétel ötvenedik jubileumának tiszteletére egész évben rendezvények szervezésére kerül sor kies szép hazánkban, főleg Budapesten )
S mivel véletlenek nincsenek, csak arra tudok gondolni, az égieknek van valami célja ezzel a sok egy irányba mutató jelzőtáblával.
Mégegyszer, köszönöm a részletes és igen figyelemfelkeltő beszámolót. Ezt a művet is felírom a sürgősen beszerzendő könyvek virtuális listájára.
A negyedik jégkorszak szar, a Homok asszonya nem rossz, a Dobozember viszont zseniális. Abe Kóbó rulez.
Aha
köszi