Nos, elég sok minden történt velem az elmúlt 3 hónapban, és ez jelentős változásokat indukált bennem. Ezekre az eseményekre most nem szeretnék kitérni, legyen elég annyi, hogy volt benne majdnem minden.
Ezeknek a változásoknak az egyik aspektusa, hogy úgy döntöttem, egy időre felhagyok a sci-fi-vel. Könyvek tekintetében - mint ahogy az a korábbi bejegyzésből is látszik - a kortárs szépprózára nyergelek át. Van mit bepótolnom: Marquez, Eco, Kundera, Houllebecq, Murakami, Faulkner, Ken Kesey, Vonnegut, Merle, Hrabal, Coetzee, Pynchon, és még ami sorolhatnám. Lehetőségeim szerint megpróbálok minnél több mára már “alapműveltségnek” számító művet elolvasni. Szégyen, nem szégyen, erőteljes lemaradásom van ezen tekintetben, és azt hiszem, ennek oka volt. Egészen eddig kellett várnom, míg beérett a gondolkodásom egy olyan szintre, ahol már értelmezni tudom ezeket a műveket. Ez ott jelentkezik, hogy a sci-fi könyvek közül is inkább a komplexebb, filozófikusabb műveket keresem, melyek akár mainstream művekként is megállnák a helyüket. Akár akkor is jó művek lennének, ha nem sci-fi-ként íródnak meg. Ezért úgy hiszem, nem fog nehezemre esni a “non-SF” klasszikusok olvasása. Persze egyenlőre kihagyom a kortárs magyar prózát és a XX. század előtti klasszikus irodalmat. Van bennem késztetés, hogy ezek közül is majd elolvassak néhányat, de egyenlőre nem próbálkozom. Ráérek még.
Szóval, múltkorában azért nyavalyogtam, mert kevés az SF bejegyzés, most pedig pont én jelentem be, hogy egy időre - valszeg szeptemberig, de azért lehet be fog csúszni pár SF alapmű, amivel elmaradásom van - nem posztolok új SF olvasmányaimról. Még meggondolom, lehet előcidálom pár régebbi kedvencemet és azokról írok ismertetőt, még nem tudom. De új olvasmányélményként a fent említett kortársnak nevezhető művek fognak szerepelni.
Dehát változnak az idők, nekem meg fejlődnöm kell szellemileg.
Az egyik szál hőse, a tizenöt éves Tamura Kafka apjától oidipuszi átkot örökölt, és inkább a menekülést választja sorsa elől, elhagyja a szülői házat, és a távoli Sikokuba megy. Hamarosan a Takamacu városban lévő magánkönyvtárba viszi az útja, ahol egy majd 30 éves esemény szelleme kísért, és az ott dolgozók, az idős Szaeki asszony és a különös Ósima talán még a könyvtárnál is furcsábbak. A szereplők, mintha csak a Végzet űzné őket, rövid, ám annál viharosabb ismeretségre tesznek szert, és a legkülönfélébb dolgok esnek meg velük, miközben az élet nagy kérdéseiről szóló diskurzusok röpködnek a levegőben, mint a varjak a kopár szántás felett.
Kezdeném az elején, a három történetszállal. A három szál három külön történet, melyek ugyanakkor valamilyen módon kapcsolódnak is egymáshoz. Emellett a folyamatosan visszatérő motívumok bonyolult láncolatai összekapcsolják őket. Ezek az apró utalások azonnal szemet szúrnak az olvasónak, és valami magasabb összefüggés létezését jelzik vagy legalább is feltételeznek. Bevallom, én sok esetben nem fedeztem fel ezeket az összefüggéseket, de ez minősítsen engem, ne pedig a regényt.
többek közt a két azonos időben játszódó történet kapcsolatát, melyet meg kell hagyni, zseniálisan bont ki a szerző. Az is igaz, hogy az utolsó fejezetekben Ed története válik a regény központi cselekményévé, végül éppen ebben a történetben kerülnek helyére a mozaikdarabkák. A legkonzekvensebbnek a harmadik történetet, a K-hajó pilótanőjének történetét tartom. Kutatása a rejtélyes tárgy után és személyiségének fájdalmas feltárása olyan kontrasztot alkot, mellyel ritkán találkozik az ember (hozzáteszem, ennek a szálnak a megoldása is különös kicsit, de meg lehet emészteni). A könyv talán erről szól igazán, nem pedig arról a grandiózus tervről, melyről erőtlenül próbál meggyőzni minket a szerző: saját magunk megértéséről. Pszichoanalízis, mely a lélek legmélyét kívánja feltárni, megmutatva, milyen is az ember valójában – gonosz és kicsinyes. Kearney elfut, elmenekül a Nyűrő elől (akinek neve talán épp arra utal, hogy aki vele kapcsolatba kerül, annak lelkét kifacsarja, hogy felszínre kerüljenek a fájdalmas emlékek és hibák, valamint hogy elérhesse velük céljait). Ed is ugyanígy menekül a valóság elől a virtuális valóságba, Seria Mau pedig a K-hajóvá válásba. Megsebzett lélek mindhárom emberé, és sebeiket ahelyett, hogy megvizsgálnák, elrejtik. Efölött mond ítéletet Harrison: szembe kell fordulnunk saját tetteinkkel és életünkkel, meg kell tanulnunk együtt élni hibáinkkal és gyengeségeinkkel.
A másik ilyen méltán hangoztatott érdeme a regénynek a nyelvezete:
A H. Nagy Péter nevével fémjelzett Parazita Könyvek harmadik kötete a fenti cím tulajdonosa. A PK azt tűzte ki célul, hogy a lektűrműfajoknak a tudományos (irodalom, esztétika stb. ) kánonba való beemelésében tegyen minél többet. Az első kötet a krimi, a második az SF irodalom, jelen kötet pedig a sci-fi és cyberpunk film elemzésébe fog.
Különvélemények