Házi feladat teljesítve, Isten gépei betermelve.
Először is: Hackett, félelmetes, hogy mennyire ráérzel azokra a témákra, amik foglalkoztatnak mostanában. Először a poszthumánok, most meg ez a technológiai szingularitásos téma. Érdekes, hogy egészen eddig nem is ismertem ezt a kifejezést, de végig erről prédikáltam az erre fogékonyabb ismerőseim között. De nézzük inkább magát a könyvet.
Nem mondhatom azt, hogy az Isten gépei jobb könyv a Poszthumán döntésnél, ugyanis számomra teljesen más kategória a kettő (de előljáróban, ez a könyv jobban tetszett). A Poszthumán sokkal realistább, még ha a poszthumanizmus témája rengeteg teret enged is az írónak. Ellenben az Isten gépei, pont mivel a gyorsuló, megjósolhatatlan fejlődés áll a középpontjában, sokkal labilisabb és a mi lassú agyunk számára hihetetlen jövőt prognosztizál, így az író szinte a végletekig tágíthatja – és tágítja is – a lehetőségeket. Sokkal “fantasztikusabb” mű. A befejezés ötletes, nekem tetszett, hogy nyitva hagyja a fejlődés útvonalát. Egyébként elmondanám, hogy a Manipulátorok kiléte nekem a 132. oldalon már kiderült, holott az csak a 252. oldalon válik nyílvánvalvá. Persze épp ezért a 132. oldaltól fogva izgalommal faltam az oldalakat, hogy helyesen tippeltem-e, vagy sem. De bejött.
Ami még a könyv mellett szól, hogy gördülékeny, és az állandó változás ténye felpörgeti a könyvet. A regény cselekménye nem egyetlen ember körül bonyolódik a szó klasszikus értelmében, ezért féltem is az elején, hogy nem sikerül megragadnia az írónak a konkrét cselekményt, ezáltal a levegőben lógó képzelgéssé válik a történet. Az pedig különösen tetszett, hogy a regény főhőse megváltozik a cselekmény közben. Visszatérve a gördülékenységhez, szó szerint faltam a könyvet. Nem is emlékszem, utoljára melyik volt az a regény, amit ilyen könnyen sikerült kiolvasnom. Persze az is hozzá tartozik, hogy rövid, és amolyan clarke-i szokás szerint eléggé szét van tagolva, ami nem baj. Egyébként ha már képzettársításoknál tartunk: a Manipulátorbolygó megjelenésekor Fritz Leiber A vándor című regénye és Stapledon Star Maker-e (előbbi mottóját az utóbbiból vette) jutott eszembe az űrben utazó planétákkal. De persze ezek egészen mások.
Ami még érdekes volt, és ezt szombaton ki is veséztük a találkozón, az a mai világ megjelenése. Bill Gates, a Google-ös arcok, a YouDream és hasonlók, ezek számomra hűen keltik azt az érzetet, hogy igen, ez a mi világunk jövője (mondjuk a YouDream nekem picit erős volt). Ritka az ilyesmi, még angolszász íróknál is, de üdítően hatott. A Diablo Budapestje meg a pálmafákkal és a trópusi környezetével egy kis “Trenka-fílinget” csempészett a tudatalattimba.
Szóval ez egy bravúros könyv, csak gratulálni tudok a szerzőnek. Amit egyébként ha minden jól megy, majd élőben is megteszek.
(ui.: jó tudni, hogy a 41. születésnapomon nagy horderejű dolgok fognak történni)
1 Response to “Omegák és szingularitás”