Én nagyon szeretem Banks írásait. Már a Sötét háttér előtt is tetszett, bár az nem szólt számomra akkorát, mint a Játékmester, amit utána olvastam. Sokáig azt hajtogattam, hogy ez a könyv a legjobb, amit Banks-től olvastam.
Hát örömmel jelentem, hogy a Nézz a szélbe van olyan jó, sőt, több tekintetben jobb is, mint az előbb említett regény. Hogy miért? Nem csak, hogy egy lebilincselő történetet ír le, ráadásul nem is akármilyen írói eszközökkel, hanem komplexebb képet kapunk néhány sajátosan “banks-i” témáról.
Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, úgy voltam vele, hogy ez is egy Banks könyv a sok közül. Eleinte semmi extrát nem tartalmazott számomra, azt kaptam, amire számítottam. Szép és érdekes leírásokat (bevallom, néha előfordult hogy elkalandoztam a sorok fölött, de ez a hátránya ha valaki ilyen részletes leírásokat használ), egyedi karaktereket és különleges lényeket. De semmi pluszt. Egészan addig, míg el nem jutottam a 200. oldalig. Onnantól - külső szükségszerűség miatt - egy nap alatt elolvastam a maradékot. És rájöttem, hogy bele kellett rázódnom a könyvbe. Olyan dolgokat írt le ugyanis Banks, amire eddig alig volt példa. Mivel a regény előtt elolvastam a Kultúráról dióhéjbant, sokkal könnyebben tudtam követni a szerző eszmefuttatását. A regény szinte kibontja azt, amiről ez a rövidke írás szól. Elsőzör is ott vannak az Elmék, és a maguk különleges világa (mondjuk felróható [SPOILER] az, hogy mindent az Elmék nyakába varrnak) és egyedi gondolkodásmódjuk - ahogy a Masaq’ Központ fogalmaz, hatalmasabbak ők, mint az ókori istenek. És valóban. A drónok persze itt is olyanok, mint Banksnél általában. Azonban ami még fontosabb momentum: betekintést nyerünk a Kultúra mélyebb rétegeibe, hisz most egy baklövésük után vagyunk. Ez alkalmat ad, hogy jobban rávilágítson a szerző a Kultúra filozófiájára (amiből az Emlékezz Phlebasra és a Holtpont sorain már kaphattunk ízelítőt) és a mozgatórugókra. Az pedig, hogy a Kultúrát két kívülálló, egy homomda (imádom ezeket a lényeket!) és egy kelgir (egy hajdani ragadozó) szemszögéből mutatja, ráadásul az egyik szereplő a Kultúra ellen játszik, remek húzás volt szerintem. Remekül fricskázta meg a Kultúrát továbbá az a néhány “kusza párbeszéd”, ahol szinte egymás nyakára hágtak a társalgók.
Ja, és mind Kabe, mind Ziller megmosolyogtató események előidézői (”Á, maga a homomda!” “Miből találta ki?”). Ami külön tetszett még, hogy ugye a Kultúra regényekben nem igazán van egymás közti utalás. Na, itt volt: egy szereplőt említenek, a Holtpontból, a Kukást (alias Fehér Folt, RH, ha jól emlékszem, extrém). Ennek nagyon örültem 
Szóval senki ne csodálkozzon, ha ez után foggal-körömmel védeni fogom ezt a könyvet bárkivel szemben 
(ui.: Creideiki: a Légitest tényleg fantasztikus!)
Különvélemények