Joe Haldeman: Örök háború
Már közhelyszámba megy, hogy Haldeman vietnámi tapasztalataiból építkezik, és hogy háborúellenességét hangsúlyozza a könyvével. Mindenesetre 1974-es megjelenése után Nebula- és Hugo-díjat kapott, ezzel ismerve el a regény érdemeit.
A történet a XX. század végén kezdődik. Az emberek felfedezték az ún. kollapszár-ugrást, így képesek fényévnyi távolságokat áthidalni, ám az utazás jelentős időeltolódással jár (hála az einsteini relativitás-elméletnek). A csillagok közt kóborló emberek hamarosan összeakadnak az első idegen fajjal, a taurikkal. Aztán ahogy az lenni szokott, szinte azonnal kitört a háború a két faj között. Itt kapcsolódunk be az eseményekbe: a főhős, a kiemelkedő intelligencia-hányadossal rendelkező William Mandela közlegény aPlútón történő kiképzése után egyből belekerül a háború sodrába. Az ütközetek és a köztük valós időben eltelő évszázadok alatt Mandela egyre feljebb jut a ranglétrán, és közben szinte mindenki elhull mellőle, akit ismert. A könyv története végülis a harcokról, illetve a harcok közti idő bemutatásáról szól. Megismerhetjük a háború alatt kialakult “jóléti Földet”, a gyönyörű katonai kórház-világot és végül a háborúba belefáradt “klóntársadalmat”. A regény egy igen érdekes csattanóval zárul, ami egyesek szerint elég gyengére sikerült.
A könyv első ránézésre rokonságot mutat a Starship Troopers-szel, azonban a plútói kiképzésen és a háborún kívül nem sok közös van a militarista/szadista S. T. és az Örök háború közt. A könyv a különböző korok bemutatásával érdekes ötletek tárházává válik, s a csatajeleneteket sem viszi túlzásba. Élvezetes olvasmány, mondhatni kötelező darab az SF kedvelőknek.
(Azóta elkészült a két folytatása, a Forever Peace és a Forever Free, illetve több novella és két képregény is tartozik hozzá. )
Nos örülök, hogy górcső alá vetted ezt a művet. Nekem az egyik kedvencem. A készülő SF irodalmi toplistámon is ott van. Miért? Mert eredeti, hangulatos és tudományosan megalapozott. Azaz igazi, vérbeli scifi…
Ugye általános iskola alsó tagozata tudjuk, hogy minden valamire való műalkotásnak van üzenete: Ez a köny abszolút ilyen: nekem többször is volt anno olyan élményem miközben olvastam, hogy az ölembe ejtettem a könyet, és pár percig eltűnödtem az olvasottakon. (Ez persze képletesen értendő, hisz az ölbeejtés feltételezi, hogy ülve olvasok. Na, ez az ami sose ment…:))