Joe Haldeman: Örök háború

Már közhelyszámba megy, hogy Haldeman vietnámi tapasztalataiból építkezik, és hogy háborúellenességét hangsúlyozza a könyvével. Mindenesetre 1974-es megjelenése után Nebula- és Hugo-díjat kapott, ezzel ismerve el a regény érdemeit.

A történet a XX. század végén kezdődik. Az emberek felfedezték az ún. kollapszár-ugrást, így képesek fényévnyi távolságokat áthidalni, ám az utazás jelentős időeltolódással jár (hála az einsteini relativitás-elméletnek). A csillagok közt kóborló emberek hamarosan összeakadnak az első idegen fajjal, a taurikkal. Aztán ahogy az lenni szokott, szinte azonnal kitört a háború a két faj között. Itt kapcsolódunk be az eseményekbe: a főhős, a kiemelkedő intelligencia-hányadossal rendelkező William Mandela közlegény aPlútón történő kiképzése után egyből belekerül a háború sodrába. Az ütközetek és a köztük valós időben eltelő évszázadok alatt Mandela egyre feljebb jut a ranglétrán, és közben szinte mindenki elhull mellőle, akit ismert. A könyv története végülis a harcokról, illetve a harcok közti idő bemutatásáról szól. Megismerhetjük a háború alatt kialakult “jóléti Földet”, a gyönyörű katonai kórház-világot és végül a háborúba belefáradt “klóntársadalmat”. A regény egy igen érdekes csattanóval zárul, ami egyesek szerint elég gyengére sikerült.

A könyv első ránézésre rokonságot mutat a Starship Troopers-szel, azonban a plútói kiképzésen és a háborún kívül nem sok közös van a militarista/szadista S. T. és az Örök háború közt. A könyv a különböző korok bemutatásával érdekes ötletek tárházává válik, s a csatajeleneteket sem viszi túlzásba. Élvezetes olvasmány, mondhatni kötelező darab az SF kedvelőknek.

(Azóta elkészült a két folytatása, a Forever Peace és a Forever Free, illetve több novella és két képregény is tartozik hozzá. )