acélpatkány SF blogja

Na, régen írtam már, mert el voltam havazva beadandókkal (és még el leszek egy darabig) meg nyakig bennevagyok a Ghost in the Shell-ben is. De azért a Creideiki által kijelölt könyvek közül most jöjjön egy újabb:

A IV. évezred elején, 3017-ben járunk. Az Emberi Birodalom reneszánsza: a valaha hatalmas állam romjaiból újjáéled a birodalom, mely ismét összefogja az emberiség világait. Azonban itt is vannak lázadók: ilyen Új Chicago, ahol a MacArthur csatahajó és kapitánya, az ifjú Roderick Blaine is harcol. Végül sikerül győznie a Második Emberi Birodalomnak a lázadók felett. Ám a MacArthur nem élvezheti a győzelmet: különleges megbízatást kapnak. Egy idegen űrszondát kell elfogniuk, melynek pályája keresztezné egy csillagét. A művelet sikerrel jár. A szondáról hamarosan kiderül, hogy egy napvitorlás, melynek fedélzetén egy halott idegen lényt találnak. A csillagászok kikövetkeztetik, hogy a Murcheson Szemének nevezett csillagon túli apró nap, a Szálka lehet a lény anyarendszere. A Birodalom azonnal expedíciót indít a Szálkához, s a feladatot a MacArthurra és a Lenin csatahajóra bízzák. A fiatal Blaine parancsnok és legénysége így kapcsolatba kerül a különös fajjal, a szálkákkal, akik évezredes titkokat rejtegetnek az emberek elől, és grandiózus terveket szövögetnek.

Az idehaza két kötetben kiadott The Mote in God’s Eyes [Szálka Isten szemében] című regény két veterán sci-fi író, Larry Niven és Jerry Pournelle összefogásából született. A regényt a Pournelle által teremtett CoDominium érájába helyezték, ahol az USA és a SZU közös erővel gyarmatosította a világűrt. A két író egyedi írásmódjukat ötvözték egy igen érdekes és szórakoztató könyvben. Az első kapcsolat témája már lerágott csontnak tűnhet, de ez a ‘74-es könyv, hogy Sturgeon szavait idézzük, a “legfigyelemreméltóbb regény évek óta.” A szálkák és különös társadalmuk olyan szépen lett megrajzolva, ahogy az Niventől elvárható, aki egyedi lényeket teremtett Tales of Known Space sorozatában is (elég csak a bábjátékosokra vagy a kzinekre gondolnunk). Ez keveredik a Pournelle militarista-sci-fi-jeiből ismert akcióval (és nem hiába a szereplők nagyrésze katona). A MacArthur olyan, mint egy régi óceánjáró hadihajó, mely már sok évet lehúzott a tengeren, imitt-amott már rozsdás és többször foltozott, mégis megállja a helyét. A szereplők pedig mind élő, lélegző figurák, mégha akadnak köztük tipusfigurák is, mint a szakmájának élő tudós.

A cselekmény is igen érdekfeszítő - a szereplőkkel együtt szépen lassan a mi szemünk előtt is feltárul a szálkák bonyolultan struktúrált világa és annak minden problémája. Emellett az emberek világa is igen árnyaltan lett bemutatva: a fényűző birodalmi tisztviselők világa éles ellentétben áll Új Chicago lázongó bolygójával. Mindezek mellett megvan a kötelező szerelmi szál is.

Persze nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a könyv végére a szálkák világa teljesen megváltozik az emberek megjelenésének következtében, és a változás hosszú távon pozitív kimenetelű lesz. A MacArthur és legénysége olyan lesz, mint az Eneterprise - a béke és harmónia lehetőségét hozza el az idegeneknek.

Végül meg kell említenem az első kötet borítóját: először nem is vettem észre, hogy a képen látható csillagok és porfelhők egy szemet formáznak. Nagyon szép.

Nos, megkésve bár, de én is szeretném leróni tiszteletemet a nagy Arthur C. Clarke előtt.

Sokan írtak sok szépet a mesterről, kiemelve fantáziáját, humanitását és érzékenységét a jövővel kapcsolatban. Én egy egészen már oldalról szeretnék most írni róla.

Clarke legjobb barátja Isaac Asimov volt. Többször írtak egymás köteteihez előszót, így Clarke Mesék a Földről című kötetéhez is Asimov írta az előszót. Ez a két vén róka jó barátokhoz illően ott szapulta a másikat, ahol csak tudta. Nos, ezekből szeretnék most felidézni pár anekdotát:

“Az összes tudományos-fantasztikus író közül az 1917-ben született Arthur Charles Clarke hasonlít hozzám a legjobban.

Ő persze határozottan tagadná ezt az állítást. Megjegyezné - egyébként joggal -, hogy több mint két ével idősebb, mint én; hogy sokkal kopaszabb, mint én; és sokkal kevésbé jóképű, mint én. Na és akkor mi van? Nem szégyen az, ha valaki idős, kopasz és ronda!

A hasonlóság ott kezdődik, hogy Arthur, mint én, komoly természettudományos tanulmányokat folytatott, amelyeket fel is használ “hard science fiction” gyűjtőnéven emlegetett műveiben. Stílusa hasonlít az enyémhez, és gyakran össze is kevernek minket - legalábbis a könyveinket.

Az a tudományos-fantasztikus könyv, amelyet drága feleségem, Janet életében először elolvasott, Arthurnak A gyermekkor vége című regénye volt; a második pedig az én Alapítvány és birodalmam. Mivel Janet nem emlékezett tisztán, melyik melyik, végül hozzám jött feleségül, pedig szerintem Arthurra pályázott.”

“Tavaly például lezuhant egy repülőgép lowában. Az utasoknak körülbelül a fele odaveszett, míg a többiek életben maradtak. Kiderült, hogy az egyik túlélő a kockázatos földet érési kísérletek közepette úgy őrizte meg nyugatmát, hogy Arthur C. Clarke regényét olvasta; erről egy újságcikk is beszámolt.

Arthur szokásához híven azon nyomban ötmillió fénymásolatot készített a cikkről, és elküldte mindenkinek, akit csak ismert vagy akiről hallott. Én is kaptam egyet, a hozzám címzett másolat alján kézírással ez állt: “Milyen kár, hogy nem a te regényedet olvasta! Átaludta volna az egész szörnyű megpróbáltatást!”

Egy pillanat műve volt, és már meg is született a levél Arthurnak: “Ellenkezőleg. Azért olvasta a te könyvedet, mert ha a gép mégis lezuhan, a halál jótékony megváltásként érkezik.” (Asimov)

Erre persze Clarke sem késett a válasszal: “Egy apró helyreigazítás: nem küldtem szét ötmillió példányt abból a Time cikkből amire Isaac utal. Egyet postáztam csupán - Isaacnak, jól tudva, hogy ő majd szétkürtöli a hírt a világban.”

Mostmár folytathatják egymás heccelését a csillagok között. Nyugodjanak békében.

Creideiki kérésére egy összecsapott bemutató:

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

Egy Naprendszer, mely teljesen kifordult önmagából, köszönhetően a jaunt, a teleportálás megjelenésének. A magánszféra, a titoktartás és a közelekedés teljesen megváltozott, a világ tényleg összezsugorodott, bárki eljuthat akár a bolygó bármely pontjára, ha megfelelő jaunt-képességekkel rendelkezik. A három belső világ és a hét külső hold gazdasági egyensúlya is megbomlott, és a két frakció kész bármikor a másik nyakának ugrani.

Ebben a világban él Gulliver Foyle, akiről jellemzésénél ennyit jegyeznek meg: teljesen átlagember, ambíciók nélkül. Zsákutcába jutott. Ám mikor Foyle hajótörtést szenved a Nomád nevű hajón, és cserbenhagyja őt egy másik hajó, a Vorga, felélednek benne a motivációk: bosszúra szomjazik. És a bosszútól hajtva sikerül eljutnia a Tudós Nép aszteroida-világáig, ahol messiásnak nézik, arcára pedig tigris-maszkot tetoválnak. Foyle innen megszökik, és szörnyű tigris-ábrázatával visszatér a Földre.

Itt kideríti, hogy a Vorga kapcsolatban áll a világ egyik leggazdagabb emberével, Presteign-féle Presteign-nel, a Pyre nevű robbanóanyaggal, és végső soron a háborúval is. Foyle-t azonban csak a vak bosszú hajtja, és így belekeveredik egy hatalmas összeesküvésbe, majd pedig ráébred, hogy ő maga olyan erő birtokában van, ami nagyobb bármilyen fegyvernél.

Alfred Bester egyik nagy kedvencem, ugyanúgy, ahogy Tigris! Tigris! című regénye is ( angolul megjelent még Célom a csillagok [The Stars My Destination] címen is ). A XXIV. század őrült hőse, akit Monte Cristo grófjaként a bosszú hajt, bebarangolja a Földet és a Marsot, olyan dolgokat lát, amitől az olvasónak elakad a lélegzete, és mindezt nem a manapság szokásos “ezer oldalban elmagyarázom” stílusban tárja elénk a szerző, hanem pár száz oldalban. Talán ezért olyan pergő a regény, többen stílusát “barokkosnak” nevezik. A Spanyol Lépcsőn, a Fourmile-féle cirkuszban vagy a Presteign-villában játszódó jelenetek ugyanolyan képzelőerőről árulkodnak, mint a különféle szereplők: a sugárzó “koponyafej” Dagenham, a fiatal és energikus Y’ang-Yeovil, az egyirányú telepata Robin Wednesbury, vagy az albinó Olivia Presteign. Bester csodálatosan eredeti világot épített fel, mely teljesen működőképes a maga “őrült rendszerében”. Gully alakja pedig mindörökre beírta magát az SF történetébe, csakúgy, mint a regény és annak kiötlője.

Én Gully Foyle vagyok,
az öreg Terrán lakok.
A mélyűrben hányódok,
de célom a csillagok.

50 percnyi zakkantság, őrület, trágárság és pörgés. És ez jó-e így? Nagyon is! A Dead Leaves című anime - legalább is számomra - élvezetesen ötvözte ezeket az elemeket.

Az amerikai stílusban megrajzolt, képregényszerűen megjelenített sztori ott kezdődik, hogy Retro és Pandy (mint később kiderül, két mutáns klón!) meztelenül ébred fel, és nem emlékeznek semmire (a képen Retro a TV-fejű, Pandy meg a vörös szemű). Viszont valamilyen oknál fogva egyből bűnözőnek állnak, és jelentős anyagi kárt okoznak a környékbeli városban. Azonban elkapják őket és a Holdon kialakított börtönbe kerülnek, ahol elég egyedi körülmények közt tartják a kettejükhöz hasonló “korcs” foglyokat. Innen sikerül kiszabadulniuk, és ezután ámokfutás kezdődik a holdi börtönben, ahol hőseink fényt derítenek múltjukra és egy grandiózus bosszúra/leszámolásra is sort kerítenek.

Annyi golyó hagyja el a fegyvereket és vér az artériákat, mint egy Tarantino filmben. A két főszereplő hihetetlenül fel van pörögve, olyanok, mint két adrenalinnal töltött gyilkológép, akiknek nincs megállás. A film maga olyan pörgős, hogy csoda, ha az ember nem kap epilepsziás rohamot, és nagyon… hogyis mondjam… “naturalista”. Nekem mégis bejött. Lehet, hogy aberrált vagyok?

Vagy csak egyszerűen flúgos…

Még anno, mikor a sci-fi szükségletemet az általános iskola könyvtárának selejtezései során elégítettem ki, akadtam rá Wolfgang Jeschke A teremtés utolsó napja című regényére. Azt hiszem, nem akkor olvastam, különben nem emlékeznék most belőle semmire. Mindenesetre miután elolvastam megvettem a szerző MIDAS című kötetét (a Midas regény és a Meamone szeme kisregény), majd vadászni kezdtem a novelláira. Ugyanis Jeschke remek író.

1936-ban születet a Szudéta-vidéken, majd Németországba költözött és végül az NSZK-ban kötött ki. Itt a nagyhírű Heyne magazinnál dolgozott, publikált és szerkesztett. Támogatta az európai SF különböző képviselőinek megjelenését, többek közt Szepes Mária Vörös oroszlányja is nála jelent meg (khömm… SF? na haggyuk…), illetve több megrendelést adott a Boros-Szikszai illusztrátorpárosnak. Jelenleg visszavonultan él.

SF írásai közül igen sok olvasható magyar nyelven. A fenti két regénye mellett olvashatók híresebb írásai: A király és a bábkészítő; Rossz hírek a Vatikánból; Tizenkét perc és még néhány; Ozírisz országa. Az újonnan megjelenő Galaktikában is olvasható A kösöntyű és a Hasadék a hegyen című novellája. Művei kellemes stílusúak, ötletei egyediek.

A teremtés utolsó napja

A könyv három különös régészeti lelet bemutatásával indul, melyeknek a tanulmányozása során az emberiség ráébred, hogy a földtörténeti régmúltba időutazók kerültek és különböző nyomokat hagytak maguk után. A könyv szereplője egy tengerésztiszt, akit egy titkos projekt keretében visszajuttatnak a múltba, pontosabban a még víz nélküli Földközi-tenger medencéjébe. Az ide különböző “szórásban” érkező emberek feladata eredetileg az volt, hogy a Közel-Kelet olaját hatalmas vezetékeken az Északi-tengerhez vezessék, de a körülmények miatt ezt félbehagyták. Ugyanis mind az oroszok, mind az arabok megsejtették, mit is csinál az USA, és ők is készítettek saját időgépeket. Így tehát mindennapossá váltak az arab vadászpilóták támadásai és az összecsapások a különböző katonák között. Hősünk az egyik utolsó ember, aki a jövőből érkezik, így ő már ebben a kaotikus állapotban kénytelen berendezkedni az életre.
A regény nagyon élvezetes, a legjobb jelenet, amikor a különböző párhuzamos jövőkből érkező emberek mesélnek egymásnak. Van ember Izrael egész Közel-Keletet uraló országából és a spanyolok által a Missisippi keleti részén tartott USÁ-ból, sőt, a könyv végén még a Bárány Országa is megjelenik, mint egyfajta Hatalmas Keresztény Birodalom.
Csak ajánlani tudom mindenkinek, nem egy szokványos időutazásos könyv.

MIDAS - Avagy a test feltámadása

A közeljövőben Peter Kirk NASA űrhajós különös játszmába keveredik. Bár ő csak nyugodtan akart pihenni a háború sujtotta Ceylonon, barátja, Andrew halála után azonban ez a terve dugába dől. Ugyanis Andrew üzeneteket hagy neki, s Peter kénytelen a rejtély megoldásába bonyolódni, ahol biotechnológia, klónozás, politikai csatározások érik egymást, s mindeközben az “élet” kérdésköre kapja a legnagyobb hangsúlyt.
Jeschke ebbe a regénybe rengeteg ötletet sűrített. Érzékenyen mutatja be a Nyugat behatolását az arab világba és Ázsiába, a terrorimust, a napenergia alkalmazásának lehetőségeit, a klónozás etikai problémáit és néhány egészen egyedi alkalmazását. SF ínyenceknek kötelező darab!

Meamone szeme

Az emberiség, miután elpusztította a Földet, űzött vaddá vált, ami sáskaraj módjára feléli az elé kerülő világokat, génmanipulációval benépesíti a legzordabb világokat is, hogy miután learatta a proteinforrásokat, továbbálljon.
Ilyen világ a Meamone gázóriás két holdja is. A két hold folyamatos gravitációs haláltánca közt az egyik sivatagi világon kupolavárosokban élő emberek a másik világ élőlényeit “takarítják be”. Ebben a környezetben éled öntudatra egy “karmos”, egy mesterségesen létrehozott hajtó, melynek az a feladata, hogy óriási bálnaszerű lényeket tereljen a vadászokhoz. A karmos szemén át látjuk a végítéletet élő holdat, és annak egyedi lényeit. Mindeközben a kupolaváros urának lányában felélednek a Platini család nőágának ősi telepatikus ereje, mellyel a Galaxisban szétszóródott emberek képesek kommunikálni egymással, s ezáltal képes kapcsolatba lépni a karmossal, melybe titokban a család génjei kerültek.
Hihetetlen vízió az ökológiai katasztrófáról, mely Damoklész kardjaként leng az emberiség feje felett. Itt is előkerül az “én” kérdése, akárcsak a MIDAS-ban. Magával ragadó rövid történet, mely hazájában több elismerést is kapott.

Szóval Jeschke nagyon jó író! Tessék olvasni!

Miyazaki Hayao két filmjében (Laputa és Nausicaa) megjelő apró kis állatról van szó. Ő lenne a rókamókus, ami annyira megtetszett nekem, hogy muszáj vagyok írni róla, annyira aranyos. Ha lehet, kérek egyet húsvérta nyuszi helyett

Ő lenne a rókamókus Nausicaa kezében. Apró kis szőrmók, amely a film nagy részét a lány vállán vagy a ruhája alatt tölti. hegyes fülei, zöld szeme és bundás farka van. Kicsi nyúl-tigris keverék, ami egyszerűen imádnivaló a Laputában, ahol egy kis falkányi játszik a repülő szigeten.

Szóval aki kedveskedni akar nekem, az egy ilyen állatot szerváljon a számomra.

Újabb klasszikus Miyazaki animével jelentkezem. Ezúttal a Laputa: az égi palota (Tenkuu no shiro Laputa) a kérdéses mű.

Kalózok támadnak meg egy repülőt az égen. A gépből kiesik egy lány, akit egy különös nyaklánc megment a zuhanástól, és a földön egy bányászfiú, Pazu talál rá. A lány, Sheeta elmeséli, hogy elrabolták és menekülnie kell mind a kalózok, mind az elrablói elől. Kiderül, hogy a titokzatos kő, amit a nyakában hord, a levikő az amiért üldözik. Ezzel ugyanis el lehet jutni a titokzatos égi szigetre, Laputára, ahol a legenda szerint mesés kincsek vannak. Pazu apja is egész életét Laputa keresésének szentelte, így a fiú azonnal a lány segítségére siket. Hamarosan kiderül, hogy Sheeta a laputai királyi család tagja, és így ő a kulcs a sziget felkutatására.

Ez az anime is ugyanolyan csodás képi világgal rendelkezik, mint a Nausicaa, a kis Sheeta mintha egy az egyben az előző anime hercegnőjének fiatalabb kiadása lenne. Persze a két film semmilyen történeti kapcsolatban nincs egymással, csupán az egyik jelenetben jelennek meg az ún. rókamókusok, melyek közül egy Nausicaa állandó társa a másik filmben. A környezet az a “gőzgépes nyűzsgő városok” és hatalmas zöld rétek világa, ami Miyazaki sajátja, és ebből a filmből sem hiányozhatnak a grandiózus légi jelenetek. A zene itt is gyönyörű, kellemes hallgatni magában is. A karakterek árnyaltak, csupán a főgonosz az, aki egyértelműen negatív figura.

A film mondanivalója szinte ugyanaz, mint a Nausicaa-é (és a Mononoke Hime-é): az ember és a természet kapcsolata. Laputa a természet utolsó érintetlen ékköve, amit minden áron meg kell védeni. Mindamellett ebben a mesében sokkal több a komikus elem, a kalózok bandáján például mindig csak nevetni lehet. Ezt az animét ajánlom minden korosztálynak. Miyazaki rajongóknak pedig kihagyhatatlan darab.

A. Bertram Chandler (1912-1984) Rim World (Peremvilág) sorozata.

“Kezdi már érezni a hajót, kapitány? - kérdezte a bárónő.”

Íme egy újabb, méltánytalanul elfeledett sci-fi szerző és űroperája Ausztráliából. A Rim World sorozat részei (ahogy Sam Lundwall is megjegyzi) “úgy olvashatók, mint távoli tengereken játszódó történetek.” Chandler az űropera kelléktárát használja töréneteiben, melyeknek központi figurája John Grimes kapitány (az író maga is tengerész volt hosszú ideig). Magyarul sajnos mindössze két ebbe a sorozatba tartozó novella jelent meg (a Hosszú zuhanás a Metagalaktika 4-ben és Az alvó fenevad című az 50. Galaktikában).

Grimes a Csillagközi Szövetségi Felügyelő Szolgálat tagjaként kezdi a The Road to the Rim c. regényben (1967), majd a The Far Traveler című novellában (1976) a dúsgazdag Lady Michelle Estang bárónő Távoli Utazó nevű magánjachtjának parancsnoka (s ekkor már menekül a Szolgálat elől). Azonban Grimes végül belekeveredik egy sokkal nagyobb harcba a Grimes-történetek harmadik ciklusában (Chance Encounte, 1959).

S bár a sorozat űropera, mégis kiemelkedik a szokásos klisé-szerű művek közül. Elég ha elolvassuk Az alvó fenevad kezdőpasszusait:

“Egy hajó, bármiféle hajó, aprócska jószág annak a közegnek az észvesztő méretéhez képest, melyet átszel. A központoktól eltekintve rendkívül csekély az esélye, hogy másik hajóval találkozzék az óceáni utazás során. “

Chandler annak a csoportnak volt szószólója, mely úgy tartotta: a jövő űrhajósai inkább fognak hasonlítani a tengeri hajók legénységéhez, semmint a mai pilótákra és asztronautákra. És, ha belegondolunk, ebben van valami.

“A Peremvilágok gyarmatosításáról szóló realisztikus történetei, a galaktika külső határain, különösen olvasmányosak - így kellene űroperát írni, de nagyon-nagyon rittkán történik így.” (Sam. J. Lundwall)

Környezetemtől mindig megkapom a “mi a fene az az acélpatkány…?” kezdetű, végül értetlenkedésbe fulladó kérdést. Nos, úgy döntöttem, fényt rántok a titokra, ami nem is titok, csak jópáran (azért remélem, nem olyan sokan) elfeledkeztek erről a klasszikusról.

Sikamlós James Bolivar DiGríz nem egyszerű figura. Egy olyan Galaxisban, ahol a bűnözés szintje leredukálódott a hirtelen felindulásból elkövetett pofonokra, ő testesíti meg a nagybetűs bűnözőt. Persze ne gondoljunk itt valami pitiáner szélhámosra: Jim nagyban játszik. Éppen egy jól megérdemelt bűntény után fut a bőréért, amikor váratlanul olyasmi történik vele, amire sosem számított: elkapják. Ám a története még csak most kezdődik. Az őt kézrekerítő ügynökséget ugyanis az az Inskipp vezeti, akire maga Jim is felnéz mint bűnöző. És ahogy Inskipp rablóból pandurrá vált, úgy kell Jimnek is átavanzsálnia szuperbűnözőből szuperügynökké, aki a hozzá hasonló “acélpatkányokat” üldözi és vagy letartóztatja, vagy átállítja a “jó” oldalra. Már az első ímmel-ámmal vállalt megbízatása is komolynak ígérkezik: valaki egy csatahajót épít egy eldugott világon, és ezzel kivívja a békés Galaxis rosszallását. Jim persze rájön a trükkre és már ott van, hogy elfogja a renitenst, de az egy váratlan fordulattal átveri őt és meglóg előle. És ekkor éri Jimet a legnagyobb meglepetés: a mesterbűnöző ugyanis egy angyali nő, Angelina, aki ördögien gonosz.

Mondanunk se kell, Jimnek azonnal felpiszkálja a dolog az érdeklődését, sőt, azon nyomban bele is szeret ebbe a nőbe, függetlenül attól, hogy az az adandó alkalommal lelövi…

Harry Harrison különös és magával ragadó történeteiről ismert (Bill, a Galaktika hőse, Technikolor időgép, Halálvilág), leghíresebb sorozata azonban a Rozsdamentes acélpatkány, mely 10 regényből és a You Can Be the Stainless Steel Rat: An Interactive Game Book című kiadványból áll. Megismerhetjük Jim történetét bűnözőként és bűnüldözőként. Nekem az egyik kedvencem, sajnálom, hogy csak két könyvet adtak ki magyarul (egy harmadik ott csücsül a merevlemezemen, de nem tudok rá időt szakítani).

“A társadalom most vasbeton és keményacél. Alig akad rés az illesztések között. Patkány legyen a talpán, aki megleli őket. Ebben a közegben csak acélpatkányok boldogulnak.“

Kikapcsolódás képpen már két napja animéket nézek (ahelyett, hogy a beadandóimmal foglalkoznék). Láttam néhány kifejezetten pocsékat, de azért akadt jópár remek darab.

Memories

Na, ez kapásból nem is egy, hanem három anime, csak egyben lettek kiadva (mint az Animátrix). Három különböző történet, három különböző alkotótól.
Az első rész a Magnetic Rose. Egy űrszemét-eltakarító hajó vészjelzést fog egy elhagyott roncstelepről, és a nemzetközi szabályok szerint nekik, mint legközelebbi hajónak segíteniük kell. A roncstelepen egy furcsa “űrbéli kastélyt” találnak, melyben egy hajdani operaénekesnő él magányosan. Azonban a mentés során különös dolgok történnek, és a szereplőknek szembe kell nézniük saját lelkükkel.
A második a vidámabb hangvételű Strink Bomb. Tanaka Noburo egy gyógyszerkutató cégnél dolgozó, csetlő-botló alkalmazott. Betegen érkezik a munkába, s munkatársai tanácsára bevesz egy szemet a legújabb megfázás elleni gyógyszerből. Ledől egy kicsit, s mikor felébred, mindenkit holtan talál a laborban. A tokiói főnöke elmondja, hogy egy titkos megbízáson dolgoztak, és hogy az ezzel kapcsolatos iratokat azonnal vigye el Tokióba. Noburo útra is kel, ám közben kiderül: ő maga a különös gázfelhő terjesztője.
Az utolsó darab a Cannon Fodder. Az epizódnak nincs úgymond története. Egy városban vagyunk, melyben minden talpalatnyi helyet ágyúk foglalnak el. A házak tetején, az ablakokban, minden létező módon megjelennek. A folyamatosan az ismeretlen ellenség ellen háborúzó város egy napját ismerhetjük meg egy család tagjait követve. A kisfilmben felvonulnak a különböző militarista államok (Szovjetunió, Németország stb.) jellemzői és jelképei (a katonák sisakjai például vegyesek, van itt osztrák császári, porosz csúcsos és egyszerű rohamsisak). Egyedi darab.

The Place Promised In Our Early Days

Hangulatában és mondanivalójában nagyon hasonlít egy másik kedvencemhez, a Voices of a Distant Star-hoz. A történet egy alternatív jelenben játszódik, ahol Japán és Amerika hadban áll a titokzatos Unióval, mely fenhatósága alá vonta Hokkaido szigetét, és ott egy relytéjes és hatalmas tornyot állított fel. A történet elején megismerkedünk két fiúval, Hirokival és Takuyával. A két barát titokban egy repülőt épít, hogy eljussanak a toronyhoz. Megismerkednek egy lánnyal, Sayurival, aki hamarosan tudomást szerez a fiúk tervéről. A három fiatal megígéri egymásnak, hogy közösen fognak elrepülni a tornyhoz.
A történet ezután 3 évvel később folytatódik. Sayuri az ígéretük után egyik napról a másikra eltűnt, Takuya és Hiroki pedig felhagytak a repülő építésével. Ekkor tudjuk meg, hogy Sayuri és a torony kapcsolatban áll egymással. A torony képes megváltoztatni maga körül a valóságot, és csupán a 3 éve folyamatosan alvó Sayuri álmai tudják kordában tartani. Mindeközben Amerika és az Unió közt küszöbön áll egy újabb háború. Takuya, aki a párhuzamos világokkal kapcsolatos projekten dolgozik, tudomást szerez Sayuriról, de úgy dönt, nem kockáztatja a világ sorsát a lányért. Mindeközben Hiroki lassan ráébred arra, hogy még mindig szereti a lányt, és mikor megtudja, hol van, elhatározza, hogy beteljesíti az ígéretét és elviszi a lányt a toronyhoz, ahol felébredhet.
Gyönyörű animáció, szép zene és főleg örökérvényű mondanivaló a barátságról és a szerelemről.

Pale Cocoon (Selyemgubó)

Ura a hatalmas föld alatti koplexum történeti dokumentumainak rekonstruálásával foglalkozik. Minden vágya, hogy megtudhassa, mi történt valójában a Földdel, és miért kell az embereknek egyre mélyebbre költözniük. Szinte megszállottan kutat minden egyes kép, minden hangfelvétel után. Ám az az anyag, amin most dolgozik, olyan titokra deríthet fényt, amit még elképzelni sem tudott.

Ergo Proxy

Ez a 24 részes anime a távoli jövőben játszódik. Az emberiség tönkretette a Földet, és hatalmas kupolavárosokba kényszerült. Ilyen város Romdeau is. A város polgárai békében élnek, ám több furcsa dolog is történek mostanában. Egyrészt terjed a autoreiv-ek (androidok) közt az úgynevezett “Cogito” vírus, melynek hatására szembefordulnak uraikkal és ráébrednek létezésükre. Ezeknek a fertőzött autoreiv-eknek a likvidálásával foglalkozik Re-L Mayar, a kupola kormányzójának unokája. Minden a megszokott ütemben zajlik, de egyik este egy különös lény tör be Re-L lakásába, majd ott összeverekedik egy hozzá hasonló lénnyel. Re-L ezután kutatni kezd a rejtélyes lény, a Proxy után. Itt keveredik be a képbe a különös bevándorló, Vincent Law, akit furcsa módon követ a Proxy, ám ő az egyetlen, akit mégsem tudott megölni. Ki ez a Vincent valójában? És micsoda az a Proxy? Milyen céljai vannak a város vezetőségének és a furcsa doktornőnek, Daedalusnak? Ahogy Vincent elindul szülőföldjére, Mosquo-ba, mellészegődött társaival, egy fertőzött autoreiv kislánnyal és Re-L-vel, egyre inkább megismerjük ennek a különös világnak a történetét és választ kapunk a kérdésekre.
Az anime képi világa magával ragadó. A sötét színek borongós hangulatot árasztanak, a különösebbnél különösebb lények pedig olyan érzetet keltenek, mintha egy teljesen másik világban járnánk. Sajnos számomra nem hozta el a végkifejlet azt, amit vártam. Az első rész zseniális, olyannyira elvarázsolt, hogy lóhalálában végignéztem az egész sorozatot. Voltak igazán furcsa, számomra teljesen idegen részek, melyeket nem tudtam hova tenni a cselekményben, azon kívül, hogy plusszinformációt adtak. Mindenesetre érdemes legalább egyszer megnézni, ezektől függetlenül kellemes kikapcsolódás és remek agytorna. A zenéjéért pedig kifejezetten érdemes.

Továbbá most nézem a Serial Experimets Lain-t. Tényleg egy elég bonyolult anime, eddig minden egyes résznél ez a gondolat ötlött fel bennem: “Mi a fene van itt?” És ez jó!