Felkerült egy cikkem a hard SF-ről.
“Mi is az a hard SF? Egyáltalán mit jelent? Hard, azaz kemény. Kemény, talán abban az értelemben, hogy keményfejű tudósok írják, vagy hogy kemény dió megérteni és élvezni? Korántsem. A hard SF szórakoztató és közkedvelt tematika a science fiction-ön belül. A hard SF nem más, mint olyan írásmű, amiben a tudomány kerül a középpontba, alapja a tudományos eredmények, fejtegetések, legyen szó biológiáról, kvantumfizikáról vagy mechanikáról. Lényegét tekintve nem más, mint tudományos népszerűsítő mű – de egyszersmind több ennél.” [folytatás]
A cikk megírásában sokat segített creidiki két bejegyzése (ez meg ez) és Galántai Zoltán bejegyzése.
Mit mondhatnánk? A The Road az a fajta film, amiről nem igazán van mit mondani. Egy megrázó, drámai erejű alkotás, szívbemarkoló történettel.
Napjaink leghíresebb japán szerzője, a világszerte népszerű Murakami Haruki talán legismertebb regénye, a Világvége és a keményre főtt csodaország (Szekai no ovari to hádoboirudo vandárando, 1985) egy több szinten értelmezhető, nagyszabású és kísérletező mű, mely méltán lett rengeteg pozitív hangú műelemzés tárgya.
A Világvége ezzel szemben egy furcsa városban játszódik. A hatalmas fallal körülvett világba jövevény érkezik, akinek először meg kell válnia árnyékától - lelkétől -, majd az elhalt egyszarvúak koponyájából régi álmokat kell kiolvasnia egy könyvtárnak nevezett helyen. Névtelen főhősünk lassan megismeri a várost, annak különös lakóit, feltárul előtte a maga nemében tökéletes, mégis tökéletlen világ. De hamar rá kell ébrednie: ebben a világban csak lélek nélkül lehet boldog, ehhez viszont meg kell halnia az árnyékának.
Az egész azzal kezdődött, hogy volt egy Kilgore Trout nevű ismeretlen sci-fi író. Illetve nem is volt, csak Kurt Vonnegut fejében. Illetve a regényeiben. Illetve egy másik valóságban. Mindegy is az most. Szóval, volt ez a Kilgore Trout. Nem volt valami ismert, írásai általában pumás magazinokban jelentek meg ( persze a puma nem az az állat, de ez most nem lényeges ). Ám egy napon érkezett egy levél Mr. Elliot Rosewater-től, melyben meghívták a mi kis sci-fi írónkat a Midland City-ben megtartandó művészeti kiállításra. Mindezzel nem lenne semmi probléma. De ugyanebben az időben, Midland City-ben egy bizonyos Pontiac-kereskedő, Dwayne Hoover a testében lévő vegyszerek hathatós támogatásával épp megőrülni készül. És a végső katartikus őrülethullámot pont Trout egyik regénye fogja kiváltani.
Miért bánt úgy sok amerikaival a kormány, mintha papírzsebkendőként eldobható volna az életük ? Mert a kitalált történetekben a szerzők rendszerint így bántak az epizódszereplőkkel.
Egy távoli planétán egy békés faj él, együtt a természettel. Szigorú törvényeik vannak, melyek tiltják a bonyolult gépezetek építését, mindazonáltal boldogok, és semmit sem tisztelnek jobban, mint az életet. Azonban egy napon hatalmas szerkezet jelenik meg az égen, majd furcsa repülőgépek szállnak alá és ragadnak el párat közülük. Először azt hiszik, új istenek jelentek meg, de többen - köztük a főszereplő, Mala - másként vélekednek. Egy összecsapás során az egyik szerkezet lezuhan, és egy kétlábú lény mászik ki a gépből, majd összeesik. Mala elviszi magához, és ott megtudja, hogy a lényt Jim Stantonnak hívják, és a bolygó körül keringő űrhajó az otthona.
Macska macskának farkasa. Legalább is ebben a remek regényben. A török származású német szerző, Akif Pirincci Bársonytalpon oson a halál (eredetileg: Felidae) című könyvének főszereplője Félix, egy még talán az embereknél is intelligensebb macska. De nehogy azt higgyük, hogy Félix valami csodalény: nem, a macskák nemzetsége intelligens, mindössze Félix még náluk is intelligensebb. Főmacskák épp új otthonba költözik – egy romos házba, melyről hamarosan kiderül, hogy évekkel ezelőtt klinikaként működött és borzalmak színhelye volt. De Félixnek nem igazán van ideje megismerkedni a régmúlt szörnyűségeivel, hisz a jelen is szolgál eléggel: közvetlenül az első napon egy meggyilkolt macskát talál a ház mögött. Ráadásul a gyilkos a jelek alapján nem más, mint egy másik macska! Ez a tény hihetetlenné teszi az egész történetet, hiszen macska nem öl macskát, pláne nem ilyen kegyetlenséggel. Nyomozóvá átavanzsáló főmacsekunk kutatni kezd a rejtélyes bársonytalpú gyilkos után, közben pedig egyre többet tud meg a majd egy évtizeddel ezelőtti eseményekről, melynek árnyéka még ma is rémséges sötétséggel vetül a negyed macskalakóira.
A történet Nagatén, ezen a tolkieni fantasy világon játszódik, ami egyetlen hatalmas város, megannyi kerülettel, amelyek azonban az állandóan változó utcák miatt nem érintkeznek közvetlenül. Negyven év telt el azóta, hogy a földi emberek egy csoportja átlépett a dimenziókapun és ezzel örökre megváltoztatta Nagate életét. Hosszan lehetne írni a világról, ami a legfontosabb komponense a regénynek. Mágia és tudomány, kapitalizmus és ősi hagyományok, a két kerület, Kapu és Sumnas viszonya, a háború és a társadalmi feszültségek mind árnyalttá teszik a regény világát, árnyaltabbá, mint bármely kortárs SF-et - viszont éppen csak annyit kapunk belőlük, amennyi feltétlenül szükséges. A történet egy különös varázstárgy körül bonyolódik, amit mind a nagy hatalmú behemót mágnás, Erdeve Befar, mind pedig a grogarista forradalmár, Ciasak meg akar szerezni. Ám a tárgyra nem csak nekik fáj a foguk, hanem a két háborút viselő félnek, Kapunak és az ún. szövetségeseknek is. De egyikük sem tudja, hogy ez a rejtélyes gömb nem csupán önmagában értékes, de általa lehetőség nyílik megismerni a városvilág titkait, rendeltetését - és talán ezáltal uralni is lehetne Nagate sorsát.
Ami még érződik a könyvön, a tudatos végiggondoltság - a borítótól a legapróbb mondatig. A szöveg szép, eleinte szokni kell, hogy kortárs magyar SF-ben ilyen mondatokat olvasson az ember, de hamar rá tud állni az agy, főleg, ha volt már szerencséje ilyen irodalmi nyelvezethez. A karakterek mind árnyaltak, és nagyon érdekesek. Mindegyik élő, lélegző lény, múlttal, jelennel és jövővel. Mindnek van célja, mind tudja, hol a helye, és mi mozgatja. Még a mellékszereplők sem mondhatóak sablonosnak - vagy ha azok is, pont annyi ideig vannak jelen, hogy ez ne tűnjön fel. A konfliktusok érthetőek.
Az alapszituáció nem túl bonyolult: 2081, körbezárt város (Menekülés New York-ból, Dredd bíró stb.), ami ez esetben ismerős. Legalább is elvileg. A bemutatott Budapest - Pest-Buda Agglomerátum Rt. - azonban néhány ismerős utcaneven és épületen kívül semmivel sem tűnik ki a többi urbánus vízióból - mondom ezt úgy, hogy nem vagyok budapesti. Számomra a város akármelyik város lehetett volna, attól, hogy Vincék és Nórák sétálnak az utcákon, még nem lesz ismerős. De annyit el kell ismerni, hogy a szerző igyekezett annyi multikulturalizmust belevinni a szövegbe, ami tőle telt:
A film egy meg nem határozható tengerparti városban játszódik. A környezet, a házak és az eszközök mind valamikor a jelen idejére teszik a cselekményt. Azonban történet valami. Pár évvel ezelőtt eltűntek a képek. Se a tévékben, se a monitorokon, semmilyen kijelzőn nincsenek képek. Az információs társadalom egy csapásra összeomlott. A civilizáció jelenleg vegetál, próbálja újrakezdeni. Hogy mi okozta a katasztrófát, nem fontos, a film nem is ad válaszokat - maximum bugyuta összeesküvés-elmélet kerül szóba, amit a szereplők is csak kinevetnek. Ebben a lassú és csöndes világban él a főszereplő három fivér. A legidősebb, Henrik (Terhes Sándor) álmatlanságban szenved, főleg öccse, Vilmos (Rátóti Zoltán) gyerekeire vigyáz, vagy erős altatókkal tömi magát. Vilmos egy széteső házasságban él, csak a lányai tartják benne a lelket. A harmadik fivér, Ottó (Hajduk Károly) amolyan tengődő fiatal, egyszerűen csak sodródik a merevgörcsben élő világban. Azonban ezt a statikusságot egy véletlen baleset töri meg: Vilmos egy veszekedés során véletlenül megöli a feleségét. A fivérek titokban elássák a holttestet, és innentől minden elmozdul, a cselekmény pedig lassan el kezd folydogálni.
információs társadalom. Nincs információáramlás, az egyetlen ilyen forma a pletyka és az eltűntek fala. A tévé mint olyan viszont még így is kulcsszerepet játszik: van, hogy csak nézik a sötét képernyőt, a fiatalok arról beszélnek, milyen volt a tévé előtt enni, ésatöbbi. Látni, hogy Vilmos “pótmamának” használta a tévét, hisz se ő, se a felesége nem tudnak mit kezdeni a lányokkal - a nő maga meg is őrül kissé a televízió elnémulásától. A legdurvább eset azonban Henriké: ő a tévé nélkül nem tud elaludni, és félő, hogy ebbe belehal. A film kissé nehezen emészthető, a történet itt sem kap nagy szerepet. Mindenesetre vizualitása miatt könnyen megragad az emberben, melankolikus, halálhangulata miatt mélyen beivódik az emberbe. És noha nehezen dekódolható, a mondandó főbb vonala közérthető, és igen érdekes ahhoz, hogy legalább egyszer megtekintsük a filmet.
1. Ez a címe annak a spártai kivitelezésű könyvnek, aminek példányai egyik pillanatról a másikra ellepik a világhírű Al F. Eveson Könyvesboltot. Az ügy felkelti a Valóságvédelmi Hivatal (RDI) figyelmét is. A megmagyarázhatatlan esemény egycsapásra “valóságvédelmi üggyé”válik, és a leghíresebb nyomozó, Phil Pitch (Mucsi Zoltán) kezd el nyomozni. Mint kiderül, csak négy ember van, aki szóba jöhet az eset kapcsán: a tulaj, Eveson (Mácsai Pál), az eladónő, Maya Satin (Kerekes Vica), a takarító, Agnus Andersen (Czukor Balázs), és a titokzatos idegen, Swan Tamel (Sinkó László). Mind a négy embert elkülönítik és a Hivatal szanatóriumszerű intézetébe szállítják, ahol nekikezdenek megtörni őket. Ugyanis amit állítanak az eseményről, az képtelenség. Ráadásul a könyv hihetetlen hatást vált ki a világban. Az 1 ugyanis nem szól másról, mint arról, mi is jellemzi az emberiség egy percét. A vaskos kötet főleg számadatokat tartalmaz, ám aki közelebbről kapcsolatba kerül a könyvvel, mély változáson esik át. Hamarosan a nyomozóknak szembesülniük kell vele: az 1 és az azt körüllengő titok túllép az értelmükön.
És hogy miről szól a film? Jó kérdés. Egy biztos: senki se várja, hogy egy narratív, történetmesélő mozit fog látni. Ennek a filmnek az ereje a vizualitása mellett az ötletben és a szereplők mondataiban van. Stanisław Lem novellája, Az emberiség egy perce szolgáltatott alapul. Ez nem egy adaptáció - ez egy átgondolás, egy továbbgondolás. “Én úgy képzeltem el ezt a filmet, mintha tényleg létezne egy ilyen könyv.” A könyv léte alkalmat ad arra, hogy filozófiai kérdések tucatjait vessék föl a szereplők - főleg Sinkó karaktere, aki elsőre érthetetlen Hamvas Béla-idézetekkel dobálózik - életről, halálról, a létről magáról, a valóságról és minden ehhez kapcsolódó dologról. Maga a film bővelkedik vallási utalásokban - a rendező erre azt a választ adta, hogy véleménye szerint valami magasabb dolognak (“nem feltétlenül Istennek” ) léteznie kell, hogy ennek az egésznek értelme legyen.
az épkézláb sztori fonalánál. Ezzel kapcsolatban rengeteg dolgot fel lehetne vetni. A rendezővel ellentétben én úgy gondolom - és ezzel nem vagyok egyedül -, hogy nem csak az a film tud mély gondolatiságot közvetíteni, ami leépíti a történetet. Millió egy példa van - igen, az átkos amerikai filmgyártásból, tessék csak mondjuk az Amerikai szépségre vagy a Szárnyas fejvadászra gondolni - arra, hogy a sztori, még ha nem is elsődleges és markáns, jelen van, és támaszt nyújt a gondolatiság és a vizualitás kiteljesedéséhez. Az 1 tobzódik a vizuális utalásokban, sokat többszöri megtekintés után sem ért meg a néző - még a legegyszerűbbet, a körte problémáját sem sikerül mindenkinek elsőre dekódolnia, pedig pofon egyszerű, főleg ha Sparrow másodlagos ötletére is gondolunk. Azt gondolom, a film valahol megreked félúton. És ez a probléma vele. Erős karakterekkel, erős filozófiai mondanivalóval, de nem képes dönteni, mit is kezdjen a történet és a látvány kapcsolatával.
A filmbemutatót követő több mint másfél órás beszélgetésben sok érdekesség elhangzott a karakterek megformálásáról, a film szimbolikájáról, a beszélő nevekről, a magyar és az angol filmgyártási ill. gondolkodási különbségekről és a film filozófiájáról. (Azért nem tudom pontosan, mert el kellett jönnünk - szívesen hallgattuk volna még a beszélgetést, de már nem igen sikerült követnünk egy-egy gondolatát a rendezőnek.) Érdekes és élvezetes este volt, annál is inkább, mert egy nagyon ambiciózus és céltudatos rendezőt ismerhettünk meg Sparrow/Verebes Zoltán személyében, és remélem (reméljük), hogy a következő filmje is legalább ilyen erős lesz vizualitásában és gondolatiságában, mint az 1.
Ugye a lényeg: egy rongybáb életre kel egy lerombolt város elhagyatott szobájában. Rajta kívül csak egy hulla és egy furcsa kis tárgy van a szobában. A tárgyat magához véve elindul az ablakból látott hasonló rongyfigura után. Mint kiderül, főhősünkön, vagyis 9-en (Kilencen, nem pedig Kilencesen vagy Kilencediken, ahogy néhol a fordítások szerencsésen félreírták) kívül más bábuk is vannak. És van valami, ami vadászik rájuk…
Különvélemények