A félreértések elkerülése végett ez egy 2002-es dél-koreai sci-fi/akció film címe (magyarul a nagyon frappáns 2009: A végzetes merénylet címen fut).
A film azzal indul, hogy 1909-ben meghiúsul a koreai japán kormányzó elleni merénylet, mely a valóságban sikerrel végződött. A meghiúsuló merénylet után végigkövethetjük Japán és Korea történelmét. 1936-ban Japán az USA oldalán lép be a második világháborúba, 1945-ben nem a japán városokra, hanem Berlinre dobják le az atombombát. Japánt a ‘60-as években beválasztják az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai közé. Béke, fejlődés és nyugalom honol az Egyesült Japánban, ami a Távol-Kelet egészét igazgatja (lásd a képen, elég homályos, de kivehető).
Azonban van egy szervezet, amely Korea függetlenségéért küzd, még most, 2009-ben is (ami a film készítésének jövője). Több terrorakciót követtek el, a cselekmény is azzal indul, hogy elfoglalnak egy japán kiállítási termet. A kivonuló JBI (a japán biztonsági szervezet) embere körbeveszik az épületet. A rendőrök közt van két barát, Sakamoto és Saigo. Egyikük koreai, másikuk japán. A rajtaütés során Sakamoto bebizonyítja, hogy bár koreai, lojális a rendőrséghez. Azonban a nyomozás során a koreai rendőr egyre mélyebbre merül egy különös titok felfedésében, mely összefüggésben van apja árulásával és Korea múltjával és jelenével.
A film látványos, akciókban bővelkedik, és kellően futurisztikus, elhisszük, hogy egy olyan világban járunk, ahol Japán nem csak gazdasági, de politikai nagyhatalom is. Emellett a japán tradíciók továbbélése (ruházat, szertartások) arra engednek következtetni, hogy tényleg nem történt meg az, ami Japán háborús veresége miatt bekövetkezett, vagyis hogy a japán életmód “nyugatizálódott”. Azonban valami elrontotta az egészet. A film keményen 8-9 pont körül mozgott egy tízes skálán. Azonban amikor bekerül a képbe az 
időutazásos szál, onnantól hirtelen mélyrepülésbe kezdett. Az akciójelenetek értelmetlenekké váltak, engem idegesített is az ami korábban nem zavart, emellett mintha az effektek is rosszabbak lennének a film első feléhez képest. A történet pedig lelassult, vánszorgott a kiszámítható végkifejletig (na jó, a jelenet a pályaudvaron jó volt). Sőt, még a különböző jelenetek is kiszámíthatóak voltak, még a főszereplő tekintetének az irányát is meg tudtam mondani előre. Az időutazás megmagyarázása keményfejű SF-esként pedig csípte a szememet. A felbukkanó karakterek is elég sablonosak voltak, a szerepükkel együtt. A túlhevült koreai nemzeti érzület pedig (ami a 2008-ra prognosztizált Ésazk és Dél egyesülésénél lett végérvényesen bagatellizálva) egy idő után legalább annyira zavart, mint az amerikai filmekben az “amerikanizmus”.
Mindenesetre egyszer érdemes megnézni, ha másért nem a felvázolt alternatív világért. A főszereplő pedig a film elején egészen kiemelkedően játszott, a két barát ellenséggé válása pedig profin lett dramatulgizálva. Ha nem is a legjobb filmek egyike, de érdekes darab.
Na, kezdjük mindjárt a legkérdésesebb könyvvel. Rossz regény-e az Idoru, vagy sem? Minden bizonnyal ugyanannyian lennének mindkét vélemény táborában. Hogy miről is szól a regény története? Bevallom, fogalmam sincs. Van egy Laney nevű akárkicsoda, aki valami mutáció miatt meglátja a neten a “sorsvonalakat” és megérzi, hol történnek változások. Aztán, mintha csak úgy eszébe jutna a szerzőnek, ott van a tokiói rocker, aki eljegyzi a szóban forgó idorut, egy virtuális dívát.
Apa és fia regénye. Az előzmény, az Űrhajók a göncölszekérben még úgy-ahogy élvezhető, ha az ember egy szimpla űrsztorit akar olvasni, csöppnyi tudományossággal. De a folytatás… Annyira unalmas, hogy az ember szíve szerint eltemetné a könyvet vagy három méter mélyre a kertben. A történet még az Idorunál is gyengébb, bevallom, csak űrhajókra és kis csim-bummra emlékszem belőle, meg okoskodó tudósokra és űrcowboyokra. Persze szigorúan a fizika törvényei szerint! Ez a szánkba rágott fizikai magyarázat már-már szinte idegesítő volt. De akkor is az unalom nyert. A befejezés pedig annyira - tudom ilyet nem illik mondani, de jobb szó nem jut az eszembe - szánalmas, hogy az már fáj. Nem lövöm le, hogy aki esetleg el szeretné olvasni, annak maradjon meglepetés. Jó, persze, lehetne ezzel is szembeszegülni, de nekem nagyon nem tetszett. Ahogy az egész könyv se.
Most itt először is tisztázni kéne, hogy ez sci-fi-e? Én az 1984-et is sci-finek tartom, ergo akkor ezt a könyvet is. Miért? Egy alternatív történelemben kialakult Japánban járunk, ami valószínűleg az egész Távol-Keletre kiterjesztette uralmát és diktatórikus eszközökkel gyakorolja a hatalmat. Minden évben kiválasztanak egy iskolai osztályt (harminciksz embert), akiket elvisznek egy elzárt helyre - sziget, kerítéssel körülvett erdő stb. Itt mindenki kap egy zsákot, amiben különféle fegyverek vannak. Mindenki kap valamit, persze véletlenszerűen a géppisztolytól a baseballütőig. Aztán adjad neki, ki-marad-a-végént játszanak.
Ez tipikusan az a regény, ami jó lehetett volna. Minden megvolt hozzá: ütős háttér, faja világ, érdekes problémák, kellemesen érdekes karakterek, szupi kis űrcsihi-puhi. De ez sajna kevés volt. A történet kezdetben mintha céllal rendelkezne, de a végére ez a cél megszűnik, és csak bolyongunk a regényben. Hősünket a könyv elején kigolyózzák a Concorde hadseregéből, és kénytelen magánvállalkozásba kezdeni valami magasabb rendű intelligens lénnyel. Megtesznek ezt-azt, járnak ide-oda az eléggé érdekes világűrben, miközben a háttérben hatalmi harcok bontakoznak ki több nagyhatalom közt az új csillagközi rend megszületéséért. Sőt, még rejtélyes idegenek is feltűnnek a lapokon. És mindez miért? Semmiért. Mivel ez egy trilógia első része, még mindig reménykedem, hogy a folytatások összerakják a képet, de még sosem éreztem magamban annyi erőt, hogy elolvassam azokat. És ami még tovább ront a könyv élvezhetőségén: a tördelés/fordítás. Szinte a falat kapartam miközben olvastam. Tudom, ez nem a szerző hibája, de akkor is ront az összképen.
Ezmiez? Tehetjük fel a kérdést bátra. Egy gigászi henger külső oldalán járunk, alattunk a semmi, felettünk a lapos részen lévő társadalom, belül meg ki tudja mi. Adva van Axxter, egy kisstílű hologramművész, aki a horizontálison csavargó harcos hordáknak készít logókat meg miegymás. És ebből próbál megélni - közben küszködik, hogy le ne zúgjon a mélybe. Eddig még OK is a dolog, nem muszáj mindennek ismerősnek lennie. Még a repkedő, anyagtalan angyalokat is elfogadom. De azt nem, hogy unalmas legyen a könyv. Mert bizony ez is az. Annyira nem fogott meg, hogy le is tettem. És ami még ennél is beszédesebb: kétszer kezdtem bele, mindkétszer eljutottam kb. 70-100 oldalig, de nem emlékszem a történetre. Lehet, hogy van valami nagy kifutása, esetleg megtudjuk, mi is ez az egész kifordult világ - bár ebben kételkedek - vagy hogy mi a fenét kezd hősünk az ölébe hullt angyallal. De engem eddig nem győzött meg. Jeter nem hülye író, elvégre maga Dick tanította ki, és amit eddig olvastam a cyberpunk regényeiről, arra csak azt mondhatom, hogy “őt is magyarul!”, de a regény nekem nem okés. Valahogy ezt éreztem a 
Mivel most úgyis a női SF-írók körül ment a vita, azt hiszem ez érdekes kör lesz. Hogy mi a bajom a díjnyertes (Hugo-nyertes, ráadásul többszörös!) írónő eme regényével? Megint az unalom szó ugrott be, de ezt nem akarom csak ilyen félvárról venni. Ezt a könyvet is le kellett tennem a 110. oldal körül. Valahogy nekem túl gyengécske volt. Tudom, nem szólhatok bele a szereplők ábrázolásába. Mindenesetre valahogy hiteltelen volt az egész leírás. Idegen bolygó, két ősellenség, hatalmi harc - a fülszöveg több izgalmat tartogatott, mint az elő 100 oldal. A főszereplő hölgy pedig… istenem. Egy idealista, aki ráadásul következetlen és azonnal fell in love az ősellenségbe, mert az egy gentleman katonatiszt, ráadásul handsome. Lehet hím sovinisztának tekinteni, de nekem ez így sok volt. Nincs bajom az érzelmekkel, szeretem az emberi lélekkel foglalkozó sci-fiket, de ez már Júlia és Romana szintű… Csak olvasunk, és semmi. A regény halála. És állítólag nem csak én vagyok ezen a véleményen. Lehet, hogy a folytatások, a Vorkosigan-saga jobb, hisz ott egy katonaállamból kikerült testileg sérült ember a főhős, ami elég érdekes, de a jelen regény megítélésén ez mit sem változtat. Egyébként ezt később írta, mint a díjnyertes sorozatot, szóval el tudom képzelni, hogy az “ajj írjunk valami előzményt” szindróma képviselőjével van dolgunk. Úgy legyen. Egyébként ez az egyetlen olyan sci-fi, amit nő írt és nem tetszett. Majd lehet írok a jó női-SF-ről egy bejegyzést, csak hogy ne tartsanak elfogultnak.
Aztán tavaly novemberben megvettem a Zombisikoly című kiadványt, amely az ő összegyűjtött novelláit tartalmazta. Az AVANA és a Cherubion közösen adta ki. Olyan volt, mint valami legendás lény, aki mintha csak az írásaiban létezett volna. Annyit tudtam, hogy valamikor 1998-ban hallhatott meg, és hogy nagyra becsülték munkásságát. A kötet előszavából sok minden kiderült számomra.
Bebizonyosodott. Nem vagyunk egyedül az univerzumban. De semmi sem úgy alakult, ahogyan az emberek eltervezték. Az idegenek jöttek, láttak, aztán elmentek. Mintha nem is vették volna észre az egész emberi civilizációt. Mintha csak megálltak volna piknikezni az árokparton. És itt hagytak mindenféle dolgot, amiről még a földi tudósoknak sincs semmi ötletük, hogy mik is lehetnek pontosan, pedig már több év eltelt az idegenek távozása óta.
Kegyetlen háború dúl. Réce, egy Harci Macska, aki önmagában is egy gyilkológép, teljes erőből küzd, mindent belead a háborúba. Ám súlyosan megsebesül. Mikor felébred, egy különös helyen találja magát. Nyoma sincs a háborúnak, sőt, a civilizációnak sem. Egy házban tér magához, két doktor társaságában, akik elmagyarázzák neki, hogy egy másik bolygón van. Ez a másik bolygó a Föld, ahol az emberek már egy utópisztikus társadalmat hoztak létre. Megfigyelik a különféle, technikailag fejletlenebb civilizációkat, és ahol tudnak, próbálnak segíteni. Récének is meg akarják mutatni, miért is jó az ő utópiájuk. Azonban sokkal nehezebb dolguk akad, mint elsőre gondolnák…
regényeik). Ebben a világban pellengérre állítják az utópiákat, és igyekeznek minden oldalról bemutatni a szocialista álom negatívumait. Ez a szemlélet megelőlegezi Banks Kultúráját, és a kisregényhez nagyon hasonló a Fegyver a kézben c. Kultúra-regény. Szinte látja maga előtt az ember a sárban küszködő katonákat és a füstölgő, kilőtt tankokat. Nagyon emlékezetes mű.
A marslakók újra eljöttek. És ezúttal győztek is. A gyenge földi ellenállást hamar letörték. Azonban a várakozásokkal ellentétben nem irtják ki az emberiséget. Inkább nekiállnak és konszolidálják a helyzetet. És ebbe az átlagember hamar bele is törődik. Hisz nem változik semmi. Maximum annyi, hogy új pénzkereseti forrás nyílik meg: az idegenek a földiek gyomorsavjáért pénzt ajánlanak fel. Hamarosan csak pár, bolondnak tartott idealista áll ki a marsiak ellen, senki sem támogatja őket. Véget ér a világok harca, mielőtt elkezdődött volna.
És valóban. A könyvben felbukkanó zenék - Brian Eno, Patti Smith, Kraftwerk, Mozart, egyenlítői soul, rock, kakofonikus hangzavar és bennszülött ritmusok - még álomszerűbbé teszik ezt az amúgy is álomszerű világot. És ha mindez nem lenne elég, a regény 1991-es megjelenését követően a Napoleon Boulevard zenekar készített egy lemezt Egyenlítő Magyar Afrika címmel. A lemez számai igen szépen illeszkednek a könyvhöz, dallamosak, egyszerre európaiak és afrikaiak, varázslatosan ismerősek és idegenek, akárcsak a könyv maga.
Sokan sok mindent írtak már erről a korszakalkotó mesterműről: a legtöbben pont az utolsó két szót. A többiek meg csak cizellálták. És igen: a Watchmen, Alan Moore és Dave Gibbons 12 füzetből álló képregénye megérdemelten került be a képregények, a szuperhős-sztorik, ill. a XX. század legmeghatározóbb műveinek pantheonjába.
ok-okozati összefüggése miatt nem lehet csak úgy átsiklani a dolgok felett. A kép és a szöveg szervesen összekapcsolódik. Nem is beszélve a “képregény a képregényben” szerkezetről, amely szintén rengeteg asszociációt enged meg az olvasónak, tökéletesen alátámasztva a Watchmen világának történéseit.
Frank Detomello (Bill Murray) egyedül neveli a kislányát, Shane-t (Elena Franklin). Ezzel nem is lenne baj, de Frank egyáltalán nem törődik az egészségével. Alig mozog, ápolatlan, mindenféle szeméttel tömi magát. Annyira nem foglalkozik azzal, mit eszik, hogy képes az állatkertben, egy majom szájából kiráncigált, a földről felszedett főtt tojást is megenni. És itt kezdődik az igazi kaland.
Hal Yarrow a világot romba döntő háború után, 3050-ben él egy elnyomó vallási diktatúrában. A különös próféta, Sigment nevében az embereket elnyomják, az életük kiüresedett és rettegéssel teli. Hal, a nyelvész, még a szexualitásban sem talál semmi örömöt: a vallás azt is megcsonkította. Bár nős, írtózik feleségétől, és mindent megtenne, hogy szabaduljon. És erre meg is kapja az esélyet: egy csillagközi expedíció keretében elhagyhatja a Földet, és így a házasságát is.
Maxim Kammerer, miután lezuhant az atomháború utáni Sharaks bolygón, és ráébred, hogy a lakosságot tudatmódosítással kormányozzák, úgy dönt, megdönti a rendszert. Azonban ez sokkal nehezebb, saját magán kívül szinte senkire sem számíthat. Ellop egy tankot, erővel magával viszi barátját, Gaj-t, és nekivág a déli pusztaságnak.
A távoli jövő. Az emberiség szétszéledt, hatalmas birodalmakat hozott létre, óriási háborúkat vívott és vesztett el, mind önmagával, mind más létformákkal. Birodalmak buktak el, emberek éltek, szenvedtek és meghaltak. Egy napon azonban elérkezett a Megváltás. Egy távoli és ismeretlen rendszer egy lakatlan bolygóján egy Leonard nevű asztronauta különös esemény részese lesz. Egy hang szól hozzá, talán Isten hangja. Az őrület határán álló, egy súlyos balesetet egyedül túlélő űrhajós a hang útmutatásait követve sikeresen megmenekül… És évszázadok múlva a Mennyei Jeruzsálem uralja az emberiség által lakott űrt. A keménykezű, szigorú és könyörtelen teokratikus rend senkit sem enged ki a kezei közül. A hittételek szerint jogalapot a Megváltó Második Eljövetele szolgáltat az Egyháznak uralmára. Mivel azonban a Megváltó újra eltűnt, a birodalom legfontosabb céljának a mennyei lény és az általa írt Könyv felkutatását tűzi ki, remélve, hogy a Könyv birtokában választ kaphatnak a világegyetem kérdéseire. De vannak, akik nem akarnak behódolni az Egyház hatalmának és feláldozni magukat értelmetlenül a kutatás oltárán…
A Galaxis szélén lévő Alastor Csillagcsoport a maga háromezer, emberek lakta világával a helyszíne Jack Vance trilógiájának, melynek első része, az 1973-a Trullion a csillagrendszer 2262-es számú bolygóján játszódik. A Trullion egy vízben gazdag, nyugodt és csendes világ. Lakói, a trillek gondtalan és kedves népek. Egyetlen veszélyt az életükben a néha erre tévedő starmenter - amolyan csillagközi kalózok - hajók és az őslakos, félig intelligens merlingek jelentik, akik minden adandó alkalmat megragadnak, hogy a gyanútlan trilleket a Trullion mély vizeibe rántsák.
Glay - akinél Glinnes egy órával idősebb, így ő örökli a családi birtokokat - pedig eladta a birtokhoz tartozó egyik legszebb szigetet. Glinnes mindent megpróbál, hogy visszaszerezze a birtokot, de az új tulajdonosnak nem tud annyit fizetni, amennyiért az megvásárolta. Glinnes végül úgy dönt, újra visszatér a hussade-hez, ehhez a veszélyes és izgalmas helyi sporthoz, amiben még ifjú korában jeleskedett. Maga a hussade elég különös játék, a játékosok könnyen összetörhetik magukat, de a jutalomba kapott pénzösszeg és az a tény, hogy a győztes megfoszthatja ruháitól az ellenfél gyönyörű sheirl-jét - egy ifjú szűz lányt, aki a pálya bizonyos részén helyezkedik el - minden kockázatot megér a trill játékosoknak. Glinnes és szedett-vedett csapata a kezdeti nehézségek után, kiegészülve egy fiatal trevanyi- amolyan kuruzslásból és tolvajlásból élő nomád nép - 
lánnyal, egyre jobban szerepel, a férfi pedig nekikezd, hogy összegyűjtse a pénzt, amivel visszavásárolhatja birtokát. Ám a helyzet sokkal bonyolultabb és veszélyesebb, mint az elsőre gondolná, és a szálak nem csak a Trullion gyönyörű világán kanyarognak.
Harlan Világának egyik koszos kis épületében rendőrségi intézkedés közben halálos lövés éri Takeshi Kovacs volt Küldöttet. Ám ezzel pályafutása korántsem ért véget. Kovacs hamarosan a Földön ébred, új testben, és egy milliárdos megbízásával. Laurens Bancroft, a többszáz éves üzletember felbéreli az exkatonát, hogy derítse ki neki, ugyan miért ölte meg magát pár nappal ezelőtt..jpg)
Már annak, aki meg tudja fizetni. Ez a technológia teljesen átalakította nem csak az embereknek a halálról alkotott képét, de a gazdaságot, a kultúrát és a szórakoztatóipart is. A halál már nem akadály többé: amíg a tudattok sértetlen, addig bármikor újraburkolhatják az embert egy jobb, erősebb, szebb, fiatalabb testbe. A Föld milliárdosainak nagy része mind ilyen többszörösen újraburkolt ember, ún. “matu”. Bancroft is ilyen matu, és ahogy Kovaccsal együtt süllyedünk egyre mélyebbre a földi társadalom dekadens posványába, úgy derülnek ki egyre visszataszítóbb és bizarrabb dolgok a matuk világáról.
Az ügy szövevényes szálai hamarosan a legmagasabb köröktől a Föld városainak mocskos sikátoráig elterülnek, miközben Kovacs hamarosan szembesül azzal, hogy senkiben sem bízhat meg, egyedül a Jimi Hendrix névre hallgató önálló életre kelt szállodai MI nem árulja el. (Egyébként ez talán az egyetlen ziccer, amit kihagy Morgan a regény során - mekkora ötlet egy ilyen MI! De lehet így volt jó.) És ahogy halad előre a nyomozás során, úgy nő a hullák száma, és Kovacs, a volt szuperkatona, a Protektorátus elit gyilkológépeinek egyike még a Valós Haláltól sem riad vissza, hogy mentse a bőrét és megoldja a személyes üggyé váló rejtélyt.
A regény egyszerre cyberpunk, krimi, noir, sőt, még a politikai vonalat sem hiányolhatjuk belőle. Van itt minden, ami egy izgalmas akcióregényhez szükséges: tűzharc, ökölharc, leszámolás, üldözés, kínzás, szerelem, intrika. Persze minden meg van kicsit buherálva: Kovacs az egyik ügyben nyomozó rendőrnő szeretőjének a testét kapta meg, a kínzás virtuális úton folyik, és így tovább. Kovacs egyszerre megfáradt Bogart-figura és kiégett katona. Morgan a regényben fellebben pár dolgot Kovacs múltjából, és elejt pár információt a jövő világáról, ahol az emberiség a marsiak hagyatékaként megörökölt világokat birtokolja, és a Protektorátus vasmarokkal igazgatja.
Különvélemények