“A gondolat, akár kimondják, akár nem, valóságos dolog, és ereje van.” /Frank Herbert
Nos, azzal kezdem, hogy mindenki, akinek ki van rakva a blog linkje valahova, az most kénytelen lesz megváltoztatni a címet.
Ugyanis elköltöztem.
Az egésznek nagyon prózai oka van: kinőttem az sfblogs-ot. Persze, sokat köszönhetek neki, de ez van.
Az új címem:
http://acelpatkany.blogspot.com/
Nézzetek be, nekem nagyon tetszik. Itt folytatódik.
Sokan sokféleképpen dolgozták már fel az időutazást, az atomháborút és a szerelmet. Sőt, sokan kombinálták is ezt a hármat. Mégis, talán Chris Marker az, aki elmondhatja magáról, hogy a legzseniálisabban vitte ezt véghez. Ráadásul mindössze 28 percben.
La Jetée, avagy Terminál, vagy Kilátóterasz. Egy hely, ahova a francia emberek kijárnak, az Orly Reptérnél, hogy figyeljék a föl és leszálló gépeket. Persze ez is elpusztul a harmadik világháborúban, amely rommá változtatja az egész világot. Csupán egy ember emlékeiben létezik még mindig ez a hely. Egy emberében, aki egyike a háború “veszteseinek.” Persze valójában itt mindenki vesztes, de vannak akik uralkodnak és vannak, akin uralkodnak. Ő olyan, akin uralkodnak. De a föld alatti búvóhelyen - ami fölfogható fogolytábornak,börtönnek is - él egy tudós. A tudós és társai pedig az időutazással kísérleteznek. Ez lehet talán az utolsó esélye az emberiségnek: visszamenni az időben, hogy megtudják, hol rontották el, és előremenni az időben, hogy az utódoktól kérjenek segítséget. A férfi válik a tökéletes alannyá a kísérletek számára: elméjébe oly erősen beleégett egy férfi halála a Terminálon, hogy egész agyműködésére kihatott. Azonban a kísérlet során a múltban megismer egy nőt. Egy nőt, akit valószínűleg neki szánt a Világegyetem.
Ne csodálkozzon az, akinek erről a szinopszisról Terry Gilliam remekbe szabott filmje, a 12 majom jut eszébe. Hisz Gilliam ebből az 1962-es filmből merített. De a két mű markánsan különbözik. Marker ugyanis egy olyan filmet csinált, ami minimalista módszereivel ég bele az emberbe: fekete-fehér fényképek sora, egy narrátor hangjával. Nincsenek párbeszédek, se mozgalmas jelenetek. Mégis képes megfogni a tekintetet. Mindehhez pedig egy hihetetlenül megkonstruált történet társul. Az idő, ami mint valami fonál, összeköti a Múltat a Jelennel és a Jövővel. A férfi sorsa, ami már az első pillanattól fogva ismert, és ennek az utolsó képkockában történő váratlan fölismerése. Megdöbbentő, megrendítő. Az időutazás, ami elveszi az embertől a realitásérzéket. Mi igaz? És egyáltalán létezik olyan, hogy valóság, Jelen? Az egész olyan zsenialitás, ami nem hagyja nyugodni az embert. És mégis, van ennél fontosabb rétege a filmnek. A szerelem. A férfi, és az egész életét elkísérő nő képe, akit megtalál a Múltban, feladja érte a Jövőt és visszatér hozzá. A Múlt képei, a Múzeumi jelenet magáért beszél. Míg Gilliam egyfajta őrült paradoxont csinált, egy hajszát az idővel, addig Marker az idő örökkévalóságában foglalt emberről mesél. Egy 28 perces film, egy 28 perces mestermű.
Bátorításra mutatok egy érdekességet nektek. Már annak aki erre téved.
Réges-régen, valamikor 2002-2003 tájékán, amikor “acélpatkánynak” még híre-hamva sem volt, még nem is olvastam Harrison ominózus regényét (ejj, mennyit szívtam én emiatt a nicknév miatt), szóval akkor is nagy SF fanatikus voltam. Lehettem 14-15 éves, faltam mindent, ami elém került, és persze naiv voltam. Azt hittem - persze ebben valahol még ma is hiszek - hogy nem gáz az, ha mások előtt fölvállalom: “igen, én szeretem a sci-fit!” Így került sor egy házi feladatra rajzórán. A lényege, hogy egy irodalmi mű részletéhez kellett illusztrációt rajzolni. Mondanom se kell, volt minden, Micimackótól kezdve Ady versig. És találjátok ki, én mit illusztráltam? Komolyan, találjátok ki! Ha meglesz a nyertes, kirakom az idézett szöveget is.
Íme a kép:
A kép megtekinthető (nagyon) nagyban is, ha megnyitjátok külön lapon. A kéz sajnos elcsúszott a középponttól, de a rajztanárom ebben nem látott semmi kivetni valót. Szóval ezt rajzoltam. Más képem nem maradt fenn, csak kockák meg ilyen általános rajzfeladatok.
És hogy miért nem rajzoltam tovább? Nem izgatott föl a dolog. Másrészt fejből nem nagyon próbáltam, és nem is hiszem, hogy menne. De ez azért így is elég jó, nem? Gondoltátok volna rólam, mi? 
—————
Természetesen Bradburyről van szó:
“Sárba ágyazva egy zöld, aranysárga és fekete szárnyú pillangó csillogott, egy gyönyörű, haott lepke.
- Ettől a parányi állattól? Egy lepkétől? Lehetetlen! - kiáltotta Eckels.
Az a csillogó valami, az a kis semmiség a padlóra esett: ez a kis semmi borított fel valamennyi egyensúlyt, eldöntött egy sor kis dominót, azok egy csomó nagyobbat, a nagyobbak még nagyobbakat, végig az évek hosszú során. Eckels agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Egy lepke nem változtathat a dolgokon semmit. Mit számít, ha megölnek egy lepkét? Mit számíthat? […]
Eckels felnyögött. Térdre esett. Remegő ujjakkal szedte fel az aranyszínű pillangót. - Nem lehetne… - kérdezte siránkozva a világtól, saját magától, a tisztviselőtől, a Géptől -, nem lehetne visszavinni, életre kelteni? Nem kezdhetnénk elöről? Nem lehetne…
Meg se moccant. Behunyt szemmel, borzongva várakozott. Hallotta Travis nehéz lélegzését; hallotta, hogy Travis megragadja a puskáját, csattan a biztonsági zár, vállához emeli a fegyvert.
Aztán mennydörgő robaj hallattszott.”
Mennydörgő robaj, ford. Sz. Kiss Csaba, in: Ray Bradbury: Marsbéli krónikák, Európa, 1982.
Kérésre kicsit kutakodtam a franciák háza táján science fiction ügyben, és ki is tettem egy cikket róluk a fenti címmel. És mivel engem is felettébb érdekelt a téma, ezért elég hosszú lett, persze még így sem elég részletes.
“Elég nehéz rámutatni valamire, ami specifikus a francia SF-ben – feltéve ha elfogadjuk, hogy az, amire én gondolok, valóban különleges” – írja Dunyach. “Azt hiszem, két fontos, egyedinek tekinthető téma él a francia SF-ben a hetvenes évek óta: a művész és a múzeum a jövőben. […] A művészet a jövőben egy fontos téma, ami az 1980-as években is gyakran visszatér. Érdemes megjegyezni, hogy az úgynevezett művészet a jövőben egy terrorista eszköz lehet a társadalom megváltoztatására – a tömegek mozgósításának és irányításának a művészete – vagy pedig jelentheti a szabadság és a totalitárius rendszer szembenállásának legvégső formáját.”
Szerencsém volt, hiszen nagyon jó forrásnak bizonyult Kuczka Péter a Sehollakók című regényhez írt utószava, valamint a modern francia SF történetéről Jean-Claude Dunyach angol nyelvű áttekintése. Nagyon sok érdekességet lehet megtudni a közelmúlt francia íróiról, SF irányzatairól, vagy éppen a különféle magazinokról, kezdve a Fiction-nel egészen az olyan új stílusú fantasztikus magazinokig, mint a Khimaira.
De a leginkább az SF könyvek mutatják, hol tart a franciáknál a tematika. Alant pár igen szép kiállítású francia SF regény borítója mutatja, hogy ők így (is) csinálják.
(ui.: ha valaki francia SF-et akar kiadni, az adja ki Laurent Genefort Omale-sorozatát - francia űropera, és méltatói és sikere alapján nem is akármilyen)
Locutus elvtárs által végül engem is elért ez az újabb láncbejegyzés őrület. Nem baj, úgy se nagyon volt mostanában miről blogolnom. Szóval hogy miket olvastam az elmúlt 365 napban? Meglepően sok nagyon jó könyvet! A felsorolás semmilyen sorrendet nem tükröz, így jutnak eszembe.
Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál (Felidae)
Nagyon okos krimi, ami egyébként zseniális macskaregény. Az író remekül megragadja a macskalétet és a macskaszemléletet, e mellé pedig egy érdekes és jól kitalált rejtélyt kanyarít köretnek. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, aki még nem olvasta.
Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország
Na ezért imádom én ezt a japán ürgét! Már a Kafka a tengerparton is nagyon tetszett, de ez a regény még ezt is toronymagasan übereli. A névtelen főhősünk története az önmagából kifordult világban és az egyszarvúk városában maga az irodalmi gyönyör, a megtestesült szövegszépség. Aki elolvassa, az biztos beleszeret Murakami regényeibe.
Ugyan nem taglózott le a regény, de el kell ismernem, hogy ha kinyitom, akkor csak úgy sugárzik belőle az a fajta erő és bölcsesség, ami az igazi nagyságok sajátja. Paul Muad-dib története, az ember és sorsa története, egy emberi Messiás krónikája. Rengeteg olyan kérdést és problémát boncolgat, melyek közül már csak egy képes érdekessé tenni egy regényt. Frank Herbert remekműve még fél évszázaddal a megírása után is magával ragadó és fantasztikus alkotás.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Bogár a hangyabolyban
Bár mindenki azt mondja, hogy a Kammerer-trilógia legjobbja a Lakott sziget, nekem ez a regényük mégis jobban tetszik. Lehet azért, mert egy emberi sors áll a középpontjában. Lev Abalkin olyan figura, akit a mai napig nem sikerült teljesen megértenem, és szerintem soha nem is lesz senki, aki meg fogja érteni, mit miért tett. Ámokfutása az ember magányával áll összefüggésben, de mégis érezni, hogy emögött az ember mögött egy olyan sors van, amit valószínűleg senki nem tudna végigvinni lelki sérülések nélkül. Nekem az egyik nagy kedvencemmé vált ez a regény.
Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije
Ahogy locutust, engem is magával ragadott Vonnegut szellemes írásmódja. Megnevettet minket, miközben kegyetlen kis manó módjára mutogat: igen, ez a hibátok. Meg ez. Meg ez. Fú, ez aztán nagyon csúnya dolog! És mégis szeretjük. Bármennyire is abszurd.
Damien Broderick: Lenni vagy nem lenni (The White Abacus)
Régen olvastam már ennyire intellektuális sci-fit. Akit érdekel, az olvassa el mit írtam róla korábban.
Magyar vonatkozásban ez egy remek kis sztori. Okos, kellemes stílusban megírt, szórakoztató történet a programozott klóntermékről.
Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők
Éppen tegnap fejeztem be, szóval pont belefér a megadott időszakba. És még milyen szerencse! Remek, fantasztikus! Nincsenek szavak melyek ezt a könyvet jellemezhetnék. Egyszerűen lehengerlő. A Broderick mellett az év kedvence.
Gáspár András: Ezüst félhold blues
Vogel Zsigmond regény Vogel Zsigmond nélkül. Szinte ugyanaz, mint a Kiálts farkast!, csak egy alternatív történelmi urban fantasy környezetbe helyezve. És mivel majdnem ugyanolyan, ugyanolyan jó. Ujjgyakorlatnak tűnik, de attól még nagyon is jól összerakott. Bár minden élvonalbeli hazai írónak ilyen színvonalasak lennének az “ujjgyakorlatai”…
Larry Niven: Gyűrűvilág
Nagy hiányosságomat pótoltam nemrég ezzel a könyvvel. Niven és az Ismert űr. Kell ennél több? Kzinek, Pierson-bábosok, furábbnál-furább ötletek, nem is beszélve magáról a Gyűrűvilágról. Mindez logikus gondolatokkal elővezetve, kellemes stílusban, viccesen. Még ilyet!
És az Egyenlítői Magyar Afrika csak azért nem kerül ide, mert azt egy hónappal a megadott intervallum előtt olvastam.
“Vajon valamilyen archetipikus szkript alapján kell cselekedniük, amelyet a génállományukba írtak?”
A messzi jövőben egy MI ölt testet a világot behálózó adatmátrixból. Még alig élvezheti a valóság gyönyörűségét, nevet is csak most választ magának, máris egy fontos feladattal bízza meg az MI Konklávé. Ratio felügyeletére bíznak egy ifjú embet, aki a távoli Psziché kisbolygóról érkezett ódon űrhajójával a Földre, az embek és MI-k anarchista társadalmának központjába, hogy a pszicheánus tradícióknak megfelelően itt tanuljon. Telmah, az egyik nagyhatalmú pszicheánus Ház örököse lenézett vadember, aki vallási nézetei miatt elutasítja az univerzumban szétszóródott emberiséget összekötő hex-rendszer és a Gestell, a mindent átfogó információs mátrix használatát. Az együtt töltött öt év alatt az emb és az MI között egyfajta barátság szövődik.
Azonban váratlan dolog történik: rejtélyes körülmények közt meghal a fiú apja. Telmah és Ratio visszatér a Pszichére, ahol a fiú egyre jobban megbizonyosodik róla, hogy apját annak saját testvére gyilkolta meg. Miközben a fiú bosszút esküszik, Ratio egy sokkal nagyobb horderejű dologgal kezd el foglalkozni, aminek köze van a kisbolygó belsejében “fogva tartott” téridő anomáliához, az un. metrikus hibához.
“A szótéglákat, amelyeket mi, SF-írók használunk építkezéseink során, gyakran igenis el kell lopni így a korábbi írók által előre megálmodott világokból. És a motívumok, amelyeket megidézünk, épp olyan gyakran származnak meghökkentő SF grafikákból és tudományos fényképekből, diagramokból, mint személyes emlékeinkből szeretetről, fájdalomról és erről az egész átkozott valamiről.”
Mint ahogy az a fentiekből is kitűnik, az ausztrál Damien Broderick The White Abacus (a szerencsétlen magyar keresztségben Lenni vagy nem lenni) című regénye a Hamletet emeli be a történetébe. De aki arra gondol, hogy az író nem tesz mást, mint hogy elmeséli a dán királyfi történetét modern köntösben, az nagyon téved.A szerző ugyanis amellett, hogy beemeli Shakespeare örök érvényű drámáját a történetbe, sok más irodalmi és zenei művet is megidéz, felhasznál. Elég csak a regény elején lejátszódó Játékra gondolni, amely amellett, hogy önmagában véve zseniális jelenet, megidézi majdnem az összes fontosabb Shakespeare darabot. Rómeó és Júlia, Robinson Crusoe, a klasszikus világirodalmi művek mellett Broderick bátran merít az SF klasszikusaiból is: Dűne, Tigris! Tigris!, Borges Bábeli könyvtára és más, idehaza kevésbé ismert science fiction írások bukkannak fel a lapokon. Mindezt pedig meghinti az egyetemes emberi kultúra megannyi szemcséjével, és ehhez remek zenét is szolgáltat: Gustav Holst Bolygók szvitje, Beethoven Eroicája (mennyei már csak belegondolni, milyen lehet erre a zenére végignézni az univerzum keletkezését, ahogyan azt a szereplők teszik a könyvben) jól megfér egymással Bessie Smith blues énekével.
Broderick regényéből sugárzik az intelligencia és az intellektualitás. Már a kezdő oldalaknál nyilvánvaló, hogy a mű élvezete (és megértése) igencsak nagy háttértudást igényel (amire egyesek azt mondhatnák, hogy öncélú, bár számomra ez nem tűnt öncélúságnak). A The White Abacust Dan Simmons Hyperionjához tudnám hasonlítani. Mindkét mű alapja egy ismert történet: utóbbié a titánok lázadása, előbbié a Hamlet. 
Ezeket a történeteket egyrészt átértelmezik, másrészt kiforgatják. Mindkét mű egy igencsak különös világot mutat be, de nem vesződnek túl sokat a magyarázatokkal, mindent a történetből tudunk meg. A regényekben fontos szerep jut a Mesterséges Intelligenciáknak, az azoknak otthont adó cyberspace-nek és egy különleges, a téridőt megváltoztató jelenségnek (az Időkripták a Hyperionban és a metrikus hiba az Abacusban), amely egy új korszak nyitányát jelentheti az emberiség fejlődésében.
“Az univerzum narratívája végtelen hosszan interpretálható […]. Végtelen sok narratíva, ideális olvasóra várva.”
De a legszebb az egészben az, hogy nem ezek miatt lesz az Abacus méltó társa Dan Simmons klasszikus írásának. Hanem azért, mert mint ahogy a Hyperion, úgy ez a mű is több szinten értelmezhető. Broderick aktív teoretikus, többek között írt a posztmodern science fiction-ről is. A posztmodern irodalom egyik jellemzője egyrészt a már korábban tagalt irodalmi átemelések, az irodalomelméletben csak interpretációnak nevezett jelenség. Az intertextek, melyek csak más szövegekkel közösen helyezhetők teljes értelmi közegükbe, és csak így lehet őket hellyel-közzel dekódolni. Ez az SF-ben sem új jelenség, elég csak Roger Zelazny regényeire (pl. A fény ura) vagy akár Asimov Alapítványára gondolni. Mindazonáltal az Abacusban az interpretáció mellett egy másik igencsak érdekes kérdés is előkerül. Az olvasót ugyanis a regényt olvasva hamarosan az az érzés keríti hatalmába, hogy itt valami olyasmit lát, amihez nem ért. Megnyílnak a szemiotika, a textológia és más félelmetes világok kapui, a szereplők a világegyetemről mint szövegről beszélnek, az emberek archetípusokká válnak, narratívák és hipertextek örvénylenek a történetben. Bár nem ez az első eset, hogy a világegyetemnek szövegként való kezelésével találkozom, sciece fiction-ben ez ritkaság számba megy, legalább is számomra. Broderick olyannyira belemélyed ebbe, hogy még a fejezetei címét is az irodalomelméletből kölcsönzi, pontosabban Harold Bloom-tól. Itt jegyezném meg, hogy amit korábban az intellektusról mondtam, ezeknél az eszmefuttatásoknál hatványozottan igaz. A legnagyobb problémám az volt, hogy az én jelenlegi háttértudásommal a leírtak egy része sajnos nem volt értelmezhető. De ez nem azt jelenti, hogy a könyv érthetetlen, egyszerűen valamivel több tudás szükségeltetik ahhoz, hogy fölfogja az ember.
Ami a regény világát illeti, az író dicséretet érdemel. Olyan érzékletesen és ötletesen festi meg a távoli jövő világát, hogy az ember csak “kapkodja a fejét” és tátja a száját. Merész és ötletes, okos és szellemes (ugyan kinek jutna eszébe, hogy az MI-knek külön személyes névmást kreáljon, vagy az általános megszólítást is megalkossa!) Bár egy gigászi civilizációnak a távlatát mutatja be, mégis megmarad az apróbb, emberközelibb helyszínnél, a Pszichénél, és még annak sem mutatja be minden részletét. Olyan, mint egy igazi shakespeare-i dráma, ami mintha egy apró színpadon játszódna. Érdemes megemlíteni továbbá, hogy remekül összekapcsolja az emberi sorsokat a globális problémával, és a regény végén újra egy apró helyszínen oldja fel a regényt. Ami a szereplőket illeti, Broderick nem ránt bele minket semmilyen fölfoghatatlan poszthumán civilizációba. Fókuszában olyan emberek (és génkezek) állnak, akiket meg tudunk érteni, azonosulni tudunk velük. Ők mi vagyunk, ugyanazok az emberek, akik évszázadokkal ezelőtt Helsingörben éltek vagy most közöttünk járnak. Legyenek akár kvázi klónok vagy madártollas lények, legbelül azonosak velünk.
“Minden fikció szavakból épít világot, és ez különösen igaz a science fictionre.”
A The White Abacus egy ízig-vérig modern, okos, jól átgondolt, kísérletező science fiction. Egyszerre metafizikai, asztrofizikai, erkölcsi, morális, kalandos, drámai és könnyed. A nyelvezete is hol shakespeare-i - milyen is lenne egy Shakespeare átvétel? -, hol játékos, hol tudományos. Azt kell, hogy mondjam, Damien Broderick regénye az utóbbi évek egyik legjobb műve, ami a kezem közé került. Én megbocsájtom neki a kissé összecsapott véget, mely még pár oldal magyarázatot elbírt volna, megbocsájtom a hirtelen váltást, a kissé homályos befejezést és a hihetetlen, már-már az értelmezhetőség határait átlépő eszmefuttatásait. Éppen azért, mert ez egy okos és szórakoztató SF.
Nos, akikkel találkoztam a könyvhéten, azok tudják, hogy most egy irdatlan nagy önreklám következik.
Megjelent ugyanis az Ütköző világok (alcíme: Tanulmányok Philip K. Dick műveiről) című tanulmánykötet. És hogy ebben mi az önreklám? Hogy ezt mi csináltuk! Mi, a szegedi banda, plusz akik innen-onnan hozzánk csatlakoztak (a legtávolabbi szerző pl. jelenleg Finnországban leledzik). Mielőtt a kötetről kezdenék el beszélni, muszáj vagyok mesélni egy kicsit az eredettörténetéről.
Az egész 2007-ben kezdődött. A szegedi BTK-n indult egy szeminárium, amelyen a hallgatók Philip K. Dick írásaival és hatásával ismerkedhettek meg saját prezentációikon keresztül (ez volt az első tagja az azóta is töretlen népszerűségnek örvendő SF-es kurzusunknak). Akkor én is mint hallgató voltam jelen (ej a régi szép idők), és hát én is összehoztam valamit. A lényeg az, hogy miután lement a kurzus, a brancs egy része (akik közül sajnos a többség már másfelé keresi az érvényesülést) össze-összejárt, és itt vetült fel, mi lenne, ha ezeket az előadásokat kipofoznánk és kezdenénk velük valamit. Persze ez az ötlet ötlet is maradt, egészen a következő kurzus végéig, ahol sok új arc is becsatlakozott, és látszott, hogy van ebben potenciál. Így hát összedugtuk a fejünket, hogy ugyan mi is legyen. Így jutottunk el oda: írjunk kötetet Dick-ről. És akár hiszitek, akár nem, kb. másfél év volt, mire mindent össze tudtunk hozni. Az írások közül sok változott ezalatt, van ami gyökeresen, és van, ami sajnos be se került a mostani kötetbe. De szerencsére - és H. Nagy Péter közreműködésének köszönhetően - végül is a Könyvhéten a kezemben foghattam a Lilium Aurum kiadásában (a már korábban bemutatott Parazita Könyvek sorozatban) a mi kis drágaságunkat. Lássátok feleim, semmi sem lehetetlen.
És hogy mi van a kötetben?
Tartalma:
Kígyós Tamás: Író a fellegvárban - Tamás végzett pszichológus, és mint ilyen embert, nagyon érdekli a Dick-et körüllengő “légkör”. Ebben az írásában arra próbál meg objektív választ adni, vajon tényleg őrült volt-e Dick, vagy esetleg túl sok trauma érte, ill. hogy mi is vezethetett az ő különös és számunkra borzongató látásmódjához.
Szilárdi Réka - Takács Gábor: A Mein Kampf, a Ji King és a telefonkönyv - Ebben az írásban Rékával, aki egyébként az egész projekt elindítója, Dick Az ember a Fellegvárban c. regényével foglalkozunk. Lényegében átnézzük, hogy a könyv két párhuzamos valósága és a jelen milyen viszonyban állnak egymással, és hogy ez milyen írói invenció eredménye lehet.
Kelemen Zsolt: Dr. Vérdíj, avagy az Apokalipszis posztfilozófiája - Zsolti amellett, hogy nagy Dick fan, számomra már értelmezhetetlen mélységekbe hatolt az irodalomelméletben és a szemiotikában. Itt egy élvezetes kis elemzést rakott össze a Dr. Vérdíj című regényről.
Makai Péter Kristóf: Álmodnak-e a sci-fi írók pirulákból előbújó istenekről? - Péter a hozzá illő módon egy átfogó tanulmányban járja körül, a drogok és tudatmódosító szerek hogyan jelennek meg Dick műveiben és milyen összefüggésekben is állnak ezek a valósággal.
Szilárdi Réka: Spontán légyott a valósággal? - Réka, aki a szegedi Vallástudományi Tanszék tanára, ezzel az írásával Dick három regényében (Ubik, Palmer Eldritch három stigmája, Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? ) járja körül mélyrehatóan az Isten vagy isteni lények problematikáját.
Klapcsik Sándor: “Mi leépítjük Önt”: drog, média, skizofrénia - Sándor nem ismeretlen azoknak, akik követik a magyar nyelvű SF elméleti irodalmat. Színvonalas írásai mellé ez is odaférhet: ahogy a cím is mutatja, elsősorban a Dick regények narratív vizsgálata kerül előtérbe, de nem lehet természetesen elmenni az olyan kérdések mellett, mint a gépek, drogok, ill. a világ mediatizálódása.
Nagy Csilla: Trükkök által homályosan - Dick Kamera által homályosan című regényének és Richard Linklater filmadaptációjának vizsgálata mediális szempontból. Cyberpunk, posztmodern, drogok, film és irodalom problémái keringenek ebben az érdekes tanulmányban.
Sárközy Csongor: Újraírt jövő - A Szárnyas fejvadásztól a Különvéleményig, a Videodrome-tól a Mátrixig, az Ubik filmtervtől a Szabad Albemuth Rádió adaptációjáig. Itt mindent megtudhatunk, ami Dick és film, adaptációktól kezdve a terveken át egészen az ihletett rendezőkig Terry Gilliamtől Darren Aronofsky-ig.
Szilárdi Réka: Ki nyer ma? - Avagy az eXistenZ, a legdickibb nem Dick adaptáció. Mi a játék, mi a valóság, és ezek hogyan fonódnak össze szinte érthetetlen eleggyé? Nos, ebből a tanulmányból megtudhatjuk ezeket a válaszokat, de vigyázat, a nyúl ürege nagyon mély!
Makai Péter Kristóf: Valami robot az államgépezetben - Dick, aki paranoiás volt vagy sem, de írásaiban mindig valami furcsa államot mutatott be. Elnyomó karhatalom, üldözés, zsarnokság. Mccarthysmus, kommunizmus, totalitariánizmus. Robotok, szimulákrumok, zsarnokok. Mindenki figyel, és mindenkit megfigyelnek. A fő kérdés: ébren vagyok, vagy valaki álmodik engem is?
Bene Adrián: Az ítélet felfüggesztve: Dick metalepszisei - Feltűnt már, hogy Dick írásaiban az emberek és a tárgyak úgy járkálnak a valóságok között, mintha az ember csak átlépne egy másik szobába? Hogy sose lehet tudni, melyik valóság az igazi? Nos, ez a tanulmány éppen erről, az irodalomtudományban csak metalepszisnek nevezett jelenségről szól, megvilágítva jó pár fehér foltot a Dick szövegek értelmezésében.
Takács Gábor: A káosz édes álma - Dick hatása sokrétű volt, és hol máshol lehetne ezt a legjobban megvizsgálni, mint a science fiction-ben? Ez a tanulmány három, Dicket példaképének tekintő író regényét elemezi mélyebben, emellett több kitekintést is tesz más írásokra és Dick saját szemléletére is.
A fenti felsorolásból is látszik, hogy a szövegek igen különbözőek. Van itt könnyed információáradat, mélyreható műelemzés vagy éppen átfogó esszé. Egyeseket bátran lehet olvasni egy pohár limonádé mellett a strandon, másoknál már kicsit nagyobb odafigyelés szükséges. De mint minden kincsért, ezekért is megéri (plusz ha az ember Dick-fan, annak ezek meg se kottyannak). Nekem elhihetitek, mindet olvastam, és részrehajlás nélkül (na jó, kicsit igen) állíthatom: hiánypótló és informatív kötet látott napvilágot.
Valamikor a jövőben járunk, a Jupiterrendszerben. Főhősünk, Leslie L. Howard itt lelkész. Pontosabban az Európa holdon. Köztiszteletnek örvendő ember, közösségének jó pásztora. Egy nap a Ganümédeszre hívják, ahol egy egészen faramuci megbízást sóznak a nyakába. Mégpedig egy prónt. De nem akármilyen prónt! Keresztyén prónt! És hogy mi a csuda is az a prón? Maga Howard atya se tudta sokáig, de a prón, a programozott klóntermék egy klóntestbe ültetett számítógép. És hogy ez miért jó, teszi fel a főhőssel együtt a kérdést az olvasó. Hát azért, mert bármire be lehet programozni - még lelkészségre is. És pont ezt a feladatot is kapja, amikor az egyházvezetés egy igen csak szép összegű támogatásért hajlandó az első kísérleti lelkész prónt kipróbálni. Howard atya feladata a prón gyakorlati képzése. Ezzel csupán az a baj, hogy a lelkész egyáltalán nem tartja jó ötletnek a prónok alkalmazását - semmilyen módon.
Cs. Szabó Sándor (szs, ha így jobban tetszik) 2003-ban megjelent kisregénye azon ritka sci-fik közé tartozik, amelyek a vallás problémáját helyezik előtérbe, mégis könnyed szórakozást nyújtanak. Az erkölcsi-etikai-teológiai problémák - név szerint, hogy mi az ember, honnan számít valami embernek, mi a lélek, mi a lelkészek feladata, ki a jó lelkész, mi a vallás szerepe a mindennapokban, és hogy egyeztethető össze az ember a vallásossággal - nem tolakszanak előtérbe, mindvégig megmaradnak a cselekmény és a jellemek szintjén, beépülnek a műbe. Howard atya és Huxley prón viszonya, és előbbinek az utóbbival kapcsolatos gondolatai mind felettébb érdekessé teszik a művet még egy ateistának is. A könyv nem akar ránk erőltetni semmit a vallásos világképből - hisz maga Howard atya is gyarló emberként jelenik meg előttünk -, hanem szórakoztatva tanít. Mert igenis tanít: amire a középkorban egy prédikátor kellett, a modern világban egy szórakoztató könyv is megfelel: mesél nekünk egy kicsit az egyházi viszontagságokról, a nyáj őrzésének nehézségeiről és a pásztorok felelősségéről.
Mindenkinek ajánlani tudom a Prónt, ezt a magyar SF-ben egyedi színt képviselő művet, kellemes stílusát és szórakoztató történetét. És az utolsó oldalak konklúzióját.
Miközben olvasgattam azt a sok magyar novellát, pár dolog megfogalmazódott bennem. Ne várjatok se világmegváltást, se írástechnikai eszmefuttatásokat, én egyikhez sem értek. Csak pár dolgot írok le.
Először is, a szerkesztésről. Azt kell mondjam, hogy a Galaktikás kiadványoknál vagy nincs szerkesztő vagy rosszul végzi a dolgát vagy a nyomdákban direkt átírják a szövegeket. Ugyanis rengeteg elütés, hiányzó szó és hasonló finomság található bennük. Ellenben az Új Galaxisban mindössze egyszer találkoztam ilyennel. Persze nem akarok én senkit sem bántani, csak egy kis odafigyelést kérek. Plusz a szerkesztő feladata az is, hogy átnézze az írásokat és javaslatot tegyen a gyenge írások feljavítására. Vagy tévedek? Tudom, hogy ez magában hordja azt a veszélyt, hogy egy ember (a szerkesztő) ízlése váljon dominánssá. De jelenlegi helyzetben ezt nem látom.
Aztán, ha már Galaktika. ez sértően fog hangzani, valószínűleg kapok is a fejemre ezért, de én egyáltalán nem látom indokoltnak, hogy Burger István és Kovács T. Mihály publikáljon ezekben a kiadványokban (vagy hogy ennyit). Csak azért, mert benne vannak a stábban még nem illetnék meg őket ilyenfajta előjogok, főleg nem olyan írásminőséggel, ami kikerül a kezük alól. De ez hasonlóan igaz a “befutott” galaktikás szerzőkre is. Tavaly is olvastam már írásokat, és semmilyen fejlődést nem tapasztaltam, bár ez az én ízlésemet tükrözi.
A novellákról. Megkaptam, hogy ne számítson már a külcsín és a kiadvány minősége. Hát pedig igenis számít. Ha összefolynak a betűk, bogarászni kell őket stb. az elég gáz. Egy kezdő tipográfus haptákba vágja magát és elsorolja a hibákat amik némely kiadványban szerepelnek.
Témák. Nagyon kevés eredeti ötletet találni ma a magyar sci-fiben. Mindenki azt hiszi - és könnyű ezt hinni -, hogy az ő ötlete egyedi, és még senki nem írta meg. Hát nagy tévedés. Persze itt most az “utópiás” szerzők vannak kiemelve, mert itt látszik igazán, hogy ki az aki végiggondolta a dolgot és ötletelt is. Gyakori eset, hogy van egy ötlet, azt leírja, és mondjuk az utópiásnál teljesen oda nem illően berakja mögé a társadalmi leírást. Vagy nem tud túllépni a kezdeti ötleten, ami valljuk be, nagyon sablonos. Emellett az ötletek még ha meg is állnák a helyüket, nincsenek végiggondolva, a szerzők nem viszik tovább a gondolatot.
Leírások. A felvezetések gyakran túlságosan hosszúak, ill. rengeteg fölösleges narrációt tartalmaznak maguk a novellák is. Ez típushiba. Emellett az általam csak “az információátadás problémájának” hívott kérdésben is gyakran beleesnek a csapdákba. Itt arra kell gondolni, hogy hogy kapjuk meg a történet hátteréhez, jobb esetben a konfliktushoz szükséges információkat. Számomra a legszerencsétlenebb forma az, amikor egy párbeszédben az egyik fél direktben rákérdez olyan dologra, ami a világ szintjén evidencia. A “mit tud erről és erről” kérdés az esetek többségében tejesen kilóg a párbeszédből, a szerző önkényes eszköze az információ elmondásához. Ennél kevésbé zavaró dolog az előadás, televíziós hír, újsághír stb. Ezek is gyakran csak véletlenszerűen szerepelnek beékelve a szövegbe, ritkán vannak koherensen beillesztve. A hosszú monológok is gyakran rosszul veszik ki magukat, nem illenek a helyzethez. A narrációban elmondásnál a legnagyobb kérdés, hogy mikor hozakodjon elő a szerző az adott információval. Novellánál én előnyben részesítem azt a megoldást, ha a szerző szétszórja az információt és nem egy tömbben adja át. Ezzel a novella sejtelemessé válik, sokkal jobban kijön a “csattanó” funkció is (hisz ha kevesebbet tudunk, mint a szereplők vagy a szerző az remek végkifejletre ad lehetőséget). És nem kell mindig narrátort alkalmazni (pl. A 463-as hiba, Párhuzamosok a végtelenbe).
Science fiction. Ez egy érdekes kérdés. Sci-fi-ről beszélek, nem SF-ről. Nagyon kevés olyan novellát olvastam, ahol a tudományos oldalon volt a hangsúly. Ez nem baj. De azt érdemes kiemelni, hogy egy okos, tudományos probléma végigvezetésére építő novella (példa idénről: Élők, A rövid élet titka, Az éjszakára nyíló ablak) képes leszögezni az olvasót. A kellemesen bizsergető érzés, amit science fiction olvasásakor érzünk ezeknél jön elő igazán. Ellenben gyakori eset, hogy a tudományos fantasztikum csak háttér, ekkor pedig az alábbi kérdés merül föl: minek olvassak sci-fit, ha más irodalmi formában már jobban megírták ezt? Persze ne feledjük el, hogy a tudomány lehet egy egzisztenciális kérdés kiváltó oka is (pl. Egy lépés az örökkévalóság felé, A matematikus démona), vagy összekapcsolódhat vele (pl. a Hamu, amely a mikro és a makro konfliktust okosan kombinálja, de a Temetői járat alapkoncepciója is valami hasonló).
És a végére egy utolsó gondolat. Túl sokan írnak. Vannak kezdők, akik jól írnak, és vannak befutottak, akik jól írnak. Viszont mindkét táborban vannak sokan, akik nem írnak jól, mégis megjelennek. Fogadjuk el, olvasók, írók, kiadók, hogy a kevesebb több. Megtölthetünk egy kiadványt pályázati anyagokkal vagy ismert nevek új novelláival, de ne csodálkozzunk, ha az összkép nem rózsás. Kell a tehetséggondozás, a pályázatok, ahol felfedezhetik az új generációt. De nem kell mindenkit pátyolgatni. Aki nem képes fejlődni, az fogadja ezt el.
Mindazonáltal megjegyezném, hogy van még remény a magyar SF novellák terén.
A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.
Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.
Szabó Tamás: Pax Humana (Új Galaxis 15, 126-132.)
- Először a szerkesztőnek: a Szovjetunió rövid “u”. Maga a történet egy újabb szánkba rágott utópia. Megpróbálja kikerülni az információátadás problémáját az egyetemi előadással, ami még el is menne, de az egyik párbeszéd elején elhangzó “mit tud a…” kezdetű kérdés teljesen kilóg és klisés. A vége kiszámítható és a jelenet a galambokkal teljesen oda nem illő.
5/10
Szabó Tamás: Változás szele (Roham magazin 8. [2009/4.], 51-54.)
- Ezt a novellát is olvastuk már párszor, a jó öreg sci-fi író klisé.Ugyan érdekes korrajz, de maga a novella megreked a hetvenes-nyolcvanas évek szintjén.
5/10
Szántai Mihály (Michael A. Farmer néven): Átadás előtt (Új Galaxis 15, 72-73.)
- Kellemes kis erkölcsi parabola, viszont túl rövid hogy érdemi hatást érjen el.
6/10
Szélesi Sándor: Egy lépés az örökkévalóság felé (Metagalaktika 11, 150-161.)
- Kellemes novella, egy kimondottan érdekes alapproblémával. Az egzisztenciális kérdés itt jól felépített, néhol mintha kicsit kötelezőnek érezte volna a szerző, hogy ezt az aspektust is belekeverje (lásd a pap jelenete). Mindazonáltal egy olvasmányos és hangulatos írás, bár én személy szerint nem értem, miért jut a főhős arra a döntésre, amit a végén meg is tesz.
8/10
Szélesi Sándor: Hogyan szabaduljunk meg önmagunktól (Kétszázadik antológia, 217-137.)
- Ez a történet mintha egy szerzői bemutatkozás lenne: barátok, pályatársak megnevezése, művek felemlegetése és a szerző néhány tulajdonsága (már ha ezek tényleg a szerző tulajdonságai és nem találta ki az elbeszélés kedvéért). Ezen kívül semmi több. Túl hosszú és bármennyire is igyekszik, de unalmas. Sajnos a novella alapötletének kárára megy, hogy a szerző annyi mindent megmutat magából (akár kényszeresen is).
5/10
Szélesi Sándor: Kovácsbéla népe (Új Galaxis 14, 24-29.)
- Szórakoztató írás félreértésekről, melyek a komikum alapját szolgáltatják. A manapság mindennapos szavak átértékelődése kellemes banalitást kölcsönöz a jövőnek. Nyelvezete kissé túl patetikus - talán ez volt a cél, hogy kiemelje a komikumot, de ez néha kicsit túl sok. Stílusa egységes, követhető, a cselekményben nincsenek nagy csavarok. A szórakoztatást meg kell becsülni.
7/10
Szűcs László: A rövid élet titka (Galaktika 232, 66-75.)
- Nagyon hangulatos írás. Érdekes ötlet, modern megvalósítással. A fő kérdést megfelelően körüljárja, emellett a főhős portréját is jól felfesti. Egyedül talán csak a sztratornyok képe picit szürreális, de ezen túl lehet lendülni, valamint az egyik mellékszereplő, Heino alakja lett túl sablonos. Ezektől eltekintve azonban egy nagyon jól kitalált és kellemesen megírt novella.
9/10
Takács Boglárka: Az asztal (Kétszázadik antológia, 171-180.)
- Ez egy nagyon gyenge írás, se ötlet, se a megvalósítás szintjén nem ér el semmit. Ráadásul nem is vicces, pedig valószínűleg ez lett volna a szerző célja. Körülbelül olyan, mint egy nagyon gyenge Dilbert-epizód. Emellett SF-nek is csak nagy jó szándékkal mondható
3/10
Varga Bálint Bánk: 15 nap semmi (Új Galaxis 14, 178-186.)
- A fej nélküli ember története érdekes és bizarr, már ez elég a novellához. A jelenség leírása, pár kósza gondolat a világról, és egy csöppnyi egzisztenciális válság élvezhetővé és érdekessé teszik az írást. Nem rengeti meg a világot, de ügyes darab, az írásmódján lehet még csiszolni.
6/10
Valyon Tamás: Jogában áll… (Új Galaxis 15, 82-93.)
- Az alapfelállás kicsit A pusztító című filmre emlékeztet: egy klasszikus zsaru az utópiában. A szembenállás adja magát, és a szerző ezt minden módon be akarja mutatni, ami picit talán túl sok. Emellett jócskán túlírt, több fölösleges kitekintéssel. A záró képsorok viszont kellemes ívet kölcsönöznek a történetnek.
6/10
A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.
Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.
Lovas Lajos: Nagyarcúak (Galaktika 233, 64-70.)
- A novella ígéretesen kezdődik, de a fő konfliktusforrás semmi újat nem tartogat. A múlt és a jövő összevetése és az ebből fakadó komikum jó, bár engem nem érintett meg. A befejezés sem valami erős, igazából ez az a fajta írás amihez hangulat kell. Sokszor olvastunk már ilyet, így nem nevezhető kiemelkedőnek.
6/10
Lovas Lajos: Őrangyalok (Galaktika 236, 56-60.)
- A novellának vannak vicces részei, pl. az apa karaktere, és az alapötlet (egy dinoszaurusz a kertvárosban) sem lenne rossz, de valamiért nem működik. A mű két szintje pedig - a csintalan “őrangyalok” és a kertváros - túlságosan is elkülönül hangulatilag, de ez lehet csak számomra tűnt így. Aki fogékony az ilyesfajta humorra az bizonyára értékeli.
5/10
Martin Máté: Bukott Gedeon (Új Galaxis 15, 28-35.)
- A novella egyetlen erénye az ötletes szerkezet (újsághírek, jelentések stb.) Ezen kívül azonban semmit nem tartalmaz, ami kiemelkedővé tenné, ez egy sokszor megírt összeesküvés-elmélet meglepetések nélkül.
5/10
Maruzs Éva: Ennyi? (Új Galaxis 15, 124-125.)
- Kellemes kis történet, egyfajta sajátos “Mechanikus narancs” - avagy a tökéletes világban is léteznek tökéletlenek. Az elbeszélő nyelvezete itt jól veszi ki magát, természetesnek hat. Szórakoztató, de nem váltja meg a világot.
6/10
Mayer István: Élők (Galaktika 237, 68-82.)
- Ez egy nagyon okos novella egy briliánsan kitalált tudományos problémával a középpontban. Bár az alapkonfliktust a sci-fiben jártas emberek ki tudják találni, a csavar mégis remek és váratlan. A nyelvezete gördülékeny, nagyon jól épül fel az egész szöveg. A főhős karaktere is hihető, reakciói jól ábrázoltak. Kimondottan egyedi és erős novella.
9/10
Nemere István: A háború 11-kor kezdődik (Kétszázadik antológia, 19-31.)
- Ez egy ezerszer megírt történet, ami ráadásul még középszerűen is van tálalva. A lassan hömpölygő szöveg unalmas és monoton, a szereplők pedig egyszerű rongybabák. Semmi nincs benne, ami élvezetessé tudná tenni.
3/10
Simanovszky Zoltán: Felelősség (Új Galaxis 14, 105-124.)
- A jól ismert időparadoxonos történet kicsit “12 majom” beütéssel. Csöppet hosszabb a kelleténél, de az apa-fiú viszony belekeverése a történetbe jót tesz a novellának. Nem ütős, de jól kitalált írás.
6/10
Somlai Nóra: A farmer és a lányka (Kétszázadik antológia, 193-196.)
- Van benne potenciál, de sajnos megragad a harminc évvel ezelőtti sablonoknál. A csattanó nem hozza el a kívánt katarzist, sőt, semmi különöset nem vált ki. Azonban legalább a nyelvezetével nincsenek nagyobb gondok.
5/10
Surman Erzsébet: Töltények (Új Galaxis 15, 142-152.)
- Az utópia összeomlásának ábrázolása érdekes és jól végigvitt. Azonban a vége zavaros és nehezen értelmezhető, főleg a “töltények” szerepe (kissé öncélú meghökkentésnek érzem). Emellett túlírt, és túlságosan szétszabdalt novella.
5/10
Sümegi Attila: Animus (Új Galaxis 14, 75-85.)
- Érdekes ötlet, ha hard SF-ben fejtené ki, sokkal jobban ülne. Így hogy keveri a klasszikus SF elbeszélésmódját (és szövegstílusát) ezzel a kvantummechanikai ötlettel nem éri el a kívánt hatást. Pedig rengeteg potenciál van benne, és talán az eleje is túl hosszú lett, rövidebben, feszesebben erősebb lett volna.
7/10
Sümegi Attila: Zsákmány (Galaktika 229, 64-65.)
- Kellemes stílusban megírt kis skicc az eljövendő napokról. A hazai íz kiemeli a novella furcsaságát, erre jól játszik rá a szerző. A különféle ötletek - sivatag, városkomplexumok, vallás - jól adagoltak. Egy hosszabb írást is megért volna, így sajnos a rövidsége miatt elvész az ereje.
6/10
A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.
Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.
Kasztovszky Béla: A felvonó (Metagalaktika 11, 130-135.)
- Az egész novellán érződik, hogy vagy harminc éves. Ami működött régen (lásd a szerző korábbi írásait, mint pl. a Fehér kör címűt) az most már nem. Az ötlet maga nem rossz, még élvezhetetlennek sem nevezném, de a túlzottan töredezett, néhol az érthetetlenség határát súroló elbeszélés a mű értékének rovására megy. Többször elvesztettem a fonalat, néhol pedig egyszerűen feleslegesnek éreztem bizonyos szövegrészeket. A legfurcsább, hogy a szerző elnézést kér a régies kifejezésekért (biztos a marxizmusra meg az elvtársra gondol), de a baj nem ezekkel van sajnos.
5/10
Kasztovszky Béla: Gyógynövények (Kétszázadik antológia, 49-54.)
- Ez a mű bár tavalyi, mégis olyan, mintha a hetvenes években íródott volna. Az időutazást nem ábrázolja semmilyen új aspektusól, semmilyen eddig nem látott történetet nem mondd el, gyakorlatilag egy sokszor olvasott történetről beszélhetünk. A szöveg ugyan valamivel egységesebb, de itt sem érthető minden tökéletesen. Sajnos a modern novellák mellett ez nem elég.
4/10
Kánai András: Bábel folyói (Kétszázadik antológia, 67-77.)
- Alapvetően egy kellemesen megírt novella, az ötlet maga nem újkeletű, de a megvalósítás egyedinek mondható. A szöveg stílusa illik a történethez. Itt-ott vannak kisebb bicsaklások, de egészében véve ez nem szembetűnő. A műben szereplő egyfajta keretes szerkezet is jól van felépítve, a végecsattanó hiteles és jól előkészített. Egyedül a főszereplő jellemének felépítésére lehet panasz, egy ilyen történetnél sokkal jobban ki lehetett volna fejteni motivációit, így egy kicsit csorbult a mű mozgatórugója. Mindazonáltal kellemes modern hangvételű science fiction.
7/10
Kánai András: Hamu (Hipergalaktika 3, 144-153.)
- Több SF ötlet összegyúrásából született írás. A részek visszafelé történő számozása talán az információadagolás irányát mutatja, talán visszaszámlálásként funkcionál. Mindenesetre személy szerint ezt nem tartom szükségesnek, de nem zavaró. A főszereplő személyes konfliktusa és az arra érkező válasz, ill. hogy a szerző a makro és a mikro konfliktust összekapcsolja egy jól sikerült írást eredményez. Ugyan nem rendelkezik akkora csattanóval, de mégis megnyugvást ad a novella végére. A tudományos probléma pedig kellően körüljárt, végiggondolt.
8/10
Képes Gábor: Gyakorlati út a pedagógiához (Hipergalaktika 3, 108-11.)
- “[…] valaha én voltam a Világunió, Budapest, sőt az egész Telep legnagyobb […] ” - ezt véleményem szerint fordított sorrendben kellene, a legkisebbtől a legnagyobb felé. Maga a novella egy középszerű írás, nem kimondottan új ötlettel, a megvalósítás egyedi akar lenni, de ez sokszor inkább erőltetetten veszi ki magát. Az egyetlen pozitívuma a novellának a riporter tudatlanságán való élcelődés, mely azonban nem okoz maradandó élményt.
5/10
Kovács T. Mihály: A Kazinczy-gép (Metagalaktika 11, 182-187.)
- A kezdeti ígéretes felvezetés után a mű egy lassú tankönyvelmesélésbe fordul, ahol nyelvészeti érdekességeket és a nyelvészet tudományának alapjaival ismerkedhet meg az olvasó. Szó mi szó, a magyarázást jól teszi a szerző, de ez teljesen idegen az elbeszéléstől. Pláne ha a beszédtől idegen stilisztikai megoldások tűnnek fel, pl. élőszóban nincs zárójel. Kötőjellel érzékelhette volna tökéletesen a beékelést. Engem egy idő múlva untatni kezdett a „tananyag”, de ez annak is lehet eredménye, hogy van ezekről a dolgokról némi fogalmam – ill. sosem szerettem a „kérdez-felelek” típusú tanító történeteket. A cím és a hozzá kapcsolódó mű végi csattanó pedig teljesen lóg a levegőben a nyelvi tanítás mellett. A csattanó nem ér el semmilyen hatást, nem okozott katarzist.
5/10
Kovács T. Mihály: A miniszterelnök-jelölt (Kétszázadik antológia, 105-116.)
- Politikai novella, mely inkább illik egy középszerű talk-showba mint egy SF kötetbe. Maga az ötlet nem lenne rossz - a politizáló MI -, de kliséhalmaz az egész novella, és főleg politikai klisék. Semmi különleges nincs a novellában, ami egy átlagos viccben ne lenne benne. Emellett a szerző a szánkba rágja a dolgokat, ami nem épp a legjobb írói fogás.
4/10
Kovács T. Mihály (Michael T. Cricket néven): Roncs a patakban (Hipergalaktika 3, 164-169.)
- Semmi különös nincs a novellában, egy középszerű nyomozós történet, amiben a nyomozást sem látjuk. Az olvasót nem sikerül érdekelté tenni a rejtély kiderítésében, érdektelenné válik a novella. Ráadásul a azt az érzetet kelti a szerző, mintha előbb lett volna meg a gyilkos és a bizonyíték, aztán találta volna ki hozzá a nyomozást. Írástechnikailag sem emelkedik ki novella.
4/10
László Zoltán: Párhuzamosok a végtelenbe (Metagalaktika 11, 170-176.)
- A szerző pár mondattal és a hangulattal festi meg az alternatív valóságot, és ezt remekül is csinálja. Maga a sztori nem tartalmaz sok érdekességet, bár jól kombinálja a különböző ötleteket (alvó ügynök, alternatív világok, űrutazás stb.) A mű vége kicsit gyengére sikerült, itt elsősorban a narrátor patetikus zárszavára gondolok, mely ugyan grandiózus végkicsengést akart kölcsönözni a műnek, de célt tévesztett. Kellemes viszont a néhol sztorizgató elbeszélésmód és a különféle kikacsintások. Jól ábrázoltak a főhős lelki folyamatai is.
8/10
László Zoltán: Temetői járat (Kétszázadik antológia, 137-150.)
- Egy érdekesen induló novella, ami sajnos nem váltja be a kezdeti reményeket. Az alapötlet jól kidolgozott, a mellékszál (terristák) is ötletes, de hiányzik a mű végéről a katarzis. Az őrült személy belső világa még mélyebb bemutatásért kiált, sajnos a cselekedetei és a külvilág reakciói sincsenek elég hitelesen ábrázolva.
6/10
A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.
Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.
Dávid Attila: A Naprendszer újrafelfedezése (Új Galaxis 14, 152-153.)
- A klasszikus sci-fi író klisé átfordítása. Ez sem új ötlet, de legalább jól vezeti fel. Azonban a novella a csattanójánál többet nem ér, ami viszont engem nem győzött meg.
4/10
Dragomán György: Döghecc (Galaktika 230, 50-61.)
- Élvezetes kétszereplős darab szörnyekkel, amiket nem látunk, de elképzelünk. A kevésbé eredeti ötlet - ember-szörny párviadal - érdekesen és újszerűen van tálalva. Ugyan a főhős szemszögéből látjuk a dolgokat, mégis a szerző sok mindent meg tud mutatni közvetetten is. Kellemes a stílusa, és a hangulata is jól elkapott. Bár a szöveg mintha csak kelléknek használná a sci-fit, ez egyáltalán nem zavaró, sőt, jót is tesz neki, hogy nem bonyolódik bele a háttér magyarázatába. Jól összerakott kis írás.
9/10
Dragon György: A 463-as hiba (Hipergalaktika 3, 40-46.)
- A novella ötlete egészen jó, és a szerző képes ezt kellemes stílusban megírni. Egyszerre könnyed és SF-esen hard, jó ötlet volt a kettős nézőpont alkalmazása. Látszik, hogy a szerző ügyelt a logikai sorra, minden az előző eseményből következik, nincsenek “deus ex machinák”, amik elronthatnák az élvezhetőséget. Egyetlen szépséghibája a keret feleslegessége, enélkül is tökéletesen el lehetett volna mondani a sztorit - bár a novella végén a szerző felvillantja a “nanók” egy másfajta alkalmazását, mely akár egy disztópikus művet is indukálhatna, de ebbe értelemszerűen nem megy bele a szerző.
8/10
Dusan Lechky: Azonosság (Új Galaxis 15, 134-138.)
- A csak párbeszédekből felépülő mű (mely így nem epika, hanem dráma) szövege érdekes módon változik, egyfajta keretbe foglalja a “gyors” párbeszéd a lassú monológot. Azonban a mű konfliktusa érthetetlen, nem megalapozott, a gyerek karakterének változása túlságosan hiteltelen. Emellett az írás semmi többlettel nem rendelkezik, ami kiemelné.
4/10
F. Tóth Benedek: Hiszed vagy nem (Kétszázadik antológia, 243-252.)
- Különböző “SF-vallás” elemek keverése, de egyiket se emeli ki, így elsikkad mindegyik. A stílusa hullámzó, néhol kimondottan élvezetes, máskor lassú és unalmas. Semmi különlegeset vagy egyedit nem tud felmutatni, megmarad középszernek.
5/10
F. Tóth Benedek: Nullák meg egyesek (Hipergalaktika 3, 134-137.)
- Először egy megjegyzés a szerkesztőnek: “Ezek miatt senki lehet biztonságban” - itt hiányzik egy sem, erre a szerkesztő ügyelhetett volna, ha meg nyomdahiba, akkor elég zavaró. Maga a novella egy morális problémát helyez a középpontba, de nem képes eléggé “ütni.” A főhős döntésével ugyan egyetértünk, de nem értjük meg. Nem muszáj fölvázolni a szereplő lelki világát, de a döntéseket, főleg mivel ez a konfliktus forrása, magyarázni kell, vagy érthető[bb]en előadni. Nem világos továbbá a “virtuális valóságokban találkozhatunk” ötlet sem. Stilisztikai vonatkozás: a “…” túlzott használata nyelvtani funkciója miatt - értsd: megakasztja a gondolatot, továbbgondolásra, szünetre késztet - itt szakadozottá teszi a szöveget, ami más folyamatos szövegrészekkel összekapcsolva a novella egészének “egyensúlyvesztését ” eredményezi, amire rövid műveknél kimondottan ügyelni kell.
5/10
Galántai Zoltán: Aszterión háza (Kétszázadik antológia, 271-180.)
- Egy mitológiai történet modernizálása, semmi extrával. A háttérben felbukkanó “újvallások” és azoknak a társadalomra gyakorolt hatása sokkal érdekesebb, de éppen ezekről nem kapunk képet. Sajnos a novella semmilyen egyediséget nem vonultat fel.
4/10
Galántai Zoltán: Az éjszakára nyíló ablak (Galaktika 230, 80-86.)
- A szerző egy nagyon érdekes világot épít fel félszavakból, egy érdekes ötletet kanyarít mellé és mindezt kellemes stílusban tálalja. A fantasztikum rajongói kellemesen bizsergető érzést fedezhetnek fel olvasás közben. Remekül adagolja az információt, az elsőre feleslegesnek tűnő gondolatok is a helyükre kerülnek a végén. Talán az utolsó gondolatok lettek elsietve, de ettől függetlenül ez egy erős írás. Modern fantasztikum, mely kibővíti az SF értelmezését, egyszerre alternatív SF, hard SF és a ma divatos steampunk világképet is beemeli. Kimondottan egyedi és ötletes.
9/10
Hantos Norbert: A matematikus démona (Új Galaxis 15, 125-132.)
- Egy félig hard-SF, félig soft - értsd: lelki folyamatokkal foglalkozik. Jól vezeti a történetet, olvasmányos a stílusa. A matematikai “szakszöveg” egészen egyedi ízt ad a novellának, ami kiemeli a tömegből. Kellemes meglepetés a keményebb SF kedvelőinek, de nem esik át a ló túloldalára, és megmarad az embernél. Legfontosabb problémáját, az ember és az elé kerülő feladatok kérdését egészen egyedi gondolatokkal vázolja fel. Jól átgondolt és ötletes írás.
9/10
Jakab R. József: Dühödt vizek mélyén (Galaktika 229, 68-69.)
- Érdekes lelki történet, de semmi nincs benne, ami kiemelné. Talán nagyobb terjedelemben tudna valami pluszt nyújtani. Mindenesetre érzékletes írás.
6/10
K. Varga Beáta: Szemünk fénye (Galaktika 235, 50-53.)
- Okos és megrázó történet. Kellemes a stílus, jól van felépítve. A konfliktus forrása elég egyedi, a feloldás pedig következetes és borzongató. A főhős ábrázolása jó, nem esik egyik végletbe sem (értsd: nem mélyed el túlságosan és nem is válik sablonná), lelki folyamatai is indokoltak. A világ jól összerakott, a nyelvezete pedig olvasmányos.
7/10
A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.
Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.
Antal József: Olvasóterem (Metagalaktika 11, 178-180.)
- Érdekes ötlet az emberiség mint szerves könyvtár bár nem eredeti, de ezt maga a szerző is leírja a novellában. Viszont az az érzésem, hogy a téma nem lett eléggé kifejtve. Sok kérdésre nem kapunk magyarázatot (pl. hogy működik ez a könyvtár), és több helyen csak zavaros odavetéseket kapunk. Bár megemlíti a fejlődésre gyakorolt hatását, ennél tovább azonban nem megy, pedig talán kellene. Stilisztikailag semmi különös nincs a novellában, bár jelentkeznek néha zavaros stílustörések (az elnök gondolatai kontra az idegen magyarázó monológja).
6/10
Antal József: Távlatok (Kétszázadik antológia, 203-212.)
- Mintha a szerzőnek lett volna fél tucat SF világ a fejében, viszont egyikhez sem tudott kitalálni megfelelő cselekményt. Ez a többszörös keret ugyan egyszerű megoldás, mégsem jelent semmi pluszt. Stilárisan itt sem kapunk semmi többletet, a különféle “szövegszintek” megkülönböztetésére sokkal inkább a tipográfiai módszereket (félkövér, dőlt stb.) használja a szerző, nem pedig a stílust.
4/10
Antal József: Vénuszlakók - A kutya (Galaktika 231, 22-32.)
- A novella szerkezete ugyan nem indokolt - hisz maga a szerző is eltér tőle a sztori előrehaladtával -, mégis kezdetben üdítően hat. Azonban a címszereplő (a kutya) problémájára - a novella első részében felfestett konfliktusára - nem kapunk kielégítő választ, a történet elkanyarodik és nem is igazán foglalkozik többet vele. Ezzel nincs baj, de akkor ne helyezze a kutyát a novella középpontjába - a cím esetleges metaforikus jelentése nem értelmezhető. Bár ez esetben a főhős lelki vívódását lehetett volna megtenni középpontba, ez nem történik meg. Ugyan a szerző igyekszik érzékletes képet festenie a főhősről - ami néhol sikerül is -, túl keveset szentel a belső problémára. A stílus egyenetlensége néhol zavaró - a pátoszos szöveg a bolygóformálásról kontra a viccelődő párbeszédek -, a szereplők beszédstílusa több helyütt indokolatlanul megtörik ill. nem veszi jól ki magát (pl. az alapítványi toborzótiszt esetében).
6/10
Bihari Péter (Peter Sanawad néven): Hiba a csillagokban (A Sors kereke antológia, 323-236.)
- A Csipkerózsika modern változata (enyhe “lemi” űrmesei után-érzettel). A központi “tudományos” probléma, a “Szaturnusz kizökkentése” és annak hatása sokkal hamarabb összeáll az emberben, mint ahogy az ildomos lenne egy ilyen rövid írásnál. Jobb csattanót is ki lehetett volna hozni az ötletből. A naplóforma itt jól veszi ki magát, funkciója van. Viszont maga az ötlet és a történet túlságosan is ismert, nem sikerül egyedi tartalommal megtölteni, nincs meg az újdonság hatása, ami manapság az SF olvasóknál a legfontosabb elvárás.
5/10
B. Kósa Katalin: Tranzit (Új Galaxis 15, 68-71.)
- A klasszikus “álom vagy valóság” szituáció, annak egyedinek szánt de valójában sablonos formája. Az írásnak nincs se cselekménye se feloldása, mindössze egy lehetőséget (egy egyén lehetőségét és egy novella lehetőségét) fest fel, semmi több. Ez számomra kevésnek bizonyult. Emellett érdemes elgondolkodni azon, science fiction-nek lehet-e ezt értelmezni.
4/10
Bolyki Tamás: Osztálykirándulás (Galaktika 229, 66-67.)
- A novella egyetlen erőssége az elbeszélésmód (E/1, szellemes kitekintések és világábrázolás ). Túl rövid ahhoz, hogy bármit is elérjen, mindössze egy hangulatot fest fel, semmi több. Apró érdekesség a “hungarista” képének átértelmezése.
5/10
Bukros Zsolt: Az utolsó esély (Új Galaxis 14, 66-67.)
- Jól adagolt történet, talán csak az elején lett hosszan vagy rosszul adagolva az információ, ami lelassítja a rövid novellát. A csattanó nem eget rengető, de jól van lezárva, hagy neki megfelelő kifutást.
5/10
Bukros Zsolt: Szégyen (Új Galaxis 15, 22-27.)
- Ez egy egészen jól megírt novella. Ötletesen világábrázolás, jól adagolva. Stilárisan is megfelelő, viszonylag egységes. Jól építi fel a főszereplő lelkivilágát, a konfliktust és a mögöttes hátteret. A csattanó is jól van előkészítve, egészen a novella végéig nem tudatosul az olvasóban, mit is lát maga előtt. Egyetlen szépséghibája a Kennedy-Obama párhuzam volt, mely túlságosan sablonos egy ilyen novellához. Összességében azonban nem túlságosan zavaró, hamar túl lehet lendülni rajta.
8/10
Bukros Zsolt: Kagylópénz (Új Galaxis 15, 74-81.)
- Bár a novella hosszabb, a mondandója rövid. Kellemes stílus, nem túl eredeti ötlet kiszámítható csattanóval. Egyszer olvasható középszer.
5/10
Burger István: A projekt (Kétszázadik antológia, 307-314.)
- Jól ismert SF klisék halmaza, nem kellően összegyúrva. A párbeszédekre épülő információátadás egyik negatív példája, emellett a szövegek is gyengék. Az “átellenes világ” ötlete ugyan tartogat magában lehetőségeket, a szerző azonban nem tud élni velük. Ez a mű végére szánt csattanó sikertelenségében látszik. A szerző nem képes egy hard-SF témát megfelelően körüljárni, megragad a középszerű megvalósításnál és ötleteknél.
4/10
Burger István (Tom Anderson néven): Kocsmai történet (Galaktika 232, 40-42.)
- Sem az ötlet, sem pedig a megvalósítás nem egyedi. Rengeteg “kocsmai történetet” olvashattunk már, és ez nem az egyediek közé tartozik. Noha a Faust név említése már a mű elején lerombolja a mű “csattanóját”, a Blake név még reményt kelthet a műveltebb olvasókban - feleslegesen. Maga a mű végét pedig kimondottan gyengén valósította meg a szerző (a fénykép kihullása a tárcából).
4/10
Ímhol eljött az idő, hogy Tony Stark újra beparádézzon a mozikba, és vasember jelmezével rendet vágjon a gonoszok közt - akik nem mellesleg éppen miatta jönnek elő.
Nemrég a Marvel kisebb hőseinek egyikéről készítettek egy mozit, ami nem tűnt többnek, mint egy Pókember-Batman stb. klón. Senki nem hitt benne, még azok sem, akiknek mondott az a név valamit, hogy Iron Man vagy Vasember. Ráadásul a főszerepet se valami nagyágyúra osztották, hanem Robert Downey Jr-ra, aki ugyan már több jó filmben is játszott, mégsem párosult hozzá sok pénz. De a film megmutatta, hogy van még új a nap alatt. A sötét lovag mellett a jó képregényfilmek példadarabja lett, ami nem akar többet, mint szórakoztatni.
És bármily meglepő, nincs ez másként a második résszel. Bár én magam is kicsit tartottam tőle, hogy el fogják rontani a jól ismert “rókabőr” effekt miatt, ez mégsem következett be. Sőt!
Kapásból eredeti az a helyzet, hogy a sok szuperhőssel ellentétben Stark nem titkolja kilétét, inkább sütkérezik hős mivolta fényében, igazi playboy, aki mérhetetlen agykapacitását általában ellenfelei kifigurázására és a folytonos dumálásra használja. De azért kiugrik a nyúl a bokorból, amikor betoppan a képbe a bosszúállás angyalaként Ivan Vanko, hogy behajtson egy régi számlát a Stark családon, mindehhez pedig még hozzájön a fegyvergyáros Hammer is, aki szintén szívesen látná, ha Tony befürödne.
A történet, ahogy a fönti ábra is mutatja, elég egyszerű. Nincsenek benne nagy csavarok, az a pár is előre kisakkozható. Ami viszi a filmet az három dolog: a szereplők, a harcok és a CGI. RD Jr. hozza a formáját, Stark karakterét mintha csak ráöntötték volna, az ő figurája szállítja a poénok legtöbbjét, de hála az égnek a film nem esik át a vígjáték kategóriába. Ráadásul úgy érzem sikerült kicsit árnyalni a figurát, hisz halálfélelme jól előadott, és nekem még az apakomplexusa is helyénvalónak tűnt. A Gwyneth Paltrow alakította Pepper elbűvölő, mint az első részben. Az, hogy a Rhodey-t alakító színészt lecserélték Don Cheadle-re pedig tényleg nem zavaró (mondjuk szegény fickó elég röhejesen néz ki némelyik katonai hacukában). És most akkor az újakról. Sam Rockwell most is jól játszik, mint mindig, hozza Hammer idegesítő, béna, kicsit Zorgra (tudjátok, Gary Oldman) hajazó figuráját, aki igyekszik Tony nyomában loholni, de inkább csak 
ripacskodás lesz belőle (ami egyeseket idegesíthet filmnézés közben). Scarlett Johansson pedig ugyan nem ezzel a filmmel fog Oscart kapni, de amikor feltűnik a vásznon minden férfiben megmozdul valami.
És el is érkeztünk a nagyágyúhoz, igen emberek, Mickey Rourke-ról beszélek. Ez az ember nagyon brutálisan néz ki, és bátran állíthatom, hogy belépőjével simán bekerül minden idők legkeményebb rossz fiúi közé. Nem tudom, kinek volt az ötlete, hogy a belépője olyan legyen, mint egy gyengébb akciófilmben, de itt pont hogy az ellenkező hatást érte el - bármennyire is hatásvadász, azért az embernek leesik az álla. Pláne azokkal az energiaostorokkal vagy mikkel. Apropó, ha már itt tartunk, igen, ez a film a látványról szól, és igen, ötösre vizsgázott. Aki olyan mint én, vagyis értékeli a jól meghegesztett látványt, az tudja, miről beszélek. Minden a helyén, akcióból olyat és akkor kapunk, amikor kell. Kicsit tartottam tőle, hogy a végső összecsapás során az a rengeteg “ironman” technológiás ellenség nem lesz elég jól megalapozva és adagolva, de sikerült ezt is valahogy megoldani, nagyon sehol sem lóg ki a lóláb (vagy ahol kilóg, ott maguk a szereplők magyarázzák ezt meg).
Még valami: a zene úgy passzol ehhez a filmhez, mint Vasemberhez a páncélja. AC/DC forevör!
Végeredményben el lehet mondani, hogy a Vasember 2 (ahogy az első rész is) túlszárnyalta a várakozásokat, hiszen nem rontott a színvonalon, szórakoztató, kellemes kikapcsolódás, tökéletes képregény-mozi, ami kenterbe veri a Pókember-X-Men franchise valamennyi hajtását. Bár a harmadik résztől újfent nem várok sokat (hisz nem tarthat minden széria örökké), azért még reménykedem.
ui.: stáblista végét is várjátok ki - én nem tettem, és bánhatom…
Különvélemények